Egy közeli ismerősöm azt mondta, hogy én állandóan a betegségemmel foglalkozom, nem tudok ettől elszakadni, mert a honlapomon és a blogomban is evvel foglalkozom. Ledöbbentem, hogy ennyire nem ismer, vagy neki lenne igaza??? Miért gondolja ??? Azért mert a blogomban erről írok ? Hiszen ezért kezdtem el írni, hogy a betegségemmel kapcsolatos félelmeimet, kibeszéljem, hogy a hétköznapjaimat ne ez az érzés töltse ki. Úgy érzem ezt az írott vallomást, mint a pszichológusnál mondanám el a szorongásaimat, kibeszélném a magamban zárt félelmeimet és evvel a feszültség csökken bennem. A másik indok, hogy így ismeretlenül is segítsek másokon mert ha valaki elolvassa akkor, átérezze, hogy milyen felelőssége van saját magával szemben, hogyha elhanyagolja az egészségét. (Pedig én oda figyeltem, minden évben mentem szűrésre és mégis rákos lettem.) Miért érzi, hogy nem szakadtam el a betegségemtől??? Többször írtam már, hogy hál isten a napjaimat nem a félelem rányitja. Vannak napok (vizsgálat előtt százszorosan), hogy depis vagyok, de hát könyörgöm a rák az nem olyan betegség, hogy leveszik a cicim, és kijövök a kórházból és a kapuban elkiáltom magam, hogy meggyógyultam. Ez a betegség az „életed” végéig útitársad. Persze le lehet rakni egy kis időre, de cipelni kell állandóan. Ma aki azt meri mondani, hogy ebből meggyógyult az felelőtlen, hiszen minden emberben vannak rossz sejtek és azok egy nekik megfelelő szituba kifejlődnek és a tested (az immunrendszered) nem tud ellenállni. A rákos betegek esetében, ha már tünet mentes vagy, akkor van esély évtizedekkel meghosszabbítani az életedet, de neked a „volt” betegnek nagyobb esélyed van a kiújulásra, vagy újabb támadásra. Nagyon szép, ha valaki ki meri mondani, mint rákosbeteg egy év (mint a nagymenő külföldi énekesek, sztárok) után meggyógyult. Ezek mind önámítások. Evvel nem azt mondom, hogy nincs esély, de nem a gyógyulásra, hanem a tünetmentességre. Ezeket a fogalmakat nem ártana, ha megértené a társadalom, a média, és néha a betegek is. Hiszen ha kimerjük mondani, hogy meggyógyultunk és úgy is élünk, akkor a védekező reflexünk elhagy minket és kialakulhat az újbóli vészhelyzet, de ha bennünk van a „belső riasztó” akkor nem hanyagoljuk el a védekezésünket. Tehát az ismerősömnek van igaza?? Nem tudok elszakadni a betegségemtől, én azt mondom, hogy nem is akarok, de nem úgy ahogy Ő gondolja. Igen élem a hétköznapi életem, igaz mint rokkantnyugdíjas, stressz nélkül, nagyobb oda figyeléssel önmagam felé (ez baj lenne?), olvasok, kézimunkázok, internetezzek, barátkozok, segítek másokon, hobbizok, néha neki futok a tanulásnak is (angol, táv természetgyógyászat), ki ülök a kertbe (sajnos az eldeformálódott kezem miatt, csak lustálkodom és nem kertészkedek). Szóval én élem az életem. De sajnos vannak ennek az életnek kellemetlen oldalai is ami szintén velünk van, velünk van a halálfélelem, a depresszió, a félelem a kontroll vizsgálatok előtt. Igen ez is az élet, és ha ezt kibeszélem akkor ha nem is szakadok el, de többször el távolodom ettől a rémtől.