Arad
Az ősök ritmusa
Álarcosan
Arad
Egyetlenegy utcáját ismerem, De ott, emlékszem, arany a homok, S egy udvarát meg házát, istenem -- De kis szobái mind-mind templomok.
Ó, vén szoba, hol most is nagyanyó Ravatalának virágszaga fáj! Másikban most is anyus csillanó, Ifjú szemétől bársony a homály.
S első barátom hű, vén karjait, Tudom, a kertre védőn tárja még: Tisztes diófánk. S ott pihen szelíd, Öreg lombvállain a régi ég.
Ó, Sarló-utca ötvenegy: regék Kacsalábán forgó királyi vár, Emlékeim lágy fészkét rakni még Jut vályogodból egy csipetnyi sár?
Bús lelkem árva fecske lelke lett, Kettős hazájú...
*
Ó, fájó büszkeségem s vigaszom, Arad, -- édesbúsan szivembe vág, Hogy bölcsőm s szent bitóid egyazon Erdőid bús fájából ácsolák...
Az ősök ritmusa
Ember vagyok, új élet, új utas, Ki azt hiszi, friss titkokat kutat, S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen Ezernyi ős mozgás jár vén utat.
Sok régi ritmus, sűrű és borús Zajlás a test titkos mélyeiben, Távol a fénytől s mégis biztosan, Hibátlanul. S ős híreket izen.
Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám Testében élt már ez az idegen Világ, mely fáradt gesztusok felé Lankasztja lázadozó idegem.
Mosolyognék egy boldog, új mosolyt, De a szivem bíbor öbleiből -- Sejt sejtnek adja -- csöndesen remeg Szememig a holt könnyek vödre föl.
Dacolnék új, szép daccal, ám kevély Szájam körül már gyáva gödröt ás, Szelíd barázdát, halavány mosolyt Valami ősi meghunyászkodás.
Én régi, régi jobbágy-őseim, Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át Vonszolja még a csüggeteg utód Sötét parancsok konok csapatát?
Vagy kába álom minden szabad út, És nem is lehet újat kezdeni? S csak egy parancs van a földön örök: Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?
Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem Énnékem is! Hátha az ősi sejt Őbenne tisztul dús örömre, és Minden homályos, vén bút elfelejt!
Ó, hátha jő a tiszták s boldogok Szűz birodalma, a szebb, új világ, S dallá dobognak a szivekben a Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!
1923 ÁLARCOSAN Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát. De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni. Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe. S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek. Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem, Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig. 1927
|