Az ember mindig is vágyik újdonságok megismerésére, mégis fél tőlük. Ilyen egy új szerelem beteljesedése, vagy éppen az első csók. Bár, nem tudom felfogni, hogy miért parázok állandóan ezen a csók dolgon. Hiszen, úgysem fog megtörténni. Talán azért, mert jó ezen elgondolkodni. Beleképzelni magamat. Mintahogyan egyes filmekben a tinédzserszereplők éppen egy romantikus filmet néznek, és beleképzelik magukat a hőn áhított személlyel a jelenetbe, mikor megtörténik az első alkalom, hogy a két ember szája finoman egymáshoz simul. Amikor kizárják maguk körül a külvilágot, és semmi más nem létezik, csak a szerelmük, és az egyre bensőségesebb viszonyuk egymáshoz.

Kezdek egyre idegesebb lenni. Jobb híján a számítógép előtt csetelek, és úgy próbálom elvonni a figyelmemet, hogy mennyi idő van még hátra az indulásig. Hiszen van még bőven. Igaz, hogy anyámék már elmentek, de akkor is van még, kb. két és fél óra. Jaj! Mi ez? Jött egy sms-em. Kiváncsi vagyok mi van benne. Biztos Áron írta, hogy lemonjda a találkozót. El bírnám képzelni, hogy ez a helyzet. De nem. Csak annyi, hogy fél háromkor találkozzunk, ne előtte egy órával.

Valahogy majd el kell ütnöm az időt. Anyuéknak azt mondtam, hogy fél kettőre megyek Marcsihoz. Nem akarok kockáztatni, mert lehet, hogy a szokottnál hamarabb hazajönnek. Jobb lesz, ha lelépek úgy, mintha fél kettőre mennék. Majd sétálgatok egy órát, vagy én nem is tudom mi lesz. A lényeg, hogy el fog telni az idő. Fél kettőre jár. Azt hiszem, hogy ideje lenne készülődnöm. Kihúztam az idősebbik bátyámnak, Bernátnak a fiókját, és jó mélyen belekotortam, addig, amíg meg nem találtam azt, amit kerestem: egy szimat-táskát. Szép kis darab, nem mondom. Kíváncsi vagyok, hogy hány éves a kicsike. Nem egy mai csibe, az már egyszer biztos.

Leporolgattam, és közben azon elmélkedtem, hogy vajon mióta porosodhat itt szegény. Hány éve is? 3-4 éve biztosan. Akkortájt vettük a bátyáimnak a félemeletes ágyat. Biztos, hogy abban az időben lett odapakolva, és azóta is érintetlenül feküdt a fiók mélyén. Sietnem kéne. De minek? Csak annyi miatt kellene kapkodnom magam, mert hazajön a család. De még akkor is ki tudom magam beszélni a helyzetből, hogy Marcsinak dolga akadt és csak egy órával később találkozunk. Mindegy. Jobb, ha gyorsabban váltogatom a mozdulataimat. felvettem a hosszú ujjú felsőmet, és ráhúztam az anarchiás pólómat is, ami miatt volt egy kis csetepaté itthon. Apukám eléggé kiborult rajtam. Le lettem szúrva, mivel büszke voltam magamra, hogy egy ilyen pólót megvettem. Csupán azért, mert az elején egy lángban lévő koponya van, a hátulján pedig egy nagy, és vörös anarchia jel. Nem tudom felfogni, hogy miért nem lehet megérteni, hogy nekem ez tetszik. Valakinek a pap, valakinek a papné.

Elraktam egy plusz pulóvert is a szimat-szatyorba. Már november van, ilyenkor már elég hűvös az idő. A télikabátot viszont még korai lenne elővenni. Átmeneti kabátom meg nincs. Reggelente, iskolába menet is maximum egy mellényt veszek a pulóver fölé. De most azért biztos jól fog jönni az a tartalék ruha. Fogalmam sincs, hogy meddig fog a mai találka tartani. Egy cipzáros, mellényszerű, hosszú ujjú pulóver meg nem biztos, hogy elég lesz, a testem hőmérsékletét fenntartani.

Belebújtam a cipőmbe, és nekiveselkedtem a Nagy Találkozásnak. Hihetetlen számomra, hogy mennyire ideges vagyok. Ehhez hasonló élményben még sohasem volt részem - mármint a randizásra értem -, azokkal a régi osztálytársaimmal szemben, akik mostanra már, tizenhárom-tizennégy éves fejjel túl vannak két-három kapcsolaton is. Tudom, hogy teljesen komolytalanok voltak ezek a járások, de nekem mindig is fájt hallgatni, ahogy éppen az aktuális szerencsétlenről beszélnek, akikkel összehozta őket az Élet. Vagy éppen a balszerencse, egyes, ex-osztálytársnők fiúja részéről. Nagyon tudtam azokat a csajokat utálni. Azokat, akik magukat hiszik a legszebbeknek, és a királynőknek, akik azt képzelik magukról, hogy mindenki felett állnak, és leugathatják a másik fejét, mert éppenséggel keresztbe tett nekik.

Bevallom, én örömmel húztam ezeknek a lányoknak az idegszálait. Ahol csak tudtam, beléjük kötöttem. És jólesett! Gonosz dolog, tudom, de legalább ebben megtaláltam a boldogságomat, és némi elégtételt vehettem azért, hogy állandóan piszkáltak engem. Legtöbbször a súlyom miatt, mivel én nem vagyok éppenséggel egy modell-alkat. Ezzel mindig is tisztában voltam, és amennyire egy helyzetet el lehet fogadni, én megettem. Persze, nem törődtem bele. Ha volt rá elegendő lelki erőm nyaranta, fogyókúrába kezdtem. Mikor több, és mikor kevesebb sikerrel. Aztán ahogy újra elkezdődött az iskola, ismét visszaszaladtak a feles kilóim. És ez az ördögi kör egész eddigi életemben végigkísért. Emlékszem még, mikor első osztályos voltam. Abban az évben kaptam a legtöbb csúfolódást. Rengeteget sírtam a kapott sérelmek miatt. De nem csak az akkori osztálytársaimtól kaptam a bántásokat. Ajándékozott nekem még a fiatalabb bátyám is belőle eleget. Őmiatta is gyakran csaptam be a szobám ajtaját magam után. Ilyenkor az ágyamhoz rohantam, és a felhajtott ágyneműre hajtva a fejem, úgy zokogtam.

De ez már a múlt. Ma már, ha fájdalmat akarnak nekem okozni, többszörösét adom vissza. Tudom jól, hogy ez a viselkedés egy óvodás szintjének felel meg, de nem fogom hagyni, hogy áttiporjanak rajtam. Elégszer voltam csendben, és tartóztattam magam, mikor ócsároltak. Ennek már vége kell, hogy legyen. Igaz, a családom, ha megvédem magam, kinevetnek. Tegyétek. Mit bánom én?! Csak ne szekálnának állandóan.

De most már tényleg ideje, hogy elinduljak. Nem ám hazajön a család, és kezdhetek neki a hazudozásokba. Épp eleget füllentek nap, mint nap. Nem kell pluszban sokszorosítani őket.