|
Siettem. Nagyon siettem. Próbáltam minél hamarabb visszajutni a hármasba. De nem ugyanúgy. Egy kis változás azért volt. Felvettem a gólyajelvényem. Megígértem, hogy megmutatom nekik, hogy milyen. Kinga unokanővére kérdezte, hogy minek veszem fel. Úgy nézek ki benne, mint egy komplett idióta. Könnyedén válaszoltam neki: “Úgysem tévednek sokat!” Félreértés ne essék, tényleg egy kissé zakkant személyiség vagyok. Hihetetlendolgokat képes vagyok megtenni, és úgy viselkedni, amit más el sem tudna képzelni.
Ahogy beléptem a terembe minden tekintet rám szegeződött. Valahogy nem lepett meg. A rózsaszín “kiegészítők” nem éppen mindennapi látványt nyújtottak. Főleg rajtam. A nagy “kőrokkeren”. Lesz ez még így se! Majd ha hétfőn belibbenek a suliba. Lesz ámuldozás, és röhögés.
A pokol már kezdett kitörni szűkös fogdájából. Székek, üvegek röpködtek a fejünk felett. Visongatások. A seprű is előkerült valahonnan. Áron és Marci fel alá rohangáltak a teremben. Áronnál a szék, amit pajzsként használt Marci ellen, aki a seprűvel támadta őt, majd szerepcsere. De baleset is történt. Az első, hogy Áron elesett. Kétszer is. Az első esésénél rögtön odamentem, hogy felsegítsem. Mikor visszaültem a helyemre Karolin igazságot érző pillantásába érkeztem. Ő már tudta. Tudta, hogy tetszik nekem Áron. De nem szólt egy szót sem. Csak nézett rám azzal a bizonyos tekintetével, és hallgatott.
“Menjünk már a Pizzázóhoz! Ott vannak egy csomó tanár! És töritanár be van b.szva!” - szólalt fel valaki. A társaságot sem kellett sokáig unszolni. Mindenki rohant a kabátjáért, és nekiveselkedtünk a hosszúnak koránt sem mondható útnak. Két-három perc alatt ott voltunk az étterem előtt. Nem érdekelt minket, hogy november van, és lassacskán mínusz fokokat fog írni az időjárás. Benéztünk a pizzázó melletti kis vendéglőbe. Ott ült a gimnázium tanári karának színe java. Amíg a tesitanár megivott egy pohár sört, addig a történelem tanítónk lehúzott kettőt. Érthető volt, hogy már nem igazán volt magánál. Áron még rá akart tenni egy lapáttal. Kérdezte, hogy kinek kell kóla, mert akkor bemegy, és vesz egyet. Volt jelentkező. Bement. Addig mi feszült jókedvel figyeltük mi történik. A hatás nem maradt el, amint kilépett Áron az ajtón, a kólával a kezében és átadta a gazdájának, kidőlt a társaságból a röhögés. Alig bírtuk abba hagyni. Nagy nehezen kiültünk a fapadokra és hosszasan beszélgettünk.
Szóba került ott minden. Humor, tanárok, pletykák, sex… Tudom, elég furcsa, egy 13-14 évesekből álló társaságban a sexről beszélgetni. De a mai fiatalság már csak ilyen. Korán érik. Idővel előkerültek a cigis dobozok. Ennek igazándiból nem örültem. Minek az? Főleg ilyen fiatalon. A későbbi időkben sem látom hasznát. Igaz, a gyártónak jó. Rengeteget keresnek vele… a sok fiatal mind megveszi, mert azt hiszi, hogy ez a menő. Pedig ha elgondolkodnak rajta, hogy igazából mi haszna is van… Semmi. A legtöbb ember, akit megkérdeztem, hogy valójában miért is cigizik, annyit válaszolt, hogy azért, mert megnyugtatja. Ugyan már! Az elején még lehet, de aztán csak függőséggé válik, és nehéz róla leszokni. Egyszerűbb megnyugvási módszer az, ha fog valami tárgyat, amit a földhöz vághat mérgében, vagy elmegy sétálni. Ha már függő az ember, a rákok kezdenek éhesek lenni. És akkor meg kell őket etetni. Ahhoz, hogy kiéheztessük őket, nagy lelki erő kell, és ez a legtöbb embernek nincs elegendő. Legalábbis a sajátjából. Segítséggel egyszerűbb a leszokás. De sokan túlságosan hiúk ezt belátni.
Telik az este. Egyre jobb kedvűbb a társaság. De semmi nem tart örökké, sajnos. Csörgött a mobilom. Anyám volt az. Már aggódott. El kell mennünk. Áron is összeszedte a dolgait, majd elment. Otthagyott engem. Na jó. Nem egyedül, mert voltak ott még rajtam kívül, de ott hagyott. Kicsit szomorkodtam, de nem volt vészes, hiszen az egész estét vele töltöttem. És nagyon-nagyon jó volt.
Hazafelé caplattam, egyedül. Nem is a földön jártam. Egy láthatatlan légpárna volt a cipőm talpa, és az aszfalt között. Mindent gyönyörűnek éreztem. Elővettem a telefonom, hogy felhívjam Kingát, mert ezt a temérdek jó dolgot nem tudtam sokáig magamban tartani. Úgy éreztem, felrobbanok tőlük. Sokáig csörgettem. Nem vette fel. Gyöngyinél próbálkoztam. Épp éreztem, hogy ő fel fogja venni, de lemerültem. Ezt a pechet! Majd holnap elmondom neki Interneten! Addig csak nem felejtem el.
Szombat. Gyűlölöm a szombatot. Mit csináljak én szombaton? Rendszerint mindig itthon kuksolok. Unatkozom, Internetezem, tévét nézek. De ezek a megszokott dolgaim most nem mentek olyan könnyen. Minden gondolatom Áron körül forgott. Sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. Ki volt az a félőrült, aki azt mondta, hogy a szerelem az életben a legszebb? Had kapjam el a torkát. Rengeteg fájdalommal jár. Ha reménytelen, akkor még többel. De ezt mindenki tudja. Vagy ha még nem, az élete során úgyis át fogja élni. Nincs menekvés.
Vasárnap éjjel van, és nem tudok elaludni. Már megint csak álmodozom. Elképzelem, ahogy holnap találkozom Áronnal. Ahogy belibbenek a suliba, az anarchiás pólómban, a fekete nadrágomban és cipőmben, és a gyönyörű rózsaszín gólyajelvényemben. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
