Ecce homo: Mozart

Mesélik, hogy Karl Barth, aki alighanem a XX. század legnagyobb hatású református hittudósa volt, egyszer elszólta magát. A mennyországban az angyalok biztosan Bach-kantátákkal dicsérik Istent, jelentette ki, majd hozzátette: de az is biztos, hogy szabadidejükben, amikor a maguk tetszésére muzsikálnak, Mozartot játszanak; ilyenkor a Mindenható is odafülel, és nagy-nagy örömét leli benne. Szűkkeblű felekezeti szempontból a teológus ezzel elárulta a maga egyházát, mivelhogy Mozart hithű katolikus volt, nem kantátákat komponált templomi használatra, hanem miséket, litániákat, vesperásokat és offertóriumokat. Mindazáltal: protestáns részről tudtommal sohasem vetették Barth szemére, hogy kötetnyi írásában foglalkozott Mozarttal, s hogy ennek az írásgyűjteménynek kihívóan abszolutizáló a címe: Der Unvergleichliche, azaz: Az Összehasonlíthatatlan. Ami már csaknem az, mintha azt írta volna: "az Isten"!

H. C. Robbins Landon magyarul a közelmúltban megjelent Mozart-könyvének újraolvasása azért emlékeztet Barthra, mert egy kicsit az angol tudós is "áruló". Személyében a XX. századi Haydn-kutatás óriását tiszteli a világ, ám ő - bár könyve gazdag a Haydn-párhuzamokban és -utalásokban - nem Haydnról, hanem bálványa fiatalabb pályatársáról szólván írta le "1986 karácsonyán" (ez az előszó datálása), hogy "a mozarti örökség már önmagában is indok az emberiség létjogosultságára, és talán egyszersmind egy csöpp, halk remény is fennmaradására", ami a zenetörténészi kompetenciát meszsze meghaladó kijelentés, teológiai szempontból pedig - mivel már-már világmegváltói szerepet tulajdonít az 1791 decemberében kiszenvedett zeneművésznek - veszélyesen megközelíti a blaszfémia határát.

Veszélyesen? Talán mégsem. Inkább merészen és magabiztosan. Landon pontosan tudja, minek mi a határa és a mértéke. Tüntet a tények iránti érdeklődésével és érzékenységével. Rendhagyó módon, még az előszót is megelőzőleg a Mozart-korabeli pénznemekről tájékoztatja olvasóit: hány krajcár tett akkoriban egy guldent, hány gulden egy dukátot, mi volt a dukát árfolyama angol fontban, milyenek voltak a hangversenyjegyárak Bécsben és Londonban, és milyenek a honoráriumok. A zenetörténet szellemtudomány, de aki műveli, annak a pénz értékéhez is kell értenie. Annak is, aki csak olvassa.

Az utolsó életév, 1791 bemutatását a szerző Mozart 1790 őszén tett frankfurti utazásának elbeszélésével vezeti be. Október 9-én ott koronázták császárrá II. Lipótot. Mozart elzálogosította a családi ezüstöt, és a pénzből odautazott, hogy zeneművészi szolgáltatásaival magára vonja az új császár figyelmét. Időrendi szempontból csak előzmény volna ez a fejezet, valójában azonban már expozíció. Megtudjuk belőle, hogy a harmincöt felé közeledő Mozartnak nyomasztó anyagi gondjai vannak, s megsejtjük, hogy az ezekkel való egyenlőtlen küzdelem lesz az 1791-es év történéseinek vezérszólama.

A nemrégiben még felkapott csodazenész iránti közérdeklődés drámai visszaesését Landon sem tudja teljesen "megmagyarázni", de a rendelkezésére álló adatok alapján határozottan visszautasítja egyes német életrajzírók csaknem tényként kezelt föltételezését, mely szerint Mozart tékozló szerencsejátékos lett volna, s hogy kicsapongó életvitele döntötte volna csődbe. Igaz, Mozarték nagyvonalúan éltek, és nem verték fogukhoz a garast. 1791-ben arra is tellett nekik, hogy ötszáz guldent kölcsönözzenek Anton Stadler klarinétművésznek - de nem felelőtlenségből, ahogyan mások értelmezik ezt a gesztust, hanem baráti nagylelkűségből. Landon ugyanakkor hangsúlyosan ecseteli a török elleni háborúzásban kivérzett Ausztria és Bécs általános gazdasági romlását, amelyet a zenei élet is súlyosan megsínylett. Ez is magyarázza Mozart hangverseny-jövedelmeinek drámai megcsappanását, ha ez a magyarázat nem is olyan vonzóan regényes, mint a "rejtélyes és érthetetlen elmagányosodottság" legendája.

A szerző sorra veszi Mozart tevékenységi területeteit, és valamennyivel kapcsolatban összeszámolja a belőlük származó bevételeket is: mit hoztak neki 1791-ben az udvarnak szerzett táncdarabok vagy az Artariánál kiadott kamaraművek - és mit nem hozott a fizetés nélkül vállalt segédkarnagyoskodás a Stephansdomban, amelyért abban a reményben folyamodott, hogy ha meghal Hofmann karnagy úr, majd az örökébe léphessen. Külön nyomozati anyag Landon kezében az utolsó nagy remekművek - a Titusz kegyessége, A varázsfuvola és a Rekviem-torzó - keletkezéstörténetének dokumentációja. Mozart fizikai hanyatlása egybeesett az osztrák szabadkőművesség alkonyával, és Landon ezt a sorsszerűen párhuzamos folyamatot is higgadtan, történészi ésszel és megértő szívvel ismerteti. Ami a végzetes betegséget illeti, nem kardoskodik egyik vagy másik kórkép mellett, csak a leghihetőbbeket szemlézi, s főleg hosszasan idézi mindazokat a tanúvallomásokat, amelyek alapján a Mozart-utókor kórképek sokaságát állította fel - és vitatja. Méltósággal utasítja vissza a Mozart megmérgezéséről szóló híreszteléseket s egy-két további hamis legendát is.

Ám az életrajzíró úgy érzi, hogy még ezzel sem ért feladata végéhez. Az utolsó fejezetben Mozart hitveséről rajzol nagy megértésre és beleélőkészségre valló arcképet. Ismeretes, hogy Constanze Mozart a zenetörténet legnépszerűtlenebb asszonya. A közhelyes Mozart-irodalom szerint könnyűvérű, primitív, költekező némber volt, Mozart nyomorúságának egyik okozója, egyes szerzők szerint ráadásul parázna is, amennyiben "nyílt titok", hogy a második felnőttkort ért Mozart-fiú, Franz Xaver a Mozart-tanítvány Süßmayr gyermeke volt, s hogy a felszarvazott férj tudta ezt, sőt elfogadta a családi háromszögben való élést. Landon, mintha becsületbíróság előtt védené Constanze asszonyt, bebizonyítja e vádak tarthatatlanságát, és kimondja: nincs okunk arra, hogy rossz véleménnyel legyünk felőle. "Sőt, azt hiszem - folytatja a szerző -, Wolfgang és Constanze Mozart esetében talán egy magasabb erkölcsi szempontot kell érvényesítenünk, mégpedig különös erővel: Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét." Ezzel az intelemmel zárul a könyv. Akárcsak amit az előszóból idéztem, ez sem zenetörténészi szöveg, ez is arra vall, hogy Landon nemcsak a maga mesterségében s nem is csak a zene önmagán túlmutató humánus dimenzióinak az ismeretében óriás, hanem az azokon túli Abszolútum iránti alázatban is.

Van okunk sejteni, hogy Landon könyve, bár csak az utolsó életév történéseit elemzi, a Peter Shaffer megírta és Milos Forman filmre vitte Amadeus ellendarabjának íródott. Abból isteni tehetséggel megáldott, ám ki- és beszámíthatatlan, eliszákosodott ösztönemberként ismerte meg a világ az Összehasonlíthatatlant, a kegyes és középszerű Salieri áldozatát. Landon sem tagadja hőse istenadta lángelméjét, de ő egy hiteles zenetörténeti személyiséget s egyszersmind egy mélységesen emberséges embert állít szembe a Shaffer-Forman fikcióval, aki nekikeseredetten ontja magából a legkülönbözöbb műfaji keretekbe illeszkedő, zseniális partitúraoldalakat, csakhogy adósságait visszafizethesse, s biztosítani tudja maga s családja részére a polgári lét anyagi feltételeit. Shaffer alkotása és Formané is: nagyszerű és nagyhatású remekmű a maga nemében. Fölveheti-e velük a versenyt egy zenetörténeti olvasmány, amelynek alapvető erényei a dokumentumokhoz való ragaszkodás, a bölcs kiegyensúlyozottság, minden tetszetősség kerülése, az emberi és az alkotói méltóság - és mindezek fölött Isten - tisztelete s a szerző szeretetteljes viszonyulása tárgyához? A társadalmi méretű tömeghatás tekintetében aligha. Ám a szellemi teljesítményeket nem népszerűségi mutatókkal mérik. Aki tisztában van Mozart egyedülálló nagyságával, feltétlenül olvassa el Landon könyvét, kivált, ha látta Shaffer darabját és/vagy Forman filmjét. Ha van érzéke a valódi nagyság iránt, megtapasztalja: valósághű, bölcs megközelítésben a lángelme életének legprózaibb tényei is izgalmasabbak a filiszterek keltette, hazug mendemondáknál.

A szerző külön, meleg hangú előszót írt a magyar kiadáshoz, amelyben beszámol Magyarországhoz - s különösen az itt található Haydn-dokumentumokhoz, a kutatóútjai alkalmából szerzett barátokhoz - fűződő kapcsolatairól.

Győri László magyar szövege: remekelés. Mint aki nem tudok angolul (Landon könyvét is németül olvastam először), csak a német eredetiből átültetett szövegrészeknél tudtam munkáját a szöveghűség szempontjából is ellenőrizni, s meg kell vallanom, nem könynyen sikerült bár egy olyan jelentéktelenségen rajtakapnom, hogy a 34-35. oldalon félrefordította a hagyatéki leltár "5 Tischtücher, 16 Servieten" tételét. A "Tischtuch" ugyanis magyarul nem "asztalkendő", ahogyan ő tükörfordította, hanem "asztalterítő" vagy "abrosz". Magyarul éppenhogy a "Serviete" az "asztalkendő", amit ő "szalvétának" fordított. Azt viszont a kiadói szerkesztőnek is észre kellett volna vennie, hogy a "Tonkünstler-Societät" a negyvenedik oldalon kétszer is így, eredeti nevén említtetik, egy lappal később viszont "Tonkünstler-társaság"-ként. Ezeket az apróságokat csakis azért teszem szóvá, hogy bizonyítsam: lelkesülten olvastam a könyvet, de éberen.

(H. C. Robbins Landon: 1791 - Mozart utolsó éve. Fordította: Győri László. Budapest, Corvina, 2001)

László Ferenc

Forrás: magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.08/06.html