Still Not Getting Any... biográfia 

Pierre Bouvier: ének

Chuck Comeau : dob

David Desrosiers: basszusgitár, háttérének

Sebastien Lefebvre: gitár, háttérének

Jeff Stinco: gitár

Kezeket fel, ki beteg már attól, hogy mindenki arról vitázik, hogy ez punk vagy sem? Ha ezt olvasod, valószínű, hogy már elhatároztad magad a Simple Plan-nel kapcsolatban. De lehet, hogy itt az ideje, hogy elfelejtsd, amit tudsz, mert a Simple Plan-t nem érdekli az emberek véleménye róluk. A Simple Plan az előző évet azzal töltötte, hogy beleadja az energiáját, a pozitivitását és igen, néha a csalódottságukat is a zenéjükbe. És nem baj, hogy milyennek minősíted a zenéjüket, a 11 dalt a nagyon remélt második albumukon, a Still Not Getting Any… bizonyítja, hogy a Simple Plan nem egy punk banda, pop banda, rock banda vagy bármi más, aminek minősíted… ők csak egy nagyszerű banda… egy banda, aki igyekszik nagyszerű dalokat írni és szörnyű show-kat adni!

Kétségkívül, sok minden történt azóta, hogy Montréal-ban, a kanadai banda – az énekes Pierre Bouvier, a dobos Chuck Comeau, a basszusgitáros David Desrosiers, és a gitárosok, Sebastien Lefebvre és Jeff Stinco – forgalomba hozta a No Pads, No Helmets…Just Balls-ot 2002 nyarán. Eltekintve a több millió eladott albumtól, a csapat megosztotta a színpadot mindenkivel a Rancid-tól kezdve az Aerosmith-ig, külső megjelenést csinálva a Vands Warped Tour-on három évig futva (két évig, mint sztárok), és jelölve voltak négyszer az MTV Video Music Award-on – nem rossz öt gyerektől, akik régen a szüleik kombijával turnéztak.

„Dalok autókról és partikról nekem semmik,”magyarázza Comeau. ”Olyan dalokat szeretek, amiket ha hallgatok, akkor megborzongok.” Azt mondja, talán fel akarsz venni egy anorákot miközben a SNGA…-t hallgatod, mert borzongásra méltó pillanatokból áll össze: a „Crazy” egy krónika a bizonytalanságról, amin nap mint nap átmegyünk (igen, ha éppen rock star is vagy), bár a „Perfect World” küzd az ellen, hogy megértse a veszteséget. Bár egy kis időre úgy tűnt, hogy ezek a számok soha nem gyűlnek össze.

„A dalírás számunkra egy szakma, amiben keményen kell dolgoznunk,” vallja be Comeau. Miután a banda eltitkolta az első főcímes turnéját az MxPx-szel tavaly februárban, Comeau és Bouvier három hónapot töltött Vancouver-ben, dalírással minden nap az új albumra, elvetve több ötletet, mint amivel előjöttek. „Először nehéz volt kijönni egy olyannal, amit szeretsz, szóval csak írtunk, írtunk és írtunk… soha nem adtuk fel. Hónapok teltek ezzel és hajtani mindegyiket, egyszer csak összejött,”magyarázza Bouvier. „A ’Perfect World’ az első olyan számok között volt, amit megkaptunk, és innentől kezdve a dalok jöttek belőlünk, mint a vízesés.”

Mikor eljött a lemezfelvétel ideje, a banda megnyerte magának a híres producert, Bob Rock-ot (a férfit, aki olyan bandát albuma mögött állt, mint a Metallica, a Mötley Crüe’s és Bon Jovi). A látvány az SNGA… mögött egyszerű volt… a banda nem akarta a punk generáció korlátai közé szorítani magát, ami ironikusan úgy tűnik, hogy több szabályt kell megtartani, mint amennyit egy mai szám képes.

„Azt hiszem, hogy az első cd-n csak egy tiszta pop punk cd-t akartunk írni, és ennél már nem foglalkoztunk ezzel- csak jó dalokat akartunk írni,” magyarázza Comeau. Bouvier-nek van egy megfelelő hasonlata a banda felfogásáról: „Művészként miért kell korlátoznod magad ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megcsinálj?” kérdezi fennhangon. „Ez olyan mintha egy festő lennél; eldöntöd, hogy csak 7 vagy 8 színt használsz, vagy összekevered a színeket és megcsinálod a legszebb festményt, amit csak lehet. A mélyen saját történettől az album vezető háttere mögött ’Welcome To My Life’ őrülten megindító gitárszólóig a „Promise”-nál, ez ábrázolja a banda hozzáállását a dalíráshoz.

Megajándékozva, a SNGA… nem a trip-hop részén lesz a lemezboltoknak, de van néhány meglepetés, a finom, de energikus közjáték a ’Shut Up’-ban, a dögös és mégis mindig körmönfont dobszóló a ’Perfect World’-ben, a gyönyörű gitárrész és a megható szöveg, amit az ’Untitled’-ben hallhatsz, vagy a hősies gitár duó a ’One’-ban. A ’Thank you’ emlékezett a korai 90-es évek melodikus punk bandáira, akik Comeau-t és Bouvier-t inspirálták a régi hardcore bandájukban, a Reset-ben.

„A cd kicsit különbözik az elsőtől, de még mindig mi vagyunk,” mutat rá gyorsan Lefebvre. Ám, bár a Simple Plan megnyitja a kísérletezést egy új képlettel, ami híressé tette őket, a legfontosabb hitvallásuk nem hagyja cserben a rajongóikat, mert ők azok, akiknek szól az album. „A kapcsolat köztünk és a rajongóink között a legfontosabb dolog, amink van,” magyarázza Desrosiers.”Végül ők lesznek az egyetlenek, akik miatt elkészül vagy nem készül el az album, nem néhány zenekritikus, akik már rég eldöntötték a véleményüket rólunk,” teszi hozzá Stinco. „Nélkülük talán egy kötött munkaidős állásom lenne, amit utálok.”

Végül a banda beszél a legjobbakról a dalaikban, mialatt Bouvier énekli, „ Semmit sem tudsz mondani, ami engem lehangolna,” // „Nothing you say today will ever bring me down”//, ez nem egy tervezett lázadás – ez az igazság. Szóval kinek az oldalán állsz? 

www.simpleplan.com alapján