Idézetek, gondolatok

"Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, míg megnövök.Guggoljon ide mellém, ha nem csak hallani, de érteni akar,hogy közel legyen a szivdobbanásunk..."

"A szoptatás olyan közel hozza egymáshoz az anyát és a gyermeket,amennyire csak két ember közel kerülhet egymáshoz..."

Én MA vagyok gyerek

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kérem.
Ha ma nem ülsz velem oda a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már nem is kérem.
Én ma vagyok gyerek és nem pótolhatod be az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak a megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg vagy függöny az ablakra.
Ha ma kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylem.
Ha most nem sétálsz velem kézenfogva, akkor pár év múlva végleg elengedem a kezed és a kapaszkodó nélkül elsodródhatok.
Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyeremekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyből és amelyre a felnőtt élete épül.
Ha sok tégla hiányzik, labilis az építmény.

Romhányi József: Ki az anya és ki a szülő

Hogy is magyarázzam csak ezt? Mint mikor azt mondja az ember állam meg azt mondja haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek.
Hát így vagyunk valahogy az anyával és a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, az anya magánjellegű.
Aki a 3. szobából csukott ajtókon át is meghallja, hogy 6 hetes kislánya sír az az anya. Aki szeretne azonnal berohanni hozzá és egy kis langyos tejecskével elcsitítíni, azt az ártatlankámat az is az anya. Aki be is rohan hozzá kibontja, megnézi, vízteleníti de soronkívűl egyetlen korty anyanektárt sem juttat neki, hanem szigorúan ragaszkodik az orvosilag előírt étrendhez az már a szülő.
Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú, hogy idén már az első osztályba íratkozik az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján, sírva kiséri el a gyermekét abba a tiszteletre méltó épületbe, és mikor először engedi be a többi gyerek közé, úgy érzi, hogy fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlán barlangjába az már megint az anya.
Aki kamasz fiát tánciskolába viszi az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök, milyen ügyesen teszi már a szépet, ennek vagy annak a kislánynak az még megint a szülő. De aki ugyannekkor, nagyokat nyel mert úgy érzi, hogy most kezdik elszakítani lelkétől lelkedzett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét, azt a kacér kis szőke démon növendéket megpofozni az már megint az anya.
És mégis az anyából lesz a jó anyós, a szülőből a rossz. Amely anyós állapot tart mindaddig, míg meg nem születik az első unoka, és akkor valami egészen váratlan , meglepő dolog történik. Eltűnik a szülő és eltűnik az anya, vagy mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, sem a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mindkettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötven-egynéhány esztendős korában egyenesen nagymamának.

"Emberemlékezet óta már csakis az anyák tartják össze ezt a recsegve-ropogva omladozó világot. Nem látjuk, mert halkan, észrevétlenül, természetesen teszik. Sokszor ravaszul, okosan, néha kétségbeesetten és magányosan. Nem szerepelnek a történelem cimoldalain. Nincs hirértékük. . . Mivel a sors a szó valódi értelmében >>küldetést<< is jelent, az anyák sorsa jelenleg nem kisebb feladat, mint az emberiség Megmentése"
(Idézet Müller Péter titkos tanitások cimű könyvéből)

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott
egy befőttesüveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd rákérdezett, hogy tele van-e az üveg?
- Igen. - volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni azokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal, és azt kezdte beletölteni az üvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
- És most, - mondta a professzor - vegyétek észre, hogy ez a ti életetek.
A kövek a fontos dolgok (a családod, a partnered, az egészséged, a gyerekeid). Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a barátaid, a munkád, a kollégáid. A homok az összes többi: az apróságok.
Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságod édekében. Játssz tehát a gyerekeiddel, szakíts
időt orvosi vizsgálatokra, vidd el a párodat táncolni. Dolgozni,
takarítani, vendégeket hívni mindig lesz időd. Ezért először a kövekre figyelj, azokra a dolgokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok.

Livingston Larned

Figyelj rám, kisfiam! Álmodban teszem ezt a vallomást. Belopóztam hozzád, egyedül. Alig néhány perccel ezelőtt, miközben a szobámban újságot olvasva ültem, lelkiismeret furdalásom támadt. Bűnösként jöttem az ágyadhoz.
Arra gondoltam, kisfiam, hogy ma haragudtam rád. Megszidtalak reggel, amikor öltöztél iskolába menés előtt, mert törölközővel csak úgy megpacskoltad az arcodat. Rendreutasítottalak, mert a cipődet nem tisztítottad ki rendesen. Dühösen rád kiáltottam, mert szétszórtad a dolgaidat a padlón.
Reggeli közben is találtam megróni valót. Kiloccsantottad a tejet, aztán egészben nyelted le az ételt; a könyöködet az asztalra raktad; a vajat túl vastagon kented a kenyeredre. Amikor pedig elindultál, és én is a vonathoz készültem, visszafordultál, integettél nekem, és így kiáltottál: "Isten veled apu!" én meg szigorúan összeráncoltam a homlokomat, és ezt feleltem: "Húzd ki magad!"
Délután aztán elölről kezdődött az egész. Amint hazafelé jöttem, meglestelek az úton: térdeltél, és golyókkal játszottál. Máris lyukas volt a harisnyád. Megaláztalak a pajtásaid előtt azzal, hogy rád parancsoltam: előttem menj egészen hazáig. Drága a harisnya, és te is gondosabb lennél, ha neked kellene vásárolnod. Ezt vetette apád a szemedre, kisfiam.
Emlékszel-e, hogy később, amikor a szobámban olvastam, félénken bejöttél, szomorú tekintettel a szemedben? Amikor felnéztem az újságból, türelmetlenül a zavarás miatt, habozva álltál az ajtóban. "Mit akarsz?" förmedtem rád. Te nem feleltél, hanem viharos lendülettel felém futottál, a karodat a nyakam köré fontad, megcsókoltál, magadhoz öleltél azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívedbe, és amelyet még a ridegségem sem tudott elhervasztani. Aztán elmentél, feltipegtél a lépcsőn az emeletre.
Nos, kisfiam, nem sokkal ezután történt, hogy az újság kicsúszott a kezemből, és rettenetes, dermesztő félelem fogott el. Mit csinált belőlem a megszokás!? A hibakeresés, a dorgálás rossz szokása  azért büntettelek meg, mert gyerek vagy! Nem mintha nem szeretnélek, csak éppen túl sokat várok egy gyerektől. A saját megsokasodott éveim mértékével mérlek. Pedig olyan sok jó és szép és becsületes van a jellemedben. A szíved nagyon jó. Az a természetes kedvesség is mutatja, amellyel hozzám futottál, és egy csókkal jó éjt kívántál nekem. Nem is számít ma este semmi más, kisfiam. Eljöttem a kis ágyadhoz a sötétben, és szégyenkezve letérdeltem.
Ez a vallomás csak vezeklésem egyik része. Tudom, meg sem értenéd ezeket a dolgokat, ha nappal és hangosan mondanám el neked. Holnap azonban igazi apu leszek! Pajtásod leszek, és veled szenvedek, ha szenvedsz, veled nevetek, ha nevetsz. Inkább leharapom a nyelvemet, ha még egyszer türelmetlen leszek. Azt mondogatom majd magamban, mint valami litániát: "Hiszen csak gyerek  csak egy kisfiú még!"
Attól félek, úgy bántam veled, mintha máris felnőtt lennél. Most azonban, hogy itt látlak az ágyacskádban, fáradtan és összegömbölyödve, most látom, hogy még csak egy kisgyerek vagy. Tegnap még anyád tartott a karján, és fejed az ő vállán pihent. Sokat kívántam tőled, nagyon sokat.

Van valami múlhatatlan gyengédség az anya szeretetében...
melyet nem tesz hûvössé önzés, és nem csüggeszt veszély...
Az anya minden kényelmét feláldozza gyermeke érdekében,
minden örömét odaveti az õ kedvéért: az õ sikere az õ dicsõsége,
az õ boldogulása az õ boldogsága; és ha a nehézségek fölébe is kerekednek, a gyermeket még kedvesebbé teszi szemében balszerencséje; és ha becstelenség is tapad nevéhez, attól õ még szeretni és dédelgetni fogja; és ha az egész világ meg is tagadja,
õ egymaga lesz az egész világ gyermeke számára.
/Washington Irwing/

 

Azt mondják, a férfi hatalmas, ha uralja a földet s a tengert,
magasztos jogart szorít kezébe, s kormányoz számos embert.
Pedig létezik nagyobb hatalom, mely a férfit trónjáról letaszítja,
mert a kéz, mely a bölcsõt ringatja, az egész világot igazgatja.
/William Ross Wallace/

Három szempár adatik minden anyának...
Az egyikkel keresztüllát a csukott ajtókon.
A másik a feje hátsó részére került... és persze van egy szempár elõl is, mellyel csintalankodó gyermekét nézi és némán azt üzeni neki.
"Megértelek és nagyon szeretlek."
/Erma Bombeck/

A JÓ FELESÉG

... A férfiember legfõbb ingósága, édes gyümölcsöt hozó friss sarjadása;
aki az õ urának több mint barátja, kevesebb mint terhe;
ki egyenlõ véle a járomban.
Balsorson és csapáson osztozik véle, nem tesz kedvére,
csak mi urának öröme.
Igaz rokonság, ki nélkül ura csak feleannyit ér.
Az õ hiányzó keze, szeme, füle és szája; jelenlévõ és hiányzó lénye...
ura nélküle merõ nyomorúság:
egyedüli támasza s vígasza hajlott korában.

(SIR THOMAS OVERBURY)

Versek

Gárdonyi Géza

Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten tudja mit beszél!
Csak mosolyog és integet. . . .
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen. . . .
De Őt nem érti senki sem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad!
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.

KAFFKA MARGIT

Petike jár

Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
- Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. -
Amikor látom a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
- Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, - most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
S megered szaporán, - elesni nem ér rá,
Előre hajlik - s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdheti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik... majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előre tartva,
"Tip-top" - így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
... Tűnnek az évek... Megöregedtem...
Egyedül lakom ócska szobán,
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" -
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, -
Reszketve, ijedten suttogom én el:
- "Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne
próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem
meg nem reked a tegnapban.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek
eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
és ő feszít meg benneteket minden erejével,
hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.

Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása:
Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.