A faluban egy lélek sem járt már az utcán, kezdet sötétedni, féltek. Néhol sikolyok, kiáltások szelték keresztül a némaságot. Aztán hirtelen lángok csaptak fel, az egyik ház kigyulladt. A két gyerek a falu legmagasabb épülete felé vette az irányt, ahol, a gyűléseket tartották, ahol a szüleiknek kellet lenniük. Beljebb érve egyre másra rohant el mellettük egy-egy varázsló, ismerős és ismeretlen egyaránt. Mind kiabáltak, s pálcájukat forgatták, átkok sorát zúdítva a sötét lényekre melyek egyre beljebb törtek a házak közt. Majd váratlanul James ugrott eléjük, megragadva őket, behúzódtak egy sötét sarokba. Az utolsó pillanatban, mielőtt, még egy lángoló gerenda le nem zuhant az útra, ahol másodpercekkel ezelőtt még ők álltak.

-Fussatok…a…gyűlésterembe..!- lihegte a férfi, s felállt.

-De én segíteni akarok!- mondta határozottan Harry, s már indult is volna az apja után, de az visszalökte őt. Mintha a barna szemeiben valami megvillant volna. Büszke volt, büszke a fiára.

-Nem!- Azt mondtam, menekülj!- parancsolta szigorúan.

-De…

-Azt mondtam, menj!- kiabálta és a következő pillanatban már el is tűnt a szemük elől. Harry megsemmisülten állt egy ideig, míg Hermione el nem rángatta.

Úgy rohantak, ahogy csak a lábuk bírta.

A gyűlésterem tömve volt emberekkel. Harry rögtön anyja keresésére indult, míg Hermione körül jártatta a tekintetét. Sok ismeretlen arc nézett vissza rá, olyanok, akiket még sosem látott azelőtt.

Egy vörös hajú fiú, aki vele egyidős lehetet, és egy ugyanolyan szeplősképű kislány, akik egy dundi asszonyhoz bújtak. A sarokban egy szőke kisfiú kuporgott, míg nem messze tőle egy szőke, pirospozsgás nő egy férfi sebeit látta el…

Teljes káosz uralkodott, sebesültek jöttek, s mentek, amint lábra tudtak állni. Hermione behúzódott egy sarokba egy takaróval, perceken belül Harry csatlakozott hozzá, egy csésze forró teával a kezében. A fiú kénytelen volt elmondani anyjának, hogy mi történt, ugyan a nő nem szólt semmit, de Harry tudta, hogy, amint ennek vége lesz, előveszik majd őket is.

Lily nem messze tőlük egy varázslót gyógyított, akinek az arca és a bal válla szinte teljesen leégett, a terem másik felében egy ismeretlen gyógyító egy nővel térdelt valaki fölött. A varázsló kezével végigsimította a beteg arcát, lecsukta a szemhéjait….a férfi halott volt.

Lily néha maghoz rendelte valamelyiküket, friss törölközőért, vagy vízért küldte őket. Harry arcáról lerítt, hogy szívesebben lenne kint, s küzdene ő is az apjával.

Néhány óra múlva azonban elkezdtek csillapodni a zajok, megszűntek a kiabálások, a robbanások, minden elcsendesedett. A teremben sokan aludtak, a gyerekek mind, kivéve őket, kettőjüket. Harry ott ült a sarokban, Hermione mellette álmosan pislogva, a fejét a fiú vállán nyugtatva. Úgy tűnt Harry addig nem hajlandó lehunyni a szemét, míg apját nem látja visszatérni. Egy ideig körbe- körbe járkált és kérdezgetett, hátha valaki látta őt, de senki sem tudott választ adni. Se James, se Sirius, se pedig Remus nem bukkant fel a sebesültek közt, ami két dolgot jelenthetett. Vagy sikerült túl járniuk az ellenség eszén, vagy pedig…vagy pedig már nem is élnek.

Már hajnalodott, mikor a három varázsló végre befutott. Megviseltek voltak, de úgy tűnt nem sérültek meg komolyan. Lily oda rohant férjéhez s átölelte, smaragd szemeiben könnyek gyűltek, megkönnyebbült, hogy élve viszont láthatja. Harry felrázta a lányt, s ők is odasiettek hozzájuk.

Pár óra múlva már mind ott ültek Potterék nappaliában, s beszélgettek, míg Lily a sebeiken ügyködött. Lupin a falnak támaszkodott és onnan nézte Lilyt. Sirius a fotelben ült fejét kezeibe hajtva, gondolatokba merülve. James pedig a dohányzóasztalon tűrte, hogy felesége ellássa. A két gyerek az ajtóban állt és onnan nézte őket, Hermione elszörnyedt a vágások és az égésnyomok látványától.

James kérdezett valamit, a nő odahajolt a füléhez és súgott neki valamit. A férfi szeme a két gyerekre siklott, s az arca elkomorult, ahogy Siriusé is. Remus arca csalódottságot tükrözött.

-Azt hittem világosan megmondtuk nektek, hogy nem mehettek a régi kastély területére!- mondta, baljósan halk hangon, miközben visszavette az ingjét.

-Apa, mi csak...- kezdte Harry.

-Nincs csak!- James most már kiabált.- Megtiltottuk, hogy odamenjetek! Megígértétek, és megszegtétek a szavatokat! Csalódtam mind kettőtökben, főleg benned Harry! Mi a fene ütött beléd?!

Kellemetlen csönd ereszkedett a konyhára. A fiú lehajtotta a fejét. Senki sem moccant, a levegő nehéz és gondterhelt volt. Aztán Remus bánatos hangja megtörte a csendet.

-Ideje mennünk!- a kislány összerezzent.

Harry is fölállt, hogy az alkalmat kihasználva felsurran a szobájába, de...

-Állj csak meg!- James megragadta a grabancánál fogva- Még nem végeztünk!

Harry lemondóan sóhajtott, s lelkiekben felkészült a kiabálásra, s a várható büntetésre.

A másik három pedig némacsöndben indult haza. Ahogy beléptek az ajtón, Hermione tudta, ő sem fogja ilyen könnyen megúszni.

Sirius egy órán keresztül ordibált, a kislány szemére hányva azt a sok csínyt, amit az elmúlt évben követtek el Harryvel. Remus csak állt mellette, szó nélkül, de Hermionénak mégis ez fájt a legjobban. A férfi csalódott benne. Nagyon szerette Holdsápot, ő is az apja volt, a második apja.

Mikor éppen mindketten otthon voltak, esténként leültek a kandalló elé, egy üveg vajsörrel, amelynek édes illata betöltötte a nappalit. A régi szép időkről beszéltek, a fiatal korukról, hogy miket követtek el az iskolában, hogy Sirius és James folyton büntetőmunkán voltak, az iskola csibészei, a bajkeverők, ahogy az egyik professzor nevezte őket…

Rémusban a szelídségét és a kedvességét szerette. Ő mindig türelmes volt, mindig sikerült lehűtenie barátját, s higgadt fejjel gondolkodni. Ő volt az, aki megtanította olvasni, és számolni, ha akadt egy szabad délelőttje, kiültek a verandára, és felütöttek egy könyvet.

Sirius más felöl… ő keményebb volt, forrófejű. De Hermione mindig is csodálta őt, és tudta, hogy szereti, még ha nem is mondja. Hiába tudta, hogy nem ő az igazi édesapja, mégis szinte, mintha ugyanaz a vér csörgedezett az ereiben, néha legalábbis úgy érezte. Ugyan olyan hirtelen haragúak és forró fejűek voltak mindketten. Sokszor veszekedtek, és ilyenkor mindig Remus volt a békítő fél. Most azonban nem lépett közbe, egyet értet barátjával.

Sirius még mindig kiabált, Hermione már könnyei határán állt.

-...és elegem van abból, hogy a szomszédok állandóan panaszkodnak, mert ti ketten ott kergetőztök a virágágyásaikban. Folyton zaklatnak, hogy miért, hagyok egy kislányt így így…-aztán csak megrázta a fejét.

-…Egyszerűen elegem van! Nem is tudom, eddig miért nem cselekedtem. De most már itt az ideje, mindenki más megtette már.

Remus felkapta a fejét.

-De hát, megbeszéltük, hogy túl fiatal...

-Ha elég idős, ahhoz, hogy tiltott helyen csatangoljon, elég idős a leányiskolához is.

-Neeeem!- kiabálta Hermione könnyes szemmel, képtelen volt hinni a fülének. Kirohant a házból. Sirius már indult volna utána, mikor Remus megállította.

-Úgyis tudjuk hová megy. Hagyd, had legyenek még egy kicsit együtt. A nyárnak nem sokára vége, s, ha a szándékaid komolyak...

Sirius makacs tekintete meggyőzte róla, hogy ezúttal komolyan gondolta, amit mondott, nem puszta üres fenyegetőzés volt.