Ír hangulat

Írország. Hegyek, erdők, kastélyok, tenger, Baileys, whiskey, kiskocsmák és zene... Farkas Éva "hangulatjelentése". Egy hamisítatlan ír kocsma különhelységében gyűlnek össze vasárnaponként a korki énekesklub tagjai. Egyenként eléneklik kedvenc dalaikat, a többiek csatlakoznak hozzájuk. Közben fogy a jó kirkeni sör. Szétterül a mosoly az arcokon. Pedig a dalok nagyon szomorúak. Felidézik bennem a szobrot, amit Cork tengerparti kikötőjében láttam. Kétségbeesett anya átöleli gyermekét. Várnak arra, hogy behajózzák őket Amerikába, Kanadába vagy a távoli Ausztráliába. 1848-tól kezdve csak Corkból 2,5 millió ír vándorolt ki agyonzsúfolt hajókon, nyomorúságos körülmények között. A szerencsétlen sorsú Titanic is itt állt meg utoljára, s mennyi vidám ír ropta a fergeteges táncot rajta. Erre vágytam én is. A fergeteges muzsikára, a vidám ír kocsmákra, ahol szól a hegedű és elképesztő a hangulat. Csalódást is okozott, amikor a derék corkiak elmondták: a városban, amely egyébként Írország harmadik legnagyobb városa, ha egy helyen játszik zenekar, az is csak szerdán. Úgy látszik, a fiatalok szívesebben hallgatnak rockot vagy jazzt esténként. Ha jobban belegondolok, nálunk sincs ez másként. Dublinban persze más a helyzet. A külföldiek elsősorban a fővárosba mennek. Őértük már érdemes hamisítatlan hangulatot teremteni Baileys-zel és ír whiskyvel. Dublin amúgy is más. Gazdagabb, mint a vidék. Az angolok hosszú évszázadok alatt az itt épített házaikkal is jelezni akarták erejüket, hatalmukat. Azóta a XVIII. században a jó módú ír köznemesek is hozzáfogtak fővárosuk kicsinosításához. Az biztos, hogy ma Dublin Európa egyik legelegánsabb városa. Sűrűn zajlik itt az élet a belvárosban. A híres Trinity College hárfája és kódexei rengeteg embert vonzanak. Kilépve kertjéből, éppen mozdulni sem lehet. Hatalmas tüntető tömeg skandálja: fogadjuk be az idegeneket! A turista-főcsapásoktól eltekintve, Dublin csendes, s főképp csendes a vidék. Gyönyörűek a hegyek, az erdők, a régi kastélyok, s persze a tenger. Nekünk, magyaroknak a tenger nagy varázs. Nincs olyan helye Írországnak, ahonnan száz kilométernél többet kellene autózni a vízig. Vagy sziklák és homokos partszakaszok váltogatják egymást. Az igazi ír időjárás számomra az, amikor szaladnak a felhők. Picit esik, folytonosan bujkál a Nap. De ez jó. Változnak a fények, s a táj kellően misztikus tud lenni. Régi legendák illatát hozza a szél. Nagy öröm felfedezni ilyen napokon például a kilerni nemzeti parkban a tavakat, nyugaton felkapaszkodni a meredek hegyekre, majd hirtelen leereszkedni a tengerhez. Aztán el kell menni a híres Blarney Castle-be, méghozzá fel annak a tornyába. A monda szerint ott van a híres blarney kő. Aki azt megcsókolja, méghozzá úgy, hogy hanyattfekszik, miközben fogják a lábát, hogy le ne találjon esni a toronyból, nos az elnyeri jól megérdemelt jutalmát, elsajátítja a mágikus ékesszólás tudományát. Lenézve a meredélyről, úgy döntöttem: nem törekszem többre...