Az ajtót bezárták, a kulcs kétszer is fordult a zárban, hogy az illető biztos lehessen, senki nem zavarja meg.

Halk reccsenés, a vakolat csöndesen szitálva hullik a padlóra. A kint ragyogó napsugarat kirekesztette a sötétítő függöny komor sziluettje, mely konokul állt ellen lopakodó fénysugárnak. S az egyetlen fényforrás, mi még pislákolva nyújtotta a világosság halvány illúzióját, most végkép kialudni készült.

Egy erőtlen suttogás hangzik fel a sötétben. Egy megtört lélek kétségbe esett szavai ezek, mely erőtlenül suhan, s hal el a semmiségbe. Mert nincs ki meghalja, nincs ki új erőt adna neki, okot, amiért érdemes lenne tovább élnie ezt az elátkozott életet.

Hát csak ül, némán támaszkodva a hideg falnak. A fejét a kezébe hajtja, s azon mereng, vajon mit keres még mindig itt?

Könnyűszerrel véget vethetne a szenvedésnek. Nem kellene többet törődnie senkivel és semmivel. Búcsú nélkül hagyhatná maga mögött a világot, mely ok nélkül ítélte e gyötrelemre, erre az életre. Melyben még nem lelt tartós örömet, csak kínt oly sokat. Az emberek, kiket szívéből szeretett, most veszélyben voltak, a halál szelleme úgy tornyosult föléjük, mint az áldozatát leső héja. Voldemort lassan megfojtotta őket.

Méghozzá a legegyszerűbb módon, mit tehetett. Folytonos félelembe taszította a fiút, ki a legfőbb reményt jelentette az öreg bolondnak s híveinek.

Álmaiban olyan tortúrán kellet végig mennie, melyben legbelsőbb félelmei bújtak elő agya egy hátsó zugából.  Emlékei peregtek a szeme előtt. Taszítva őt az öntudatlan zuhanásba, ahol nincs megállás. Nincs menekvés, amelynek végén az elkerülhetetlen halál vár.

S ha ez a sorsa, ugyan miért kellene annyit szenvednie? Mikor kezében a lehetőség, hogy előre hozza az elkerülhetetlent. S megkísértse a halált. És ez egyszer nem akarja kijátszani, ezúttal tárt karokkal fogadja, s hagyja, hogy elragadja.

A fiú benyúlt a zsebébe, hogy aztán egy furcsa kinézetű tárgyat húzzon elő belőle. Egy laza kézmozdulattal meglendítette a levegőben. A tárgy kinyílt, s egy csillogó penge tűnt fel a végén.

A fénylő szempár, most mosolyogva nézte a bicskát. Ez lehetett most a vég, ez a tárgy jelentette most a fényt, a boldogságot. Itt volt az alkalom, hogy jobbá tegye a világot, hogy jóvátegye hibáit, s egyszersmind tegyen róla, hogy ne követhessen el több hibát.

Csak egy vágása megfelelő helyen…

A feje kóvályogni kezdett, szédült. Kábult agyához csak halk háttérzajként hatolt el egy hang.

Egy csöpögő hang. Folyamatos és egyenletes, nyugtató hatású. Mozdulatlanul ült ott, várta, a végét. A csöpögés most már egybe folyt, s a vér vékonycsíkként folyt le a csuklóján, eláztatva a nadrágját, s a padlót körülötte.

Aztán a várakozás kezdett kínzón lassú lenni, túl sok időt hagyva, hogy jobbik fele ténykedésbe kezdjen.

Képek suhantak át a szeme előtt. Kedves képek, emberekről, helyekről. Emlékek. Melyek most fájón hasítottak a szívébe.

Egy emberről. Ez helyről. Egy emlékről. Egy éjszakáról, s egy vallomásról…

***

A szobában nyomott hangulat uralkodott. Az esőcseppek hangosan kopogtak az ablakon, de mindez lágyan beleolvadt a recsegő rádióból szóló dallamokba. Egy lassú, álmosító dal szólt, egy elfeledett kisvárosi rádióállomáson.

Kint szürke esőfelhők takarták az eget, a lent elterülő utca kihalt és néma volt. Az egyetlen színfolt, a szomszédház tövében növő vörös rózsa. 

Szépségét még az eső sem feledhetette.  Oly élénken ragyogta be a bús környéket, életre keltve a megfagyott szíveket. Egy lány megdermedt szívét.

Egy fiatal lány ült az ablaknál, alig több 16 évesnél. Arca fehér volt akár a porcelán, csak két orcáján jelent meg halovány pír. A haja sötét volt, ahogyan a szemei is. Törékenynek tűnt, ahogy ült ott az ablakban, ölében a macskájával. Egy túl méretezett inget viselt, s egy szoros farmer nadrágot. Kusza tincseit hanyagul tűzte föl, hagyva, hogy néhányuk tekeregve hulljon a nyakába. Sóhajtozva bámulta a kint elterülő világot. Tekintete azonban megakadt egy élénk folton. Egy vörösen izzó virágon.

Elbűvölő volt, ahogy a szürke házak erdejében, az eső felhők takarásában egy ilyen kis kincs lapult meg. Életet lehelve az ő haldokló szívébe.

Fiatal kora ellenére már megtapasztalta az élet nehézségeit, s már rég tudta az élet kegyetlen.

Az eső szomorkásan esett tovább, s a rózsa még órák múltán is életerősen ontotta szépségét.

Ahogy bámulta, egy halvány kép szökött az agyába. Egy emlék.

Lelki szemei előtt megjelent egy szál vörös rózsa, átkötve egy hófehér selyem szalaggal, pergamenlapra fektetve az ágyán. Egyetlen szó volt csak rá írva.

„Köszönöm”

Ő fölemelte a rózsát és megcsókolta az illatos szirmokat, boldogan szárnyalva, egyiket a másik után.

-Látom, tetszik az ajándék.- szólt egy hang a háta mögött. Mosolyogva megfordult. Harryvel nézett szembe, az ő élénken ragyogó smaragd szemeivel.

-Közönöm.- mondta.

-Ugyan mit?- kérdezte.

-Hogy mellettem voltál, és meghallgattál. Még akkor is, ha, elviselhetetlen a természetem.- tette hozzá vigyorogva.

-Hát igen, nem könnyű bánni veled, mikor ilyen makacs és forrófejű vagy…- mosolyogta.- azt hiszem ezt nagyon nehéz lesz mindezt meghálálnod?- felcsillant a szeme.

-Gondolod?- kérdezte, miközben lehajolt és megcsókolta…

Majd az emlék elhalványult, jött helyette másik. Egy korábbi.

Füleiben hangos kiabálás csendült fel.

Az ő és Harry hangja. Újra végig élte a kínos társalgást, ahogy próbálta beszédre bírni a fiút. Mindhiába. Az csak hallgatott.

Míg kiszaladt a száján valami. Egyetlen mondta, és megváltozott minden. Oly hirtelen. A légkör egyszeriben izzani kezdett. Hermione szeme szikrákat szórt, a düh forrt, s elöntötte a józan eszét. Az őket ért vádak alaptalansága elvette az eszét.

Pofonvágta a fiút.

Életében először s talán utoljára. Azt az arcot azonban soha nem felejti el, a döbbenetet. Harry olyan arccal nézett rá, amit nehéz volt leírni, annyi érzelem kavargott a szemeiben.

Szinte belelátott a fejébe, olvasott a fejét átjáró gondolatok közt.

Minden, amiben a fiú hitt, egyszeriben homokká lett. Mely most kisiklani látszott a kezei közül. Hazudtak neki, s most próbálja megérteni miért. Magában kereste a hibát, elfordulva, s kirekesztve mindent, és mindenkit.

S Hermione most, megpróbált betörni, lerombolni a falat. Végső elkeseredésében fejéhez vágta a sok keserűséget, bánatot, amit okozott.

Erre a fiú kizökkent béke tűréséből. S a gát megtört. Ha nem is oly módon, ahogy a lány várta, de megtört.

Hangosan kiabálta a gyászt, a bűntudatot.

Hermione csak állt s hallgatta. Ez volt az, amire, Harrynek a legjobban szüksége volt. Megértésre.

A lány várt, míg a fiú kifogy a szavakból. Tett egy lépést felé s megölelte. Vigasztalóan.

Ha mást nem is, vigaszt tudott nyújtani. S most ez elég is volt. Egyelőre.

A napok teltek, s ő csak hallgatott, míg a fiúból belőle dőltek a szavak.

Aztán a szavakból, pillantások lettek, a pillantásokból érintés. Majd egy bizonytalan csók.

A világ megfordult velük. A feje tetejére állt minden, mit eddig ismertek. A magabiztosság eltűnt a kapcsolatukból, hogy a helyét átvegye a bizonytalanság.

Most egy idegen világba kerültek, ahol már nem saját maguk, hanem a másik jelentett mindent. S az ő boldogságuk volt a saját örömük is egyben.

De ez a fajta határozatlanság az élet velejárója volt, ahogy az ember egy új dolgot fedez fel.

Az élet egyszeriben napfényes lett, mindenki láthatta a mosolyukban, hogy boldogok..

Mindketten érezték, ez az ő életük. Végre gondtalanul élhettek. Úgy kivirultak, mint ahogy a rózsa, nyílik tavasszal, ám akép is hervadt el örömük, ahogy közelegtek az esőfelhők.  Mint minden jó, ez sem tartott sokáig.

Ha háború elkezdődött, s ezzel együtt a rossz hírek ára is kezdetét vette.

Hermione szülei bejelentették, hogy Franciaországba küldik őt, míg tart a háború. S ő nem tehetett mást. Elszakították egymástól őket.

Neki Párizsba kellet utaznia, míg Harry itt maradt Londonban. Nem tehettek mást, búcsúzniuk kellett.

De senki sem tudta, mekkora hibát követnek el ezzel. A két fiatal elszakítása végzetes események árját indította el.

Harry újra magába fordult. Nem volt hajlandó enni, beszélni se senkivel. Tehetetlenül nézték, hogyan rombolja magát a fiú. Hogyan emészti fel magát belülről.

Minderről Hermione is tudott, érezte, ismerte a fiú természetét. Könyörgött a szüleinek, had térhessen vissza Angliába, de ők kérlelhetetlenek voltak. Megtiltották, hogy elhagyja nagyanyja házát.

A lány szíve vágya volt, hogy újra láthassa a fiút. Félt a magány újra a hatalmába keríti Harryt, s ezúttal, talán nem bírja majd visszacsalogatni az életbe. Retteget ettől, minden nappal nőtt a félelme. S dühe is, hogy hagyja, hogy itt tartsák, mikor megszökhetne. De félt, vajon van e még kihez visszatérni? Nem e talált már valaki mást? Szeret még egyáltalán?

Nem tudhatta biztosan, nem levelezhettek egymással. Megtiltották. Így kénytelen volt érzékeire hagyatkozni. S ő csak egy valamit érzett: Szerelmet.

Ez a rózsa is csak rá emlékeztet, gondolta. Az angliai rózsák ilyen gyönyörűek és életerősek. Ahogy nézte a virágot, az esőáztatta ablakon át, egy zöld szempárt vélt látni köztük, megbúvva. Egy nagyon is ismerős szempárt.

De a látomás, olyan hirtelen szállt, tova, mint, ahogy jött. Mégis Hermionéban balsejtelem ébredt. Valami nincs rendben, érezte.

Azok a szemek telve voltak, keserűséggel, bánattal, kétségbeeséssel.

Ekkor megcsörrent a telefon. A lány összerezzent a váratlan zajtól. Gyorsan lerohant a lépcsőn, hogy felvegye a kagylót. Meglepetésére egy ismerős hang szólt bele. Ron hangja, furcsállta is, hogy pont ő hívja telefonon. És pont most.

A hangja olyan szomorú volt, valami történhetett. Még nem halotta ilyen elkeseredettnek a fiút.

Hamarosan az okot is megtudta. Egy szó csengett csak a fülében, olyan erővel, hogy az már sértette a dobhártyáját.

„Meghalt”

A telefonkagyló kicsúszott a kezéből. A zsinór megfeszült, majd visszaugrott.

Hermione mozdulatlanul állt. Az ajkai szétváltak, a szempillái megrebbentek, ahogy a szemei tágra nyíltak.  A barna szempár elfátyolosodott, s csak hamar könnyek gördültek végig sápadt arcán. Levegőért kapkodott, ahogy a vonal végén a hang még mindig kitartóan szólongatta.

„Van ott valaki? Hermione?”

De ő nem válaszolt, csak állt ott. Némán és mereven, míg végleg el nem hagyta az ereje. Térdre zuhant, s keserves sírásra fakadt.

-Miért? Miért? Mivel érdemeltem ezt ki?- kiabálta a plafonra bámulva.

Úgy rázkódott a zokogástól, mintha ráznák. Az emlékek elöntötték az agyát, még több fájdalmat hozva magukkal.

Végül fogalma sem volt, hogy volt képes felállni, és elsétálni az ajtóig.

Kirohant az esőbe, át a szomszéd házhoz. Leroskadt a rózsabokor mellé, s őrült módjára kezdte el tépni a virág szárát. Nem érdekelte, hogy a tövisek mély vérző sebeket vágnak a kezén, s a karján. Egy árnyék suhant el a feje felett, egy levelet, s egy vörös rózsát ejtve Hermione ölébe. A lány felkapta, és olvasni kezdte. Az ismerős betűk, újabb hullámot indítottak, könnyei árjában. A papírra ez két szó volt írva:

„Bocsáss meg”

S alatta egyetlen fájó szó, mely mégis a legédesebb volt, min közül.

„Szeretlek”

Sírt, keservesebben, mint ahogy ember képes. Vérző sebek éktelenkedtek, a karján végig. A dühe elborította az elméjét. Nem értette, miért íj kegyetlen a sors.

Egy órával ezelőtt, még ez az ártatlan virág, mosolyra késztette. Édes emlékeket ébresztett, elhitetve, hogy a szerelem édes, s csodaszép.

És most kegyetlenül ordítja, az ellenkezőjét. Sebet szakít a lelkén, ahogy újra látja maga előtt kedvese arcát, előtűnni a rózsák közt.

Nem véletlenül a rózsa a szerelem jelképe.

Mert a szerelem lehet illatos, édes és gyönyörű. De tüskéi életre szóló sebet ejthetnek az ember szívén. S mint minden a rózsa, s a szerelem is halandó. Idővel elhullajtja szirmait, s hervadásnak indul. A gyönyör, s a szépség elvész, a szerelem elmúlik.  Míg csak az emléke marad az egykor virágzó szerelemnek. Melynek vége oly fájdalmas, milyen naggyá a szerelem vált.

 Az ő szerelmüknek jóformán még nyílni sem volt ideje, máris halálra ítéltetett. Üres lyukat égetve a lány lelkébe, fájón vérzőn, kínok közt. Egy életre.

 Vége