|
Valami fontosat… Például, hogy hagyjam végre békén Őt. Annyira félek. Félek attól, hogy el fog küldeni. Az még minidig jobb lesz, mint amit Sebi tett velem. Nem beszélte meg velem az egész dolgot, és hagyta, hogy reménykedjek. Legalább nem kell feleslegesen reménykednem. Annyira félek!
Én nem értem. Esküszöm nem értem a pasikat. Hogy lehetnek ilyenek? Az egész történetet nem értem. El vagyok kenve. Nem, nem, nem értem. Ugye, mondta Áron, hogy keressem meg, mert szeretne nekem valami fontosat mondani. Nehezen összeszedtem a bátorságom, és megkerestem Őt. Felkészültem rá, hogy elküldjön. Az osztályukban találtam rá. Éppen a táblára írt egy nagyon kicsi ceruzával. “Nézzétek milyen kicsi cerkája van az Áronnak!” hallatszott hátulról egyik osztálytársának a hangját. Félreérthető mondtad, az egyszer biztos. De a kimondója jól tudta ezt, és így is szánta. Áronra néztem, elmosolyogtam rajta, ahogy azzal a kicsi ceruzával próbált valamit a táblára karcolni. Nagyot nyeltem, és megszólaltam:
- Tessék. Mondjad.
- Mit?
- Akartál nekem valamit mondani. Tudod, az sms. – Áron a telefonja után nyúlt. Láthatóan zavarban volt.
- Mikor? Nem. Nem akartam semmit mondani. – mondata befejeztével elfordult.
Teljesen el vagyok szomorodva. Tudom, hogy van valami, amit mondani akar nekem. Csak fél tőle. Ő is fél tőle, mint Sebestyén. Ő is inkább elfutott az elől, hogy elmondja, hagyjam békén. Miért ilyenek a fiúk? Ha már megkerestetik magukat azzal a címszóval, hogy akarnak valamit mondani, akkor ne futamodjanak meg. Nincs ezen a földön egy nő sem, aki érti a férfiakat???
Annyira szomorú vagyok. Legszívesebben elsírnám magam. De azért sem teszem meg. Annál sokkal erősebb vagyok. DE AKKOR IS ANNYIRA PISZKÁLJA, A CSŐRÖMET!!! Nem bírom kitalálni, hogy baja volt. Egyszerűen nem megy. Miért volt annyira zavarban? Vagy egyáltalán miért fél elmondani, amit akart? Ennyire rossz, vagy micsoda? Ehhez én kevés vagyok. Felfogni a pasik gondolkodás módját.
“Vajon igaz az az elmélet, hogy a nők a Vénuszról, a férfiak pedig a Marsról érkeztek? Miért ne lehetne? Annyi mindenben különbözik a két nem. Nem csupán a testi adottságokra gondolok. A lelkünk is teljesen különbözik. Azok a fiúk, akik még bőszen az agglegény korukat élik, nem szól nekik másról az élet, mint a sexről. Míg a lányok? Őket is foglalkoztatja, de nem vállalják fel nyíltan. Mars-Vénusz különbözet. De akkor mi van azokkal a pasikkal, akik a normálisabb csoportba tartoznak? Ők a Vénuszon voltak rabszolgák, és megfigyeltek néhány apró trükköt, hogy hogyan szeretnénk, ha velünk viselkednének?” Nagyon belemerültem a gondoltaimban. De azt hiszem, hogy ezek a kérdések teljesen jogosak.
Minden megvilágosodott előttem. Azért ehhez is kellett egy kis segítség, ami Karolin által érkezett. Az egész, egy ártatlan éneklésnek indult. A gólyahét sajnos a végéhez közelített. Péntek. A napnak vége, és ennyi volt, épp elég.* (* OSSIAN – Ennyi volt ) Még a nyolcadikosok akarták megcsinálni, hogy az egész hetedik osztály felvonultatják, és a két Ritának elénekli a hepi-börsztdéj-tú-jút. Sajnos, ez nem jöhetett létre, mivel EGYESEK nem voltak rá hajlandók, azzal az indokkal, hogy nem kötelesek megtenni. Pedig nem lett volna gázos szívatás. Semmi durva nem lett volna benne. De ők azért sem… De én eldöntöttem, hogy megkérem Kingát és Györgyit, hogy jöjjenek át velem a hármas terembe, és énekeljük el trióban. Mégis csak jól fog nekik esni, hogy a születésnapjukra énekelnek nekik. (Meg ha Áron bent lesz a teremben, akkor duplán jól járok) Megbeszéltük, hogy én kezdem az éneklést. A jól ismert strandoló kislány egyik részletével. (Csak azt nem értem én, a néni mért sikít… ÁÁÁ! *sikítás*) Ezután elkezdjük hárman énekelni a közismert angol dalt. Ezekben mind nem is volt hiba. Bár mikor elkezdtük, kissé elpirultam. Főleg a sikításnál. Áron ezt nem látta. Nem volt bent a teremben. De próbáltam arra koncentrálni, hogy ne rontsam el a falt, ezért nem foglalkoztam a tényekkel. Végre vége van. Hihetetlen, hogy egy ilyen fél perces dal is milyen hosszúnak tűnik néha. De számomra még nem fejeződtek be a “megpróbáltatások”.
Az éneklés utolsó hangja után következett az, amit másnak sohasem kívánok. Kb. öt ember “támadt le” egyszerre, hogy nekem tényleg tetszik-e az Áron. Erre mit mondhattam volna? Kissé duzzogós hangon mondtam, hogy igen. – Neki is tetszel, csak fél megmondani! – válaszolt a kijelentésemre Karolin. Éreztem, hogy egyre jobban elvörösödik az arcom. A színe a friss sebből kifolyó vérre emlékeztethetett. Ezek után már nem volt semmi más vágyam, csak, hogy kijuthassak a hármasból, és elmeneküljek a saját termünkbe. Persze pont ekkor futottam össze Áronnal. Nem nézhetett rám furcsán. Vérző vörös arc… kapkodott léptek… érdekes látvány lehetett, no. Nincs mit szépíteni.
De mi van, ha csak átverés az egész? Mi van akkor, ha csak ámítanak? Nincs semmi féle olyan, hogy bejövök Áronnak. Kábítás az egész. De ha nem teszek semmit, akkor elhalaszthatom a nagy szerelmemet. Választanom kell: írok neki, és leégetem magam, ha hazugság volt, vagy maradok a fenekemen és elhalasztom a lehetőséget, mert igazat mondott Karolin. Döntenem kell. “Bevállalja? Igen, vagy Nem?” Csernus Imre bácsi megszokott jelmondata…
BEVÁLLALOM!!! Egyszer élünk. Miért ne? Talán még jó is kisülhet belőle. Ha meg rossz irányba fordulna a történet, akkor ismét szívtam egyet a szerelemben. Már úgyis megszokhattam. Sebi is hátat fordított nekem. Nem minthogyha valaha is felém fordult volna. Nem tette soha. Csak vártam, és álmodoztam. Hiába éreztem, hogy talán még lehet belőle valami. De persze nem lett belőle kézfogás sem. Csak egymás mellett ülés… Zenekaron. Hiszen a szólam társam. Harmadik trombitában. Nagyon imádtam zenekarra járni. Mert az azt jelentette, hogy látom őt. Igaz, ez nem minidig jött össze, hiszen ha havonta kétszer bejárt próbára már boldognak mondhattam magam. De én ennek a tudatával is alig vártam, hogy péntek legyen, és indulnom kelljen a zeneiskolába. Most is mennem kell. Hiszen ma van a hét utolsó munkanapja. Ez ma már nem tölt el akkora örömmel, mint a “Sebi-láv” idején, mert ha ott lesz ő is, tudom, hogy nyakig belepirulok, mert eszembe jutnak a kavarásaim. Majd úgyis kinövöm. És elmúlik a szégyen érzetem. Ehhez idő kell sajnos, de eljön majd, mert jönnie kell.
Előkerestem a telefonomat, és egy üzenetet kezdtem el belepötyögni. “Nagyon szeretlek ám, tudod? …” – kezdtem az üzenetet. Ha lúd, legyen kövér. Ha már egyszer eldöntöttem, hogy megírom ezt az smst, legyen őszinte, és csak az legyen benne, amit érzek. Ezután, a kérdés után még odabiggyesztetem egy-két mondatot, hogy megbántottam, vagy mi a probléma, mert mostanság alig szól hozzám. Remélem, válaszol… De csak jókat. De tudjátok mit? Még ha nem is jó tartalmú lenne a válasza, akkor is írja meg! Jobb úgy, ha megtudom, hogy van-e esélyem, mint, hogy hónapokig bizonytalanság van, mert VALAKI nem volt képes azt modnani, hogy hagyjam békén. Persze, hogy az a valaki Sebestyén volt. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
