1988-ban, 13 évesen, videón látott először snowboardot. Az ismerkedés az izgalmas újdonsággal az édesapja által külföldről hozott sportújságokon és katalóguson keresztül folytatódott. A képeket mindig látni kellett, ezért azok kivágva a szoba falára kerültek. Az első felszerelést - két testvérével közös használatra - 1990-ben kapta. Ekkor, az első nyugati sítúra alkalmával még nem hozott túl sok sikerélményt a minden oldalán "felhajtott", telemarkív nélküli, rossz kötéssel szerelt, UV-színű Crazy Banana deszka. Az első találkozás inkább András bátyjának sikerült a nehezen irányítható lappal, amelynek használatát akkortájt még nem is volt kitől ellesni. Maradt az autodidakta módszer, később még a versenyekre való felkészülésben is. Zarándy András (Zaza) 1993-ig a sível megosztva használta az új eszközt. Ez az év az első magyar snowboardbajnokság éve is volt, az indulók között Zazával, aki azóta csak deszkán hajlandó a havon csúszni. A '94-es szlovén junior-vb-n már testközelből árulkodott a régi katalógusképekről már ismerős amerikai snowboardsztárok technikáján ámulni és tanulni.

Interjú Zazával

Mindenhez ért, mindenhol ott van és úgy általában véve olyan, mint a jó úttörő: ahol tud, segít. Azok kedvéért, akik esetleg nem ismernek: mondj pár szót magadról! Mit kell tudni rólad?

Zarándy András vagyok, tizenkét éve snowboardozom, körülbelül nyolc éve versenyzem alpesi szakágban. Elég sok hazai versenyt nyertem, nemzetközi szinten is vannak eredményeim, 2002-ben egy hajszálon múlt csak, hogy nem jutottam ki az Olimpiára. Akkor volt egy váltás és inkább azzal kezdtem el foglalkozni, hogy miből is kellene megélnem. Jelenleg egy kis házikót üzemeltetünk Ausztriában, valamint általánosságban véve próbálunk odafigyelni a magyar snowboardsport jövőjére. Csináltunk egy snowboardos portált, a snowboarding.hu-t, megjelent a Snowboarder magazin és elég aktívan foglalkozunk az utánpótlással is.

Azért láttunk már téged wakeboardon is. Ez csak amolyan nyári időtöltés, vagy komolyan foglalkozol vele?

A wakeboardozást csak kedvtelésből csinálom, versenyzéssel már nem foglalkozom, abból kijutott nekem már bőven. Mindössze két éve kezdtem wakeboardozni, mert azelőtt minden energiámat a snowboardba fektettem, de ha valaki eredményeket akar elérni, akkor ezt nem is lehet másképp.

Most, hogy már nem járok versenyekre, maradt egy kis szabad kapacitásom a wakeboardra.

Ezek szerint végleg befejezted a versenyszerű snowboardot?

Teljesen nem, de csak a hazai versenyeken indulok. Ahhoz, hogy egy magyar versenyző felzárkózzon a nemzetközi mezőnyhöz, mindent ki kell, hogy préseljen magából és még akkor sem biztos, hogy sikerülni fog. A hazai átlag anyagi lehetőségekhez képest majdnem lehetetlen, hogy valaki annyit utazzon és annyit legyen havon, amennyi a nemzetközi elismertséghez szükséges. Ha viszont megnézel egy osztrák gyereket, aki minden délután felmegy a hegyre, ő sokkal jobb helyzetben van ezen kívül kint más a télisportok kultúrája. Sokkal több a támogató is, de szerintem ezt mindenki tudja, nem kell ragozni. Én még mindig szeretek versenyezni, de már messze nem ez a legfontosabb.

Mi változott a legtöbbet, mióta elkezdted ezt a sportot? Akkoriban a magyarországi snowboardosok egyetlen nagy család voltak, ez mára már alaposan kibővült, de egyébként így van ez a legtöbb extrém sporttal. Gondolj csak a Tempo & Style-ra, ahol egy tízezres csarnokban gyakorlatilag tizennégy ezer ember fordult meg. Ennél jobban semmi sem jelzi az action sportok iránti érdeklődést. Ami a snowboardot illeti, manapság már nem kell magyarázni az embereknek, hogy mi is az, ellenben tíz éve még nagyon sokan nem tudták hova tenni. A pályák egyre jobbak, ma már mindenhol nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy rendben legyenek tartva és nagy sebességgel lehessen menni, akár carving sível, akár snowboarddal. A freestyle egyértelműen robbanásszerűen fejlődik, minden régióban van legalább egy kis funpark, félcsővel, meg korláttal. Olyan infrastruktúra ment föl a hegyekbe, 2-3 ezer méter fölé, amiről régebben még csak nem is álmodtunk.

Kedvenc helyeid?

A kedvenc helyem egyértelműen Chile, ahol sajnos még csak egyszer voltam. Egyébként én azt vallom, hogy nincs jó hely, csak jó hó. Ha leesik egy méter szűzhó, akárhol lehet egy jót csúszni, de ha iszonyat pénzekért elmész Franciaországba, a világ legjobb helyeire és pont egy hónapja nem esett semmi, akkor már nem is olyan jók azok a helyek.

Ezt értjük. De beszélj akkor még egy kicsit Chiléről!

Az olimpiai felkészülés során töltöttünk ott egy egész szezont, ami annyira gyümölcsözőnek bizonyult, hogy nem sokkal később elértem életem legjobb eredményeit. Nagyon jó fejek a chileiek, nagyon sok barátot szereztünk, hiszen sok tekintetben hasonlítanak ránk: nem olyan régen kezdtek csak nyitni a világ felé, egyáltalán nem viselkednek olyan felsőbbrendűen, mint például az amerikaiak. Amikor kimentünk dupla vagy semmi volt és nekem végül nem sikerült kijutnom az Olimpiára, de egyáltalán nem bánom, mert az ott eltöltött időből csak profitálni lehet. Versenyeken a mai napig azt a tudást használom, amit ott összegyűjtöttem. Aki csak teheti, menjen ki oda, bár sajnos nekem sincs rá nagyon lehetőségem.

Mesélj egy kicsit a Padre-ről!

A Padre az első magyar freeride film, amit a Soós Csabival közösen készítettünk. Eleinte csak próbálgattuk, hogy mennyire megy a filmezés, meg ilyesmi, aztán ez lett belőle. Annak ellenére, hogy a filmet beneveztük néhány fesztiválra és a XAFT-ot meg is nyertük vele, teljesen magunknak készült. Jövőre szeretnénk kicsit tudatosabban felkészülni és előre megírt forgatókönyv alapján felvenni a jeleneteket.

A filmet Gémesi Károlynak, a magyar snowboardsport apjának emlékére ajánljuk (innen is jön a cím), aki 2002-ben hunyt el. Ő rengeteget tett azért, hogy ez a sport minél jobban elterjedjen és mindig nagy célokat tűzött ki maga elé. Olyan terveket valósított meg, amelyek ma már természetesek, de csak akkor halad előre a fejlődés ha mindig öt-tíz évvel előre gondolkodunk, álmodunk és azokat a célokat próbáljuk megvalósítani.

Neked is vannak ilyen álmaid? Mik a terveid még a snowboarddal kapcsolatban?