Az ezüstös fű megrezzent, ahogy egy alacsony  alak suhant át a kerten.

Kop, Kop.

Harry fölriadt álmából, zavarodottan tekintett körbe a hang forrását keresve. Pillantás az ablakra esett.

Az üveg mögött kivehető volt egy riadt szempár, mely könyörögve bámult most rá.

Föltápászkodott és kinyitotta az ablakot.

Nem volt meglepődve, a lány gyakran bukkant fel, mikor Siriussal összeveszett, ide menekült. Ezt mindenki tudta, megszokott volt, hogy ő, Harry a menedék. Hisz olyan volt akár egy báty, aki megvédi őt. Mint egy testvér.

A fiú félig csukott szemmel visszadőlt az ágyába. Fél füllel hallotta, ahogy a padló reccsen, az ablak csapódik. Majd a takaró felemelkedik, s Hermione bekúszik mellé a vállára hajtva a fejét.

-Félek.- suttogta halkan.

Harry felé fordult.

-Mitől? Sirius sosem tud sokáig haragudni.

-Azt mondta, elküld egy külföldi iskolába.

-Mindig fenyegetőzik, de sosem gondolja komolyan, ahogyan ezt sem. És most aludjunk, mert álmos vagyok.

-De ezt komolyan gondolta- fűzte tovább a szót, nem törődve a fiú lemondó sóhajával.

-Miből gondolod?

-Az arca, a hangja, más volt… most nem csak ijesztgetett, most nem.

-Remus úgy sem engedi, hogy ezt tegye. Majd ő meggyőzi. Csak aludj már!- sziszegte álmosan.

-Remélem igazad van!- felelte a lány és lehajtotta a fejét.

-Jó éjszakát!

-Neked is- suttogta Harry és már el is aludt. Ám Hermione szemeire sokáig nem jött még álom.

***

A lány heteken keresztül csak remélte, hogy Sirius megbékél, de egy héttel a nyár vége előtt, minden szertefoszlott.

Aznap Remus egy halom csomaggal tért haza, s tette le őket az asztalra. Hermione kíváncsian kinyitotta az egyiket, s meglepődve látta, hogy egy olajzöld ruhát rejt. Mind kiderült, a többi könyveket rejtett, az ő tankönyveit, s a ruha nem más, mint az egyenruhája.

Azt a délutánt végigsírta. Most már biztos, hogy el kell mennie.

A nyár utolsó napja volt, és Harry az utcán sétált, maga előtt rugdosva egy követ.

A falu még most sem heverte ki a támadást, s már nem is fogja. A házak nagy részét nem tudták újra építeni, az utcákon még mindig ott voltak a leszakadt gerendák, a nehéz kőfalak leomolva. S a többi ház, amit megkímélt a tűz, se nézett ki jobban. A vakolat omladozott, a tető beázott, de megjavítani senkinek se volt ideje. Túlságosan el voltak foglalva.

Harry nyávogásra lett figyelmes. Lenézett, s egy nagy kékszempár bámult vissza rá, ami egy vörös kismacskához tartozott.

-Sicc!- hessegette el, de az állat nem mozdult.

-Mit akarsz? Nincs nálam ennivaló.- mondta, s tovább ment, de a macska követte.

-Hagy békén!- mordult rá, de az csak nyávogott. Végül úgy döntött nem vesz róla tudomást, s besétált a kertkapun, az követte. Harry sóhajtott.

-Rendben.- azzal lehajolt és fölemelte, levette az ingjét és belecsavarta az állatot.

Belépett a házba, majd körül sem nézve rögtön megindult a lépcsőn.

-Harry..?- szólt utána egy hang. A fiú megállt, s hátra nézett. A lépcső aljában Remus állt.

-Szia Holdsááp!

-Mi az a kezedben?- kérdezte a ruhacsomót méregetve.

-Semmi.- felelte gyorsan és feliszkolt az emeletre. Remus elmosolyodott és visszasétált a konyhába.

Harry benyitott Hermine szobájába. Látta, hogy a lány ott áll a tükör előtt. A fején egy zöld kis sapka volt, s a haját hátul összefonta. Egy zöld kiskabátot, és egy kisszoknyát viselt, hozzá illő szandállal.

Az ajtónyikordulásra hátra kapta a fejét, s a fiú láthatta, hogy a szemei pirosak, és csillognak.

-Szóval ma este indultok.- mondta könnyednek szánt hangon.

A lány bólintott, nem bízott a hangjában eléggé.

-Értem.- sóhajtotta, nem tudta, mit is kéne mondania. Búcsúzni nem akart, mert az azt jelentette volna, hogy többet nem találkoznak, belátta volna, hogy holnaptól minden megváltozik. Csak álltak némán.

-Mi az?- szólalt meg végül remegő hangon Hermione. Harry lenézett a karjaiban mocorgó csomagra. Gyorsan kibugyolálta a kismacskát és lerakta a földre.

Az rögtön a lányhoz surrant, s a lábának dörgölőzött. Hermine elmosolyodott, s leült a földre törökülésbe, az ölébe húzva a macskát, s vakargatni kezdte a fülét, míg az dorombolt.

-Nem akarok elmenni.- suttogta váratlanul.

-Én sem akarom.- mondta és leült mellé a földre.- De muszáj. Talán nem is lesz olyan rossz.- tette hozzá, próbált derűsnek hangzani, de Hermione tudta, mit érez igazából.

-Talán.

-Figyelj csak…-a fiú a zsebébe nyúlt és elővett valamit, egy kulcs két darabját, a Roxfort kapujának kulcsáét. Az egyiket odanyújtotta Hermionénak, a másikat pedig visszasüllyesztette a zsebébe.

A lány elvette tőle, s elmosolyodott.

-Ez majd emlékeztet rám.- mondta végül.

-Hogy is felejthetnélek el?- lehelte.- Harry…

-Hermione!!!!!- hallatszott Sirius hangja az előszobából.

-Máris!- kiabált vissza.- Harry, ígérd meg…

Sirius jelent meg az ajtóban.

-Gyere! Sietnünk kell! - mondta-, áh, szia Harry!

Megragadta a csomagokat és kitessékelte a szobából a két gyereket. Kint már várt rájuk a fiáker. Két nő ült már benne, egy középkorú, hosszú fekete hajú nő, aki meglepően hasonlított Siriusra, s egy tizenhét év körüli lány, rövid kékes lilásszínű hajjal. Mikor meglátta Harry döbbent arcát kacsintott egyet.

-Ideje mennünk. Köszönj el szépen.- sietette Sirius, s felszállt a kocsira. Hermione a fiúhoz fordult.

-Ígérd meg, hogy minden nap írsz majd.- nézett a szemébe.

-Ígérem. - felelte leszegett fejjel.

-Tessék itt a macskád- nyújtotta oda a kismacskát, akit a kezében tartott.

-Nem, nem tartsd csak meg.- hadarta gyorsan, s Hermione boldogan magához ölelte.

-Nem sokára látjuk egymást.- suttogta.

-Nem sokára.- mosolyogta, és fölszállt majd becsukta az ajtaját. A kerekek megmozdultak, s a kocsi zötykölődve elindult.

A fiáker lassan eltávolodott a naplementében, beleveszve a sötétségbe.

Addig a napig egyikőjük sem tudta milyen magányosnak lenni, milyen egyedül lenni. Mert mindig ott voltak egymásnak, és most…

Harry sétált az utcán s már nem volt ugyan az, hiányzott valami, valami a lelkéből. Nem volt kedve a régi csínyekhez, hisz mi értelme volt már egyedül, Hermione nélkül.

Minden egyes bokor, minden egyes fa Hermionéra emlékeztette, üresnek érezte magát, a lány magával vitte a lelke egy részét. Sosem tudta mennyit jelentett neki a barátsága, míg el nem veszítette.

Most valahogy minden elvesztette az értelmét, már semmi sem volt ugyan az, egyedül volt. S mintha a gondok rászakadtak volna vállára egyszerre, s az élet valódisága kegyetlenül kísértette, s egyre inkább ránehezült a szívére, s lassan, nagyon lassan belátta, egy korszak lezárult, és kezdetét vette egy másik egy sokkalta baljósabb időszak. Nem tudta van e elég ereje belekezdeni, van egyáltalán értelme mindennek, a legjobb barátja nélkül.

Hermione élete is egészen új irányt vett Siriusnak e döntésével. Most egy új világ felé tartott, egy teljesen más ország felé. Új iskola, új emberek, új szokások. A Bauxbatonsba tartott, Franciaországba.

Próbált erősnek látszani s reménykedni, de belül reszketett.

S ha tudta volna, hogy a következő évek eseményeit talán, most azonnal kiugrik abból a fiákerből, s visszarohan a Roxmortsba, vissza, ahová a szíve oly nagyon húzta.

De nem tehette, nem volt választása, tűrnie kellet. S még oly hosszú ideig kell majd nyelnie, s elviselnie e világ igazságtalanságát.