A falu ütött kopott gyűléstermében megannyi aggodalmas, várakozó arc nézett a helység közepén álló szószékre.

-…és az új lakók ma költöznek be, s veszik át a lakásokat véglegesen az Owl Streeten.-fejezte be mondandóját egy görnyedt tartású kopasz férfi. Utána egy büszketartású fiatal varázsló lépett a szószékhez, az arcok hirtelen megfeszültek, s jó páran akadtak, akik előre csúsztak székükben, hogy jobban hallhassák őt.

-Tegnap este újabb híreket kaptunk Voldemort tevékenységéről, megbízható forrás szerint- egy méltóságteljes pillantást tett barátja, Remus Lupin felé.- A déli határ felől a halálfalók közelítenek, a nyugati határt pedig áttörték a vérfarkasok. – egyszerre hördült fel mindenki. Egy félnapi járóföldre van a táboruk, a falka készen áll a támadásra, talán már ma éjszaka lecsapnak Roxmortsra. Azt tanácsolom sötétedésre a nők, és a gyerekek gyülekezzenek itt, s töltsék itt az éjszakát. Az aurorok, az én vezetésemmel, felváltva őrizzük, majd a falu határszéleit. A gyógyítok, pedig szintén maradjanak biztos helyen, hogy elláthassák a lehetséges sebesülteket.- a terem felmorajlott „lehetséges sebesülteket”?

-Köszönjük!- bólintott Kingsley, a falu polgármestere. James levonult a szószékről, épp azon volt, hogy leüljön a helyére, mikor egy Lily arca jelent meg az ajtóban és felé intett, majd a szájával ezt artikulálta némán „Szólj Siriusnak is”

James oldalba bökte Siriust, és az ajtó felé biccentett. Barátja értetlenül nézett rá, de azért felállt és követte.

Oda kint az ajtóban Lily várt rájuk, az arcáról lerítt, hogy valami miatt nagyon ideges.

-Mi a baj?- lépett oda hozzá aggodalmasan James.

-Eltűntek! Nem találom őket sehol!- mondta remegő hangon.

-Kiket?

-Harryt és Hermionét…

-Biztos csak elbújtak.- legyintett Sirius és már fordult is az ajtó felé, de Lily megragadta a karját.

-Nem!- rázta a fejét-, már megnéztem őket mindenhol. Nincsenek sehol… nincsenek a faluban..

-Ezt miből gondolod?- nézett vissza rá.

-Egy vörös hajú nő látta őket kifelé rohanni a faluból…

A két férfi egyszerre sápadt el. Mindkettő fejében egyetlen szó dübörgött csak: vérfarkasok.

Eközben….

A nap forró sugaraival borított a házakat s a kis kerteket, izzadság cseppeket csalva az emberek homlokára. Aki tehette bent maradt a hűvös házban, s ki sem mozdult onnan, míg a nap le nem bukott a falut keretező dombok mögött. Nem sokan vették a bátorságot, hogy kimerészkedjenek, de mégis akadtak kivételek…

Két 10 éves forma gyerek surrant ki a hátsó ajtón, ki a kertbe, át a falun, míg el nem értek egy magas, gazdagon díszített kaput, megtorpantak. A térdükre támaszkodva lihegtek, majd a lány elővett egy nehéz rézkulcsot. A kapuhoz lépett, bedugta a zárba és elfordította. Az hangos nyikordulással kitárult. A kisfiú ránézett a lányra, és egy gonosz vigyor kíséretében meglökte, majd teljes erejéből rohanni kezdett. A lány fenékre esett, de rögvest felpattant és utána eredt.

-Úgyis elkaplak!

A nap elviselhetetlenül melegen sütött, s a tó vize olyan hívogatónak tetszett. Hát gondolkodás nélkül belevettették magukat a hűs habok közé. Semmivel sem törődve úszkáltak, menekültek egymás elől. Nevetésük messze elhallatszott.

A sötét erdőből nagy fekete madarak kaptak szárnyra, s szelték keresztül az eget. A kislány megijedt s beúszott a biztonságot jelentő sziklák mögé. A hatalmas állatok könnyedén suhantak el fellette, sötét árnyékük ijesztően úszott a vízfelszínen.

Megpróbált felmászni az egyik sziklára, de a lába minduntalan visszacsúszott. Ép egy újabb elkeseredett próbálkozást tett, amikor egy kéz jelent meg az orra előtt. Felnézett, s egy csillogó zöld szempárral találta szembe magát. A fiú arcán komisz vigyor terült szét.

Ő maga pillanatok alatt felmászott, s onnan nézte Hermionét. Pár perc múlva azonban megszánta, s odament segíteni neki. Egy rántással felhúzta. 

Mind ketten kifeküdtek a sziklára, s várták, hogy a ruhájukat megszárítsa a nap. Mert, ha a szüleik megtudnák, hogy a kastélynál jártak, abból biztosan nagy veszekedés lenne. Ugyanis a Roxfortot veszélyes helyként tartották számon, a Rengetegben pedig megannyi kétes személy és borzalmas lény élt. Óva intették őket attól, hogy bemerészkedjenek a birtokra.

De éppen ez vonzotta őket, a szabályszegés. Mert úgy gondolták, hogy, amit a felnőttek tiltanak az mindig izgalmas.

Hermione gondolatban visszaszállt arra a napra, mikor Harryvel rátaláltak erre a helyre…

….egy 7 év körüli kisfiú szaladt keresztül a kerten, majd csúszva lefékezet, és felrántotta a hátsó ajtót, berontott a házba. Éppen akkor lépett be a konyhába egy lány is, kezében egy pohár narancslével.

-Na mi lesz? Meddig piszmogsz még?- sietette a lányt, miközben az komótosan szürcsölgette az innivalót.

-Csak egy perc!- felelte nevetve, miközben felkapott egy almát és a küszöbön toporgó Harryhez lépett.

Kirohantak a kertbe, majd óvatosan, hogy senki se lássa őket, a kerítés mentén kúszni kezdtek a seprűtárolók felé. Elérve azt, Harry elővett egy hajtűt, amit még az édesanyja fésülködő asztaláról lopott el reggel, s elkezdett ügyködni vele a záron.

Az csakhamar megadta magát, s feltárult, a két gyerek besétált rajta. Tátott szájjal néztek körül, megbámulva a falra akasztott seprűket. Azokat, amin a felnőtteket szokták látni, néha repülni kint a kertben. De ezek nem olyanok voltak, mint a profiké a Csudley csúzlikban, hanem kopott és viseltes. Használt. Számított ez egyáltalán? A gyerekeknek biztos nem, úgy meredtek rá, mintha a szüleik legféltettebb kincsére bámulnának.

Harry imádta a kvidicst, a szobája falát körbe különböző csapatok poszterei borították. Ha valaki megkérdezte tőle, mi akar lenni felnőttként, ő mindig azt felelte: profi kvidics játékos. Az apja mindig megmosolyogta ilyenkor, ő is rendkívül tehetséges játékos volt és az is, ma is, az iskola után barátjával Sirius Blackel mindig arról álmodoztak, hogy egyszer majd az angol válogatottban fognak repülni, megnyerik a kupát. De ez az álom csak hamar szertefoszlott, s a fiatal álmodozók számára hamar világossá vált ez sosem fog valóra válni. Így hát hétvégenként adózhattak hobbikuknak, mikor sikerült időt szakítani rá.

Harry eddig nem sokszor repülhetett, csak azon ritka alkalmakkor, mikor apja felvitte őt is magával a seprűn, de az érzés felülmúlhatatlan volt.

Az a különös, határtalan boldogság, gondtalanság, részegítő volt. Hiába kérlelte szüleit, hogy ő is kaphasson egy saját seprűt, mindig ugyan az volt rá a válasz: „Ha majd elég nagy leszel”.  De ő nem tudott addig várni, neki most kellet repülnie.

Hermione is rajongott a kviddicsért, de ő még sosem ült seprűn, se egyedül, se mással, ha megkérdezte ő miért nem mehet, a felelet ez volt: „Ez nem lányoknak való”

Harry mesélt neki róla, milyen repülni, belátni az egész falut, a hegyeket, a tisztást, milyen káprázatos érzés, ő is érezni akarta.

A fiú óvatosan leemelte az egyik seprűt és kivitte a seprűtárolóból, Hermione követte.

-És most?- kérdezte csillogó szemmel.

-Mit gondolsz? Repülünk!- felelte nevetve.

-De hogy? Én még sosem csináltam.

-Egyszerű! Mindjárt megmutatom.- azzal fölült rá és elrúgta magát a földtől, úgy, ahogy azt már ezerszer látta. Pár pillanat s már a levegőt hasította, körbe repült az udvaron, a lány szemével követte őt, s intett neki, hogy most már ő jön. Ám mielőtt Harry leszállhatott volna…

-Harry James Potter!- hallatszott Lily kiáltása, Hermione a hang felé kapta a fejét, Harry édesanyja ép a házukból sétált ki, és tartott feléjük a közös kerten keresztül.

Amikor a felnőttek teljes nevén szólítják az embert, abból sosem származik semmi jó, gondolta.

Hermione ijedten ugrott félre a dühödt nő útjából, s nézte, ahogy barátja ijedt arccal ér földet pár lépésre tőle.

-Mit művelsz te ott apád seprűjével? Egyáltalán honnan szerezted meg….? Ezerszer megmondtam már Jamesnek, hogy zárja rendesen azt az ajtót…- és csak mondta és mondta, miközben karjánál fogva berángatta fiát a házba, teljesen megfeledkezve Hermionéről, aki ott sétált mögöttük, lehajtott fejjel.

Azon a héten Harryt szobafogságra ítélték, Hermione pedig, mint bűnrészes, három napot kapott. Nem mintha ez megállította volna őket bármiben is, ugyanis már aznap délután kisurrantak. Balszerencséjükre Lily, aki éppen kint teregetett az udvaron, látta őket kifelé lopakodni a házból. De hiába kiabált utánuk, a két gyerek gyorsan kereket oldott, így utólag már nevettek, rajta, habár tudták, hogy ezért még súlyos árat fognak fizetni, e pillanatban ez most nem számított.

A nagy menekülésben észre sem vették, hogy tiltott területre érkeztek, a falu határához, a régi kastély bejáratához, melyet két hatalmas vadkan szobor őrzött már ezer éve.

-Wáo!- Hermione lihegve, lehajolt, és kezével támaszkodott a térdén, hogy újra visszaálljon a lélegzése a normális ütemre. Aztán rápillantott a kapura, majd a barátjára.

Elég volt csak Harry komisz vigyorát látni, máris tudta mire gondol.

A hatalmas vaskaput borostyán futotta be, s a záron egy nehéz lakat lógott. Harry újra elővette az ellopott hajtűt, és nekilátott a zárnak. Addig Hermione körbe- körbe járkált, s a földet rugdosta unalmában, a háta mögött hallotta, ahogy a fiú hangosan szitkozódik, odanézett. Harry még mindig a záron ügyködött, kevés szerencsével a jelek szerint. Vicces volt nézni, ahogy bajlódik.

Hirtelen fémes hang hallatszott, és valaminek neki ütközött a lábujja, lenézet, s egy szépen kidolgozott rézkulcsra lett figyelmes. Lehajolt és fölvette. A kulcs szépen volt kidolgozva, s végén egy H betű díszelgett.

-Harry!- kiáltott fel.

-Mi az?- a fiú oda se nézett, tovább bajlódott a zárral.

-Semmi, csak megtaláltam a zár kulcsát…- felelte egyhangúan. Harry először nem is reagált, csak pillanatok múlva nézett rá. Hermione vigyorogva odasétált, és bedugta a kulcsot a zárba, majd némi nehézség árán elfordította.

-Na? Nincs valami mondani valód?- kérdezte miközben csípőre tett kézzel roppantul elégedett arcot vágott. Nyilván valóan elismerésre számított.

- Csak szeretnéd Black!- vigyorogta és kikapta a kezéből a kulcsot, majd futásnak eredt, Hermione üldözőbe vette. A sűrű növényzet egy elfeledett ösvényt rejtett, amely egy hatalmas rétre vezetett. Hermione nem hallotta, hogy Harry megtorpan, s kis híján belerohant, ép hogy sikerült lefékeznie, mielőtt elsodorja őt.Gyönyörű látvány tárult a két gyerek elé.

A fű vibráló zöld volt, a tó hűsítő türkiz színű melyet mélyzöld bokrok kereteztek, s megbúvó sziklák árnyékoltak be.. A tekintetük tovább siklott egy robosztus kőépítményre, amelyet, már benőtt valamiféle vöröses kúszónövény, az ablakairól visszaverődött a nap vakítófénye. Egyszerre volt kísérteties és mesebeli.

-Láttam már ezt a kastélyt valahol…-morogta Harry, ő is a csak bámult megbabonázva.- Egy képen…apáék szobájában…ez a Roxfort

-Roxfort?- nézett rá értetlenül.

-Ahova apáék jártak iskolába. Bezárták, több évvel ezelőtt.- magyarázta, le sem véve tekintetét a büszke épületről.

-Apa is idejárt…-suttogta a lány, észre sem véve, hogy a fiú rákapta a tekintetét egy pillanatra. Harry megindult a tó felé, Hermione követte.

-Ki ér át előbb?- kiabálta hátra, s futásnak eredt, a lány elvigyorodott és utána rohant.

Belegázoltak a vízbe, és belevetették magukat a habokba. Majd kapálózva átevickéltek a tavon.

-Én nyertem!- kiáltotta a fiú, miközben nevetve kikúszott a túlparton, a lány követte és lihegve lehuppant mellé.

-Mit szólnál, ha újra megmártóznánk? Kezd melegem lenni….-vigyorogta, miközben felállt és kényelmesen a lány háta mögé sétált, majd váratlanul belelökte a lányt a vízbe…

Azóta három év telt el, s sok minden változott, csak ez az egy nem, minden nyáron kijöttek ide, ez afféle nyárkezdő rituálé volt köztük. Egy közös titok, ami a szüleik elől rejtve maradt.

Olyan szép volt minden, mondhatni tökéletes, a maga gyermeteg bájával és ártatlanságával látott világ, gyönyörű és izgalmas volt csupa titok, ami csak arra várt, hogy felfedezzék. De aztán, ahogy az évek teltek az arany köd valahogy kezdett megfakulni, s egyre többet láttatott az igazi világból.

Az eltelt idő alatt történtek jó és rossz dolgok egyaránt.

Látva lelkesedésüket, sikerült kikönyörögniük, hogy James hetente egyszer, eddze őket. Mint kiderült Harry örökölte apja tehetségét, remekül repült, szinte nem is kellet tanítani, minden csel, mozdulat, trükk elsőre sikerült neki. És ő, Hermione se volt rossz „ lány létére”, ahogy szokták mondani.

Harryvel már az első óra után elhatározták, hogy, amint lehetőségük lesz rá, belépnek egy igazi csapatba, igazi játékosok lesznek, és igazi meccseken fognak játszani, együtt. Minden mérkőzést megnyernek majd, és ünnepelt sztárok lesznek, naivan és gyermetegen, ahogy azt egy kisgyermek elképzeli, mit sem sejtve az élet valódiságáról.

S egy hónapja még minden rendben is volt, boldogok voltak, és minden lelkiismeret furdalás nélkül követték el a legkülönfélébb csínyeket. Amit James és Sirius rendszerint, egy legyintéssel elintézték” a vér”, s, miután Lily gyilkos pillantások kíséretében távozott a szobából, kifaggatták a két gyereket a részletekről.

Nem volt olyan dolog, amit igazán tiltottak nekik, kivéve a kastélyt. Ez a közös titkuk, különlegessé, és, ha lehet még erősebbé tette a barátságukat, az ő saját titkuk, az övé és Harryé.

Hisz ezen kívül nem igen volt semmi értékes tárgyuk. Gyerekként ezt nem veszi észre az ember, s nem is igen foglalkozik vele, de attól még ott van, s egyre nyomasztóbban nehezedik az idősebbek vállára.

 A szegénység.

A Voldemort elleni háborúban a lázadók vagyonát vagy elkobozták, ahogy Harry szüleiét, vagy pedig önként áldozták a Rend s a szabadságért folytatott harcba, ahogy Sirius is tette. A falu házainak faláról omlott a vakolat, s alatta itt- ott elővillantak a pirosas téglák. A háztetőkön megannyi lyuk ásítozott az égre tekintve, s védtelenné téve a lakókat az időjárás viszontagságai ellen. S úgy tűnt senkinek sincs elegendő ideje és energiája tenni ez ellen.

Ezért is lehetne meglepő, hogy valaki ide akar költözni, ráadásul családostól. De, ha az ember az üldözöttek életét él, akkor mindegy számára hol van az otthon, vagy milyen is az, csak legyen biztos hely, ahol meghúzódhat a gyermekeivel.

De ők gyermekfejjel ebből mit sem vettek észre. Számukra egészen más volt a fontos, a legfontosabb.

A legjobb barátok voltak mióta az eszüket tudták, akár a testvérek. Nem volt olyan emlékük, amelyikben a másik ne szerepelne. A ház hemzsegett a képeiktől, két pirospozsgás kisbaba ül a szőnyegen játszik, egy három év körüli kisfiú és lány ül a fürdőkádban, miközben vad harcot vívnak egy gumikacsával és egy hajóval. Születésnapok, a tortákon mindig egyre több és több gyertya…

Nehéz volt elképzelni, akár egyetlen napot is a másik nélkül. Pedig a lehető legkülönbözőbb személyiségek voltak, akiket csak összehozott az ég, és mégis…

Harry általában nyugodt volt és higgadt, de mindig az első, ha kalandról volt szó. Sosem hallgatott arra, amit a szülei mondtak, függetlenül azt tett, amihez a kedve tartotta, lázadt minden ellen, amit ráerőltettek. Ilyenkor Lily dühöngött, s Jamest hibáztatta mindenért, aki próbált ártatlan arcot vágni, de titkon büszke volt fiára, mert saját magára emlékeztette.

James imádta a fiát, büszke volt rá, s ezt egy percig sem titkolta.

Harry álmodozó volt, imádott a kviddicsről beszélni, azt tervezgetni, mikor már együtt repülnek a Chudley Csúzlikban.

Ennek ellenére rendkívül makacs is, akár csak Hermione, Sirius és James mindig jókat mulattak szócsatáikon. Ugyanis Hermione tehetségesebbnek tartotta a Tornádokat, s erről minduntalan próbálta meggyőzni a fiút is. Hiába.

Hát igen, Hermione mindig is szeretett mindenkit győzködni a saját igazáról. Szenvedélyes beszédekbe bocsátkozott mindenről, amikor volt kivel.

Jól vágott az esze, főként, ha valami újabb csínytevésről volt szó. A felnőttek mindig tudták, hogy a lány volt a kiagyalója dolognak, mikor lebuktak. Hermione vad volt, hiába néztek rá folyton az utcában lakó öreg nénik, mintha valamiféle huligán lenne, ő mégsem volt hajlandó ezen változtatni. Harry édesanyja is folyton azt hajtogatta, hogy viselkedjen egy kicsit… lányosabban, hogy ez így nem lesz jó….

 Ő csak mosolygott, habár szerette Lilyt, akár a saját anyját, de csak egyetlen ember véleményére adott, csak ő miatta változtatta volna meg az ő „elvadult „külsejét. És ez a személy Sirius volt, az apja.

De Sirius sosem kért volna ilyet. Ő így szerette, ahogy volt, ilyen lázadónak és makacsnak. S ha ez másképp is lett volna, ugyan mi értelme megváltozni?

Rajtuk kívül nem igen éltek más velük egykorúak a faluban, ideáig, főleg nem lányok. Kivel játszott volna? Akárhányszor elképzelte magát, amint babázik egy rózsaszín fodros kis ruhában egy szőke, hosszúszempillájú baba mellett ülve… nehezen állta meg nevetés nélkül. De most, valami okból, új családok készültek ideköltözni, gyerekestül, s bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez bármiféle változást eredményezne, azért félt. Nem ismerte ugyan azokat a gyerekeket, de tartott tőle, hogy befolyásolhatják Harry és az ő kapcsolatát, és ő ezt nem akarta nagyon nem. Nem akart osztozni.

De talán egy előnye mégis volt, James elhatározta, ha lesz jelentkező köztük, alakít egy csapatot…

-Szerinted bevennének a kviddics csapatba, ha elmennék a válogatásra?- kérdezte a lány fejét a fiú felé fordítva.

-Nem hiszem. Tudod jól, hogy...- kezdte, de Hermione közbevágott.

-...csak fiú játszhatnak.- forgatta a szemeit- Talán egy lány nem lehet elég jó?

-Ne légy nevetséges! Láttalak repülni! Jó vagy, de ez ellen nem tehetsz, a csapatba csak fiúk lesznek, nem vesznek fel lányokat és kész.

-De ha megkérnéd Jam…

-Tudod jól, hogy ő tette ezt a kikötést.

-Jól van na, megértettem.

-Különben is, miért nem foglalkozol lányos dolgokkal?

A lány fölhorkantott.

-Komolyan el tudnál engem képzelni, miközben teát szürcsölök egy nevetségesen felöltözött baba társaságában?

Harry felnevetett.

-Nem, igazad van. Te más vagy.

-Hát ép ez az!- sóhajtotta a lány és felült. Rövid haja előre lendült, ő egy gyors mozdulattal a füle mögé tűrte a kósza hajtincset- Miért nem tudok én olyan lenni, mint a többi lány? Egyáltalán milyennek kéne lennem?

Harry is felült. Végig nézett rajta. Hermione aranyló göndör haja, nem sokkal válla fölött ért végett, nagy borostyánszín szemeivel kíváncsian nézett rá. Orrát megannyi szeplő borította, s a bőre barnasága árulkodott róla, hogy az egész nyarat a napon töltötte.

Ami nagyon is igaz volt, egész nap fel- lerohangáltak, megőrítették a szomszédokat, vagy éppen kint repültek a kertben, s úgy tettek, mintha egy híres kviddics csapat tagjai lennének.

S a ruhája...igaz, most kénytelen volt egy sárga nyári ruhát viselni, amit, Lily erőszakolt rá, mert már nem bírta nézni, hogy egy kislány ilyen „elvadultan”( pólóban és farmerben) járkáljon.

 Harry elvigyorodott, mikor maga elé képzelte, milyen arcot vágott a lány, mikor meglátta a ruhát.

-Csodálkozol? Az egyetlen nő, akivel beszélsz az anyám. Tapmancs és Holdsáp nevelt föl, az apám tanít kviddicsezni, és én vagyok a legjobb barátod. Sehol egy lány. Érted?

Hermione bólintott, de az arca még mindig szomorúnak tűnt.

-Különben is, nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. Te vagy a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. És ez így is lesz, még mind a ketten bottal nem járunk, s az orrunkig sem látunk. Amíg meg nem halunk.

-Amíg meg nem halunk.- ismételte suttogva.

Igen, örökké. Ezt fogadták meg azon az éjszakán, néhány hónappal ezelőtt, akkor, mikor Hermione élete felfordult. Mikor megtudott valamit, egy titkot, egy szörnyű titkot.

Aznap este késő este ért haza. Sirius már várt rá a nappaliban, s terve, hogy óvatosan fellopakszik a szobájába, rögvest füstbe ment. A varázsló olyan dühös volt, mint még talán soha, mostanában amúgy is sokszor volt feszült és ideges, s aznap úgy összevesztek, mint még talán soha. Mindketten heves természetükről voltak ismertek.

Sirius teljesen kikelt magából, kiabált vele

-NEM KÉRTEM MÁST CSAK, HOGY ÉRJ HAZA SÖTÉTEDÉS ELŐTT! TUDOD JÓL, NEM BIZTONSÁGOS ILYENKOR AZ UTCÁKON JÁRKÁLNI EGYEDÜL!

-TE BESZÉLSZ SZÓSZEGÉSRŐL!? AZT MONDTAD EVGYÜTT TÖLTJÜK A HÉTVÉGÉT, ÉS TESSÉK EGY EGÉSZ HÉTRE ELMENTÉL! ÉS EZ MINDIG ÍGY VAN, se te, se Remus nem vagytok itthon. Folyton egyedül vagyok, csodálkozol, hogy megszegem a szavam, ha te se tartod be?

 Sirius persze rögtön védekezni kezdett, hogy a Rend, és, hogy ez csak az ő, Hermione biztonsága miatt van. De Hermione nem hagyta magát, s egyre csak tovább ment, Sirius egyre dühösebb lett, s elvesztette a fejét.

Furcsa, hogy egyetlen mondat, egyetlen pillanat alatt, mennyi mindent megváltoztathat.

„ Talán sose kellett volna örökbe fogadjalak”

De amint elhagyta a mondat a száját, Sirius azt kívánta, bár ne tette volna. Végig nézte, ahogy a kislány arca elsápad, majd a szeme megtelnek könnyel.

-Nem …-kezdte, de Hermione megrázta a fejét.

-Nem vagyok…nem vagyok..örökbe fogadnod..?- lehelte, visszanyelve a könnyeket.

-Nem úgy gondoltam, én csak… kérlek, bocsáss meg… én.

De már semmi sem segíthetett, a kislány fogta magát és kirontott a nappaliból, Sirius még hallhatta, ahogy az ajtó csapódik, s aztán a ház néma csöndbe borult. Szörnyű érzés volt, a lelkiismerete jeges ujjakkal markolta a szívét. Mégis úgy látta jónak, ha nem követi a lányt, hagyja, had nyugodjon le.

Nem ment utána, nem is aggódott, tudta hová fog menni. Oda, ahova mindig is menekült, ha összekaptak valamin. Harryhez.

S nem is tévedett.

Hermione némán könnyektől áztatott arccal kapaszkodott fel a Potter ház oldalában álló hatalmas diófára, s kopogott be egy ablakon. Hamarosan egy ismerős arc jelent meg.

-Mi történt?- kérdezte aggodalmasan a fiú, miközben beengedte őt. Hermione bemászott, majd Harry nyakába vetette magát és keserves zokogásba tört ki.

-Mi a baj?- kérdezgette egyfolytába, de nem kapott választ, a lány csak egyre erősebben szorította, mintha meg akarná fojtani. Aztán, mikor lenyugodott, és végre eleresztette, válaszolt.

-Siriussal. összevesztünk. És ő azt mondta…azt mondta, hogy nem …nem ő az  igazi apám, csak…csak..örökbe..örökbefogadott…

Hermione felnézett, de nem a várt reakciót kapta. A fiú arcán nyoma sem volt döbbenetnek, sem pedig meglepetésnek, ő csak egyszerűen sóhajtott, s lehajtotta a fejét.

-Te tudtad?- lépet előre- Tudtad, és nem mondtad el?- kérdezte hitetlenkedve.

A fiú nem nézett a szemébe.

-Ezt nem hiszem el!- kiabálta- Megfogadtuk, hogy mindent elmondunk egymásnak! Elárultál! Elárultad a barátságunkat!

Elfordult tőle, s az ablakhoz lépett, de Harry megállította.

-Ne! Nem tehettem mást. Megígértették velem, hogy nem árulom el.- mondta, a hangján érződött a megbánás.

A lány nézte egy ideig.

-Rendben.- suttogta.

Nem tudott volna haragudni rá sokáig, hisz Harry olyan volt neki, akár egy báty, egy testvér. Nem tudott volna létezni nélküle.

-Ígérd meg, hogy nem titkolsz el semmit előlem.- suttogta a sötétben, miközben Harry felé fordult az ágyban.

-Megígérem. Soha semmi sem választhat el minket, érted? Mi örökké barátok maradunk.- felelte fojtott hangon. A lány elmosolyodott.

Aztán persze minden úgy történt, ahogy mindig is. Estére ott maradt Harrynél, elaludtak, majd reggel, Hermione haza ment, s megbeszélte Siriussal az előző estét. Legalábbis látszatára így történt, de az a furcsa érzés megmaradt. Idegennek érezte magát a saját házában, amit eddig egyetlen otthonaként ismert. S Sirius, akit az apjának hitt, most… most mintha csak egy távoli ismerős volna csupán….

Ekkor az erdő felől furcsa zajok, jöttek. S Hermionét visszazökkentették a jelenbe. A két gyerek felpattant ültéből. A bokrok mozogni kezdtek, s hatalmas farkasszerű lények tűntek fel, közelítettek feléjük. A pofájukból csöpögött a nyál, s sárga tekintetük hevesen pásztázta a környéket, míg meg nem akadt rajtuk.

Ők persze rögtön futásnak eredtek, mindent hátra hagyva, nem törődve az éles ágakkal és a csúszós kövekkel. Megkerülték a tavat, de a parton futva Hermione megcsúszott és elesett, felsértve a tenyerét és a lábát. Harry is megtorpant, a sikoltására, visszarohant és felrántotta a földről. Már nem volt idő menekülni. Pedig már majdnem elérték a kaput. A fiú kétségbe esetten nézett körbe, valamit kutatva, ami megmentheti őket. ….egy alacsony ágon akadt meg a szeme hirtelen…

Rögvest felkapaszkodott rajta, szeme sarkából látta, hogy Hermione is így tesz. Felhúzták magukat egy vastag ágra, Harry érezte, hogy a lány kezei ráfonódnak a karjára. Hermione úgy szorította a kezét, hogy az már fájt, olyan közelbújt hozzá, hogy érezte a leheletét a tarkóján, megborzongott. A fa alatt megannyi vérfarkas gyúlt összes, s ugráltak felfelé, éles karmaikat belevájva a puha fába, a pofájukból folyt a nyál, s a szemükben vad láng lobogott. Minkét gyerek szíve vadul vert, egyik sem félt még így életében. Hermione beletemette az arcát a fiú hátába, s hallotta, ahogy az ezt mormogja „Meg fogunk halni!”

Aztán az egyik, az legerősebbnek tűnő, felüvöltött s elrohant, be a bokrokba, a kapu irányába. A többi követte őt, még utolsó, éhes pillantásokat vetve a fán ülő prédára.

Harry volt az első, aki leereszkedett az ágról, a lány követte, s futásnak eredtek, vissza Roxmortsba.