Ki-ki személy szerint gondolja át, hogy vajon ő maga miben keres menedéket? A foglalkozásában? Családjában, vagy partnerében? Baráti körében? Saját képességeiben, vagy társadalmi feladataiban? Bármelyiket választjuk is, ilyen-olyan módon valamennyien tapasztaltuk már az ilyesfajta menedékek törékenységét és mulandóságát: szembesültünk azzal, hogy munkahely és partner egyaránt elveszíthető; át kellett élnünk szeretett hozzátartozók, vagy barátok távozását, ami szétszakította a látszólagos biztonságot nyújtó kapcsolati hálót. S mégis, minden ilyen irányú tapasztalatunk ellenére nem kérdőjelezzük meg magunkban az ilyesfajta menedékek megbízhatóságát, hanem ha egyiket elveszítjük, igyekszünk azon nyomban a következőt megragadni. Nem tesszük világossá a magunk számára, hogy ezek ugyanúgy nem lehetnek tartósak, s el fog jönni az idő, amikor az újonnan választott menedék is szükségszerűen szenvedések forrásává válik. Létezik-e egyáltalán olyan biztos menedék, ahová veszély esetén teljes bizonyossággal menekülhetnénk?

Mindannyian biztonságos és boldog életre vágyunk, s e sóvárgásunkat kihasználva gazdagszik meg még ma is sok ügyes szélhámos és üzletember. A nem biztosított élet ugyanis az emberekben szorongást idéz elő: nem képesek fölismerni az ebben rejlő szabadságot, vagy legalábbis nem bíznak abban.

Gautama herceg, aki annak idején eleinte maga is palotája aranyketrecében élt, a legenda szerint megdöbbenéssel „élte át” az igazságot, amikor élvezetekkel és szépséggel kipárnázott, túlbiztosított életébe az öregség, betegség és halál hirtelen a maga meztelen valóságában betört. Ekkor látta át saját helyzetének csalóka csillogását – és levonta a következményeket. Ezt követően kora különböző szellemi útjaihoz fordult menedékért, és azok hatékonyságát saját magán próbálta ki. Gyors előrehaladást ért el e különféle utakon és fontos belátásokhoz jutott; s mégis, még amikor tanítója biztosította őt arról, hogy immár mindent elért, ami egyáltalán elérhető, az sem tudta őt visszatartani, hogy fel ne adja és maga mögött ne hagyja e gyakorlatrendszerek látszatbiztonságát is, s útra ne keljen ismét még a legközelebbi tanítványtársaitól is elhagyatva. A Buddha útja tehát tulajdonképpen saját megismerésének bizonytalan és kiszámíthatatlan szabadságába vezetett. S ha átmenetileg menedéket vett is különféle tanítóknál, tanrendszerekben és módszerekben, mindig csak addig maradt meg ezek mellett, amíg tovább tudott jutni általuk. Ha zsákutcába került, nem habozott visszafordulni, s föladni addigi fáradozásainak összes gyümölcsét.

A Buddha példáját nekünk magunknak sem szabad szem elől tévesztenünk, akik még ma, kétezer-ötszáz esztendő elteltével is a Buddhában, az ő tanításában és közösségében veszünk menedéket. Számunkra a menedékvétel ünnepi szertartást jelent, amelynek keretében hosszabb gondolkodási időt követően megerősítjük elhatározásunkat. Ez azonban nem volt mindig így. Buddha első tanítványai sokkal inkább olyan emberek voltak, akik nehéz életkrízisbe kerültek, vagy akiket életbevágó kérdések nyugtalanítottak. Ebben a helyzetben a Buddha elé tárták problémájukat. S amikor ő beleérző képességén és szavain keresztül elérte, hogy egy pillanatra, mint akinek hályog hull le a szeméről, kinyíljék a szemük a valóságra, s ennek hatására fölismerték, hogy minden nehézségükre a Buddha tanítása kínálja a megoldást, akkor hozták meg magukban az elhatározást, hogy beállva a tanítványok közösségébe kövessék ezt a tanítót és annak tanításait. A Saćgha első időszakában még magába a szerzetesek közösségébe történő belépés is úgy zajlott, hogy a jelentkező egyszerűen elismételte a menedékvétel szavait és ezzel hátat fordított a világi életnek. E súlyos lépés megtételére azonban mindig a saját helyzetük belső összefüggéseinek mély átlátása indította a jelentkezőket. Ez a belátás volt a menedékvétel döntő mozzanata, s nem pedig valamiféle szertartás. E szembesülés, valamint az ebből következő spontán és egyszerű szándéknyilvánítás alapvetően megváltoztatta a tanítvány életét, akár bhikçuként a szerzetesi életet választotta, akár, mint upásaka a családi környezetében élt tovább.

Miben is állott mármost ez az alapvető változás? Érdemes felidéznünk azokat a szavakat, amelyeket a menedékvétel alkalmával mind a mai napig ki szoktunk ejteni:

Buddham saranam gacchámi.

A Buddhához folyamodom oltalomért.

Dhammam saranam gacchámi.

A Dharmához folyamodom oltalomért.

Sangham saranam gacchámi.

A Sanghához folyamodom oltalomért.

Vajon valóban folyamodunk-e még ma is ezekhez? Nem lehet-e, hogy többnyire inkább kényelmesen maradunk saját megszokott és kedvünkre való elméleteink és foglalatosságaink közegében? Különben is, hol van ma a Buddha, akihez állítólag menekülnénk? Nem csak valamiféle távoli, magasztos alaknak képzeljük-e őt leggyakrabban, akinek legfeljebb csodálattal és tisztelettel adózunk? Hol vannak saját, alapvető egzisztenciális kérdéseink, amelyek megoldása a körmünkre ég? Hogy a menedékvétel az évszázadok folyamán egyre inkább szertartásba ágyazódott, maga is hozzájárulhatott ahhoz, hogy lassanként feledésbe merült e lépés sorsdöntő egzisztenciális jelentősége.

A páli sarana (szanszkrit: sharana, seml. n.) szó a shai gyökből származik, amely a „védeni, óvni, védelmezni” jelentésekkel rendelkezik. A sarana tehát eredetileg védelmet, oltalmat, menedéket jelent. Ezért tulajdonképpen csak azok lelhetnek valóban menedékre, akik fölismerték, hogy sehol máshol nem létezik igazi biztonság, mint e Három Drágaság védelme alatt. A gaccshámi („menni szándékozom”) szó pedig a gam gyökből vezethető le, amelynek jelentései:

1. menni, mozgásban lenni, mozogni, továbbmenni,
2. [tárgyesettel] valahová odamenni, hozzáférni, elérni a mozgás, vagy a szándék célját. Átvitt értelemben azt is jelenti, hogy valamit tapasztalni, megvalósítani.

Mint oly gyakran, a nyelvi kifejezésmód ebben az esetben is mélyebb megértéshez vezet bennünket. Megmutatja számunkra, hogy a naponta megújított menedékvétel buddhista országokban művelt, s általunk gyakran csak ájtatoskodó szokásnak tekintett gyakorlata mély értelmet rejt magában. Nem a mindig ugyanazon szavak sztereotip ismételgetését jelenti, hanem az állandó felé mozgás szükségességének tudatos fölismerését. A saranam gaccshámi ugyanis semmi esetre sem egyszeri elhatározás aktusa. Sokkal inkább az állandó úton levés tudatosítását igényli. A menedékvételben tehát ez a „folyamodom” (szó szerint: megyek) egy olyan hitvallás is egyben, mellyel lemondunk minden megnyugvásról és belenyugvásról. E gyakorlat segítségével naponta útra kelünk, s mindent magunk mögött hagyunk, amit addig elérni véltünk. Eltántoríthatatlanul haladunk a Buddhaság felé, mert megsejtettük, hogy ez egy olyasfajta lét, amit sohasem lehet végérvényesen elérni. Állandóan újra közeledünk a Dharmához, s lemondunk arról, hogy megpróbáljunk berendezkedni abban. Együtt haladunk azok közösségével, akik hozzánk hasonlóan, örök vándorokként ugyanerre a célra függesztik tekintetüket.

Amikor a menedékvétel alkalmával feladjuk sok apró életcélunkat, mert tudatára ébredünk azok korlátozottságának és átmenetiségének, akkor ez semmi esetre sem a passzivitásba történő visszahúzódást jelenti. Éppen ellenkezőleg, egy olyan új élet elindítására szánjuk el magunkat, amely nem tud megalkudni a lehetőségeink korlátozottságával. A menedékvételre ezért tulajdonképpen csak azok állnak teljesen készen, akik számára semmilyen világi tevékenység nem ígér többé végső beteljesülést; akik számára a társadalmi kapcsolatok, a hivatásbeli siker, a családi élet, a különféle szórakozások, az ismeretek és vagyontárgyak megszerzése nem tudnak többé életcélul szolgálni; akik képesek túllátni saját szűk horizontjukon és felfedezni a messzi távolban saját valódi lehetőségeiket. Ekkor vonja csak maga után a Buddhában, a Dharmában és a Saćghában történő menedékvétel életcélunknak és életünk értelmének a teljes átfordulását, s vezet el bennünket a teljes irányváltáshoz egy olyan új cél irányába, amely a lehetőségeink tartományában látomásunk erejénél fogva maga is egyre előrébbnyomul.