Hiányzol
A hősök napján
A 29. napon
Halkan…
Álarcosan
Az Úr érkezése
Szürkület dala
Hiányzol
Vágyam, hogy éj legyen, néma sötét, csak te velem. Vágyam, hogy zúgjon a szél, s ázzak, hozzon esőt az éj. S látod csak magamban fázva vágyom, s csak kiálltanék, hogy halld: hiányzol!
Átélem, hogy a fényben ragyogsz, elrabolsz, megmentesz, akarom. Átélem, emlékszel, sírtam érted, s sírnék újra, s újra, ha kéred. S látod csak magamban fázva vágyom, s csak kiálltanék, hogy halld: hiányzol!
Az a vágyam, hogy éj legyen, néma sötét, csak te velem. Ennyit kérek, tudom, elhiszed. S elhiszem, te is ezt érzed. S látod csak magamban fázva vágyom, s csak kiálltanék, hogy halld: hiányzol.
Vágyam, hogy éj legyen, néma sötét, csak te velem. Vágyam, hogy zúgjon a szél, s ázzak, hozzon esőt az éj. S látod csak magamban fázva vágyom, s csak kiálltanék, hogy halld: hiányzol!
A Hősök napján
Hajnalra kelt, izzó lélekkel, fáradt jelennel, vágyott jövővel, nyíladzó fehér rózsa ölében, a hősök napján, a gazok é vében. Az úton elindult, életét felejtve, szebb s igaz napért harcba menve, élő és halott család a vérelve, a hősök napján, a gazok évében.
Holnapot látott, hosszú éveket, boldog arcokat, szabad szellemet, ő állott előre, hite vezérelte, a hősök napján, a gazok évében.
Árnyékok jöttek, hosszan s sötéten, mégis hitet vallott perzselő vérében, lövést nem hallott, mert atyját kérlelte, a hősök napján, a gazok évében.
Anyja járt arra, foltos hálóingben, lehajolt érte, két karjába vette, reszkető könny csordult hősi szemében, a hősök napján, a gazok évében.
A 29. napon
A 29. napomon miért hazudok, már nem tagadhatom: nem sikerült magamból még kiírtanom.
Minden utcán, téren megtalálsz, tántorgok meg suhanok nem találom, nem találom, csak tántorgok meg suttogok.
A 29. napomon megnémulok a villamoson csak keresek és kutatok csak tántorgok meg suttogok.
A 29.napomon miért hazudok, már nem tagadhatom: nem sikerült magamból még kiírtanom.
Halkan…
Rejtjelek táncolnak szobám falán. Távoli alakod oldja fel a magányt. Az idő kicsúszik vágyaim közül, Te táncolsz most az elmém körül.
Falak szólalnak helyettem, az éj nevet most mellettem. Sóhaj takarja el a napot, halkan koppan a fájdalom.
A zaj átfázik a csendben. Kihűlt alkonyat ment meg engem. Te teremtettél meg engem: s én csendben oldódom fel benned.
Az élet az utolsó jelre vár. Az óra újra döbbenten áll. Bezárja karjait a tér, az álom a végéhez ért.
Bonus vers:
Szürkület dala
A percek titkos, szines álmai éltem éje kínzó foglyai.
Bíbor szavak szülték meg bennem, e tétova létben is ébernek lettem. Bennem egy halk hang az alkotó.
A végtelen öröme a tér titkai, az egység ajtaját csalókán nyitja ki, hangot öl, és hazát teremt a szó.
Ha szememnek csak árnynak képe él, mögöttem a fénynek lénye ég. Ha megfordulok, e világnak nem leszek látható.
|