A tornateremben szinte teljes sötétség volt. Csak a műtűz halvány fénye világította be egy kicsit a teret. A látvány kellemes érzést keltő. De befutott a meglepetésünk is. Szépen, - szerepéhez képest – méltóságteljesen besétált az egyik tanárunk. Irgalmatlanul utáljuk azt a tanárt. De most pont jól jött. A közönség számára láthatatlan volt, hogy a Műtűz mögött volt egy emelvény. Arra állt fel a pedagógus. Ez teljesen azt a hatást keltette, hogy a máglyán ég. De hát, hogy is néz ki egy ördög csapat máglyarakás nélkül? Mint egy pöttyös labda pöttyök nélkül.

Megszólaltak az ismerős sorok: “Hogyha eljönnek az ördögök, hogyha eljönnek az ördögök, hogyha eljönnek az ördögök, lesz, jaj! Lesz, jaj!”. A Lokomotív Gt jól ismert száma. Az osztály bevonult. Elindult az ördögi körtánc, a dobogás a cipőkkel, és a kezek magasba emelése. Következett a Pearl Harbor, Égi Hábórú című film egyik betétdala. Villognak a fények. Mindenki csak afféle filmkockákat lát. Semmi mást. Egy-egy mozgásrészletet csupán. Végül lekapcsolódtak a fények. Teljes sötétség lett. A színfalak mögötti öltözködés következett. Gyorsan magukra kaptuk a lepedőket, én még a trombitám is kezembe vettem, majd feszülten vártam, hogy felkapcsolódjanak a fények.

Nem várattak sokáig a lámpák felkapcsolásával. Bevallom, azt akartam, hogy soha ne kapcsolódjanak fel a fényszórók. Abban a pillanatban csak azt akartam. De nem kerülhettem el. Elkövetkezett a Vég. Felkapscolódott a világítás. És el kellett kezdenem. Ott és azonnal. Négy-ötszáz ember előtt. Megkérdeztem az osztályfőnökömet, hogy kezdhetem-e. Bíztatóan bólintott. Hát, rendben. Mély levegő, és egy, két, há’! Felszólalt az Omega Kócos kis ördögök dala trombitán előadva. Miközben fújtam, azon könyörögtem magamnak, hogy ne rontsam el. Különösebb probléma nem is volt vele. Egy-két hangelcsuklást leszámítva. Az első refrénig egyedl kellett végigszenvednem a dalt. Aztán mikor beléptek a többiek is énekkel, akkor már felszabadult a világ. Szebb volt minden, és nem volt már kínszenvedés játszani azt a dalt.

Vége a dalnak. De a jó értelemben. Megkönnyebbülést éreztem, mikor vége lett az ismert dallamnak. Túl vagyok rajta. Igen. Túl vagyok. Meghajoltunk, és visszamentünk a terembe. Átvettük kényelmes ruháinkat, megkerestük a hozzátartozókat, rájuk tukmáltuk a felesleges holmijainkat, és irány a bál! Még utánunk volt néhány műsorszám. Voltak közöttük jók is. Leírni felesleges, hiszen úgysem lehet írásban tükrözni, amit ott átéltek az emberek.

Az ünnepély befejeződött. Elkezdődött a parti. Megkerestem Áronékat és vártuk a koncertet. Áronom rengetegszer mutatta az ördögvillát ujjain. Ifjú rocker. Akár csak én. Örültünk, hogy lesz egy jó koncert, amit élvezni lehet. A banda már javában hangolt. Élvezettel töltötte el a szívemet ahogy hallgattam a gitárhangokat.

“Belecsapunk a betonba!!! Indul a tánc haverok!” Mintha ezt mondták volna a mikrofonba. Mindenesetre a szavak hiánya ellenére elkezdődött a “tánc”. A hosszú hajakat csak dobálták a gazdáik. A látvány arra hasonlított kívülről, mint mikor egy kutya rázza ki bundájából a vizet. A tombolók egyik fele nyomta a pogót. Az emberek, úgy pörögteg ott, mint a flippergépben a golyó. Egyre jobban belejöttek a srácok. Mind a banda, mind pedig a közönség. És amiről álmodtam nem maradt el. Ott álltam, őrjöngtem, ráztam a fejem, majd éreztem, hogy valaki átkarol. Mikor felnéztem egy kicsit, láttam, hogy Áron az, aki összeakaszkodva akar velem rázni. Nem kellett még egyszer kérnie. Magamhoz szedtem még Kingát, és őrületes headbangbe kezdtünk. Csak ráztuk a fejünket, és csak ráztuk. Őrjöngő tömeg. Vad lesz ma a buli, a pokolnál hangosabb!* (* Ossian - A pokolnál hangosabb)

“A bulinak vége! Jó éjszakát mindenkinek!” Halhattuk ezeket a borzalmas szavakat a frontember torkából, akinek a hangját a mikrofon kissé eltorzította, és a visszhangos terem, szinte teljesen felismerhetetlenné tette. Áronnal ketten maradtunk csak. Ott ültünk a padon, és azon siránkoztunk, hogy belefájdult a nyakunk a buliba. De megérte! Áron hanyatt feküdt az egyik tornatermi padon, hogy egy kicsit “alátámassza” a nyakát. Én meg figyeltem helyette. Figyeltem, hogy mikor jön az énektanár, mert Áronnak székeket kellene pakolnia. Hiszen nyolcadikas, és ők szervezték nekünk az egész gólyabált. Mikor megláttam a tanárnőt szóltam neki, hogy keljen fel, aztán gyorsan a hátam mögé bújt, vagy ha nem is pont oda, de úgy elrejtőzött, hogy a pedagógus nem vette Őt észre.

A diszkósoké a terep. A sötét ruhás, hosszú hajú alakok helyét átvették a tarka-barka öltözésű, a legújabb trendeket követő frizurájú emberek. Mind-mind rázni akart. Csak kicsit másképp, mint mi. Nem csupán a fejét, hanem az egész testét. Eléggé undorítónak tartom, mikor például két lány egymáshoz simulva lezbikusnak tetteti magát, hogy néhány srác szeme jobban megakadjon rajtuk. Igaz, a lezbikusság jele már nálunk is itt vannak. Az osztályomban állandóan ölelkezünk. “Szeretethiány”. Mindig erre gondolok, mikor visszaemlékezem egy-egy nap estéjén, hogy mi történt az elmúlt 18 órában. Őszintén bevallom, nekem is jólesik az ölelés Kingától, vagy Gyöngyitől. Vagy éppen valamelyik másik jó barátnőmtől. Meg is érdemlem. Elég sok mindenen keresztül mentem az utóbbi időben.

-Ez egy merénylet ellenünk! – Hallottam a szavakat Kingától.
-Igen, tudom, de nézd a jobbik oldalát!
-Miért, az is van?
-Persze! Miénk a legjobb gólyajelvény…! És a legégőbb!
-És ez a jobbik oldala? Szép. Mi lehet a rosszabbik. – és kicsit duzzogva otthagyott.

Egyedül maradtam. Áron sehol. Talán a hármasban lehet. Visszamentem a tornaterembe, leültem az egyik padra, és merengtem a gondolataimban. Egyszer csak leül mellém Tamara és Dorottya. Maguk közé zártak. Tamara kérdezgette tőlem, hogy mi bajom.
-Semmi! Nincs semmi bajom!
-De mi a baj? Vége tért a “te világod?”
Így próbáltam lerázni. De feltűnt a megmentőm. Áron jelent meg, és várakozóan nézett rám. Nagy nehezen kibökte a felém irányuló kérdését, hogy megyek-e, és otthagyom a két lányt. Naná, hogy megyek! Megmenekülés, ha nem kell ott maradnom és tovább hallgatni a faggatásokat. Egyenesen a hármas terembe vettük az utunkat. Szinte teljesen üres volt. Egy-két ember üldögélt bent csupán. Ott volt Marcell és Karolin. Rockerek. Nem csodálom, hogy csak a teremben ülnek. Ki akar bemenni a sok diszkós közé, és rángatni magát, mint egy félőrült? Ugyan már. Az nem a mi stílusunk.

Ott ültünk egymás körül. Négyen. Áron, Karolin, Marcell és én. Ment a duma, meg sem lehetett volna állítani. De a beszélgetéssel párhuzamosan folytak az ökörködések. Áron és Marcell nagyon elvoltak. Marci a fejére húzott egy orvosi papucsot, és úgy rohangált fel, s alá. Később még egyet az arcára rakott, de azt úgy tette, hogy a két fülében akadtak meg a papucs gumírozásai. Áron is benne volt a játékaiban. Keresett ő is egy papucsutánzatot, és annak segítségével emelte fel a tanári széket. Sosem nyúlnak a tanári székhez. Vagy ha mégis, azt is valamiféle “védő felszereléssel” teszik meg. Gyűlölik az ofőjüket. Nem is csodálom. Igaz, én nem nagyon ismerem, mert – szerencsére – engem nem tanít, de mikor volt nálunk helyettesíteni, nem nagyon zártam a szívembe.