I.sz. a 2005. esztendőben léptem át a krisztusi kort, és legnagyobb örömömre – hál’ Istennek –, a jelek szerint még senki sem akart keresztre feszíteni… Eddig megspóroltam néhány esküvő és válóper költségeit, de ez idáig egyik döntésemet sem bántam meg. Mint ahogy mind a mai napig, általában kevés megtett lépésemet bánom – lévén, hogy magától értetődően nekem is vannak ilyen: „Ha most akkor lenne, ezt így, azt úgy csinálnám, s nem ahogy akkor tettem!" fázisok az életemben. Egyetlen döntést bánok, amelyet nem tettem meg már 1990-ben, csak ’94-ben. Akkor ugyanis fogtam magam, felkerekedtem egy bőrönddel és egy sporttáskával, majd kedves édesanyám nem is oly kis  bánatára, elhagytam a családi fészket. Körülbelül nyolcszáz kilométerrel odébb helyeztem főhadiszállásomat, azaz hét év után odahagytam Kézdivásárhely városát – Székelyudvarhelyről kerültem oda 1987-ben egy kegyetlen tavaszi napon, amikor édesapám úgy gondolta, hogy szétrobbantja a családot, csakhogy nem egészen úgy alakultak kegyetlen tervei, ahogy ő szerette volna - én is elmentem Udvarhelyről, nem maradtam ott ingyencselédnek. Sajnos a kulturált megoldási lehetőségek nem tartoztak a pozitív tulajdonságai közé - kulturált megoldás lett volna többek között, ha a gyerekeit nem veri oly sokszor kékre-lilára/véresre, ha a testvéreket nem szakítja szét, és hazugságokkal nem befolyásolja a fiát és neveli az Édesanyja ellen. Ugyanakkor egyáltalán nem törődik két édeslányával - 1987 óta.... nesze neked "apai szeretet", meg kötelességtudat....  A problémákat előszerettel oldotta meg fenyegetéssel (nem egyszer életveszélyessel), brutálisan, veréssel, hazudozással stb. Egyik kedvenc mondása, melyet gyakran hallhatott Édesanyánk a következő volt: "Elvágom a gégédet, én megyek a börtönbe, a gyerekek pedig az árvaházba!". Mi pedig gyakran ezt hallhattuk: "Olyan hülye vagy, mint a seggem! Nálam nélkül a büdös életben nem érsz el semmit!". ... no comment.
Budapestre költöztem 1994-ben. Szeptember negyedikén, este kilenc óra körül érkeztem a Népstadionhoz. Egy németjuhász-malamut keverék kutya várt rám a gazdijával. Először voltak ők… aztán lettek új barátaim, és még újabbak. Azóta a kutya és a gazdája már messze járnak, a barátaim viszont megvannak; nagyon értékes emberek számomra. Elmondhatom nyugodtan, én egy gazdag ember vagyok – akiknek erről a „rongyos” anyagiak ugranak be elsőként, feléjük őszinte részvétem… pl. egyik ilyen „értékem" adta meg a kezdő lökést a dekorációs technika csodálatos világába való belépéshez. Azóta is dekorálok kegyetlenül és csökönyösen, pedig már alig férek a szobában. :-) Nos, ami azt illeti... Kos lévén... másként nem is nagyon csinálhatnám... :-)

Az előző mondatommal frászt hoztam a pasikra, ugye…? „Tessék, itt egy Kos nő! Ajajajjj!" Nos igen… egy március huszonegyedikei napon szabadultam be erre a Kék Bolygóra. Édesanyám emlékei szerint elég nehéz dolguk volt velem, az orvosnak úgy kellett kicibálni engem, mert elakadtam a szülőcsatornában – bizonyára már akkor tudhattam valamit… De minthogy az erő nem velem volt, hanem Kenobi dokival, így tetszett vagy sem, a Kék Bolygón a kaland számomra is elkezdődött azon a napon, reggel, kilenc óra huszonnyolc perckor. Én ezt nem akartam elfogadni – no tessék, már akkor is kiütött belőlem az a csökönyös Kos –, és éhségsztrájkba kezdtem, azaz nem voltam hajlandó enni. A szüleim sürgönyöztek anyai nagyanyámnak, s ő elviharzott Zágonból, a Mikes-kert közeléből Udvarhelyre. Nem volt több apelláta: miután ő kezelésbe vett, ettem, mint ha mást soha nem is tettem volna – bár jobban belegondolva, ekkor még valóban nem is tettem! Lehet, hogy a nagyanyám kezelése túl jól sikerült… Mind a mai napig nem vagyok egy anorexiás, csont és bőr típus, de még csak vékonyka sem. „Van mit fogni” rajtam mindenhol. Emiatt sok éven át kínoztam magam, egy kedves barátom azonban rávezetett arra, hogy az örökös fogyókúrával csak rontok a mindenkori egészségi állapotomon, kedélyemen. Ezt előbb-utóbb akár még a környezetem is megsínyli majd, ezért tanuljam meg elfogadni magam, s igyekezzek inkább odafigyelni arra, hogy mozogjak, egészségesen éljek. A genetikával nem szabad harcolni.

A zene az egyik kedvencem - legyen az Mozart, Bach, Ricky Martin, Coolio, Nana, Tarkan, Queen, Princess vagy Santana, stb… A bicikli a másik, az alkotás a harmadik és még sorolhatnám...

Szeretek olvasni is. Szeretem a kalandregényeket, a sci-fit, a komoly, vagy vidám sztorikat. Az utóbbi években sajnos egyre kevesebbet olvasok, pedig ahány alkalommal betévedek egy könyvüzletbe, mindig kapásból 8-10 könyvet nézek ki magamnak, hogy azokat de jó lenne megvenni és elolvasni... de mindig ottmaradnak... sajna a lé határozza meg a tudatot.... na és az olvasnivalót is. De ha nyerek a lottón, tuti lesz egy kis könyvtáram kandallóval, ahol hosszú téli estéken olvasgatni fogok. :-))))

Folyton kevés az időm... Kértem már többször is a főnökömet, hogy a huszonnégy órát variálja át negyvennyolcra. Nem akarja, pedig úgy több dologra futná… Több időt szánhatnék sokmindenre, vagy akár több dekorációs dolgot tudnék készíteni, és még az angolt is tovább kellene tanulni. A nyelvtani része nagyon visszahúzó erő ám – legalábbis nálam. Merthogy a szabályokat mindig is utáltam – és nemcsak a nyelvtanban. Valamint utálom az öntelt, egoista, rosszindulatú embereket is, akik másokat sértegetnek, bántanak indokolatlanul - pont úgy, ahogy a "kedves, jó biológiai apám tette anno" - pedig elég nagy hely van a Földön, ők is elférnének egy pár szigeten, az egojuk pedig úszkálhatna körülöttük az óceánokban. :-)