Mi, szemüvegesek
- jegyzet életem szemüveges korszakáról -

…Németórán például már nem azt kellett lefordítanom, hogy „piros nadrág van rajtam” vagy „szeretek moziba járni” – elég volt egy futó pillantás a tanár részéről, és már fel is hangzott a nekem szánt példamondat: „Szeretem az ovális szemüvegkeretet.”

Emlékszem arra a rettenetes napra – ötödikes voltam - , amikor először fordult elő velem az orvosi vizsgálaton, hogy bármennyire is erőltettem a szemeimet, nem tudtam elolvasni a táblán lévő, vonal alatti bolhabetűket. A vizsgálat után sírva mentem haza: „Nem leszek szemüveges!” – bömböltem, és való igaz, még további négy évig húztam szemüveg nélkül. Aztán, amikor már az első padból sem láttam, mi van a táblára írva, mit volt mit tenni, belenyugodtam.
Akkor kezdődtek csak igazán a megpróbáltatások. Eleinte attól való félelmemben, hogy elhagyom az ókulárét, és/vagy leesik, egy fekete, kifejezetten erre a célra fejlesztett, Ofotértben kapható zsineggel illesztettem a nyakamba, és onnan kapkodtam föl le, szükség szerint. Azaz, ha látni akartam, gyorsan föl, ha valamilyen csinos hímnemű egyed közeledett, gyorsan le. Mondanom se kell, hogy a nyakamban fityegő okuláré több volt, mint nevetséges, de ó jaj, ahogy egyszer már egy okos ember is megmondta, „az ember rettenetesen rosszul látja magát kívülről”. Idővel (beletelt néhány év) aztán rájöttem, hogy a zsineg felesleges, de akkor meg már olyan ronda formájú szemüveget viseltem, hogy édesmindegy volt.
És akkor még nem is szóltam például az életem egyéb területein bekövetkező változásokról. Így például németórán már nem azt kellett lefordítanom, hogy „piros nadrág van rajtam” vagy „szeretek moziba járni” – elég volt egy futó pillantás a tanár részéről, és már fel is hangzott a nekem szánt példamondat: „Szeretem az ovális szemüvegkeretet.” Pedig dehogy szerettem, Isten ments. Tesiórán is persze mindenki mindig látta, mi az éppen aktuális feladat, csak én hunyorogtam, hogy legalább elméletileg tudjam, milyen testhullámot kellene kifacsarni magamból.
A másfél dioptria aztán idővel kevésnek bizonyult, meg aztán első szemüvegemet visszafordíthatatlan károsodások érték. Éppen vettem volna le a fejemről, amikor hopp, az egyik szára a kezemben maradt. Jó, másik szemüveg kell. De addig is, hogy fogok látni? Bepánikoltam, amikor erre gondoltam. Végül édesanyám segített a dolgon, egy rézhuzallal hozzákötözte a törött végtagot a szemüveg testéhez, és megint minden tökéletes volt, leszámítva, hogy egyre homályosabban láttam a szemüvegben is. Rájöttem, ha kicsit megdöntöm, jobban látok, ez viszont megint elég idétlenül nézett ki, úgyhogy ismét eljött az idő a szemüvegvásárlásra.
A második darab… nos, ha lenne Ízlésrendőrség, már rég följelentettem volna a bolt tulajdonosát, aki ránk sózta. „Még az arcocskájához is jól megy!” – rikkantotta boldogan, amikor fölpróbáltam a szörnyeteget. Engem viszont a már kész szemüveg láttán a sírógörcs kerülgetett, de már nem volt visszaút. Hatalmas keret, lila (!) műanyag (!!) üveggel. Egyik osztálytársam a diszkóba akarta kölcsönkérni. Mások megjegyezték, hogy milyen jól tükröződik benne a lila kabátom. Csak egy bökkenő volt: a szemüvegben akkor is a lila kabát tükröződött, amikor épp feketét viseltem.
Egy szó mint száz, éreztem már akkor is, hogy ezzel az ókuláréval nincs minden rendben. Ő a sötét folt a múltamban: nem engedtem, hogy bármilyen fénykép készüljön rólam, amikor rajtam van. A szalagavatón viszont nem kobozhattam el mindenkitől a kamerát, viszont attól tartottam, hogy ha nem veszem föl, még a nézők közé hajtok rövidlátásomban. Elég annyi, hogy a mai napig Esterházy Péter örökbecsű sorai jutnak eszembe, ha akkori önmagamra gondolok: „Van egy nő. (…) Az egész arcát befödi a szemüvege. Olyan, mint valami béka. Elképesztően csúnya. Elképesztően csúnya bír lenni. (…) Egyre nagyobb a szemüvege, akár én is elférnék mögötte. (…) Leütöm a szemüvegét, úgy teszek, mintha véletlen volna, nézem, ahogy négykézláb mászva keresi, nem mozdulok. Nadrágja szövetének apró csusszanásait lesem a fenekén.”
Aztán… már semmi különös, rábeszéltem édesanyámat, hogy szánjon meg egy doboz kontaktlencsével, mert én ezt az emberhez méltatlan állapotot nem bírom tovább. Megszánt, és csodák csodája, a szemüveg néhány hónap múlva már csak egy rossz emlék maradt. E sorokat is szemüvegben írom (egy modernebb darabban), de erősen limitáltam azoknak a számát, akiknek engedélyt adok arcom szemüvegben történő megismerésére.
Persze nem vitatom, hogy van, akinek jól áll, de kétségtelen, hogy én nem tartozom közéjük. De jövő héten azért megtudhatjátok, milyen is az ideális szemüvegkeret…