Eljött. Hát persze, hogy eljött a holnap. Holnap minidig van. Ha majd eljön a világ vége, és a “bolygónkon” nem marad majd senki, akkor is lesz holnap. Örökké létezni fog ez a szó.

Az éjjel nem sokat tudtam aludni. Az idegesség miatt, és a gondolataim sem hagytak nyugodni. Egyre csak Áron járt az eszemben, és a mai gólyabál. A várható rock-koncert. Álmodoztam is a mulatozásról eleget. Elképzeltem mindent. Tövéről, hegyire. Ahogy vele együtt pogózunk, ahogy mellette a láncban összekapcsolódott emberekkel rázzuk a fejünket. Ahogyan beszélgetünk. Ahogyan egyre közelebb kerülök hozzá lelkileg, és ő is hozzám. Röviden az egész programot lepergettem az agyamban. “Akár egy médium.” Gondoltam.

Itt ülök kémia órán. Teljes görcsben van a gyomrom. A tanár sem kínoz minket. Sejtheti, hogy így is eléggé zaklatott idegekkel rendelkezünk. Már csak egy óra van hátra. És elmehetünk. Ahogy peregnek a másodpercek, úgy az idegesség is nő a testünkben. Tik-tak, tik-tak. Most úgy őszintén? Kit érdekelnek a kémiai alapismeretek? Nem azt mondom, normális esetben foglalkoztat a dolog, és szívesen hallgatom. Szeretem ezt a tantárgyat, de nem akkor, amikor a gyomorgörcstől összenyomorodva próbálok Áron feliratokat biggyeszteni a füzetem hátuljára. Egész szépre sikerülnek. Nem csoda, hiszem vagy 5 percig készítettem csak az “á” betűt…

Éljen. Csöngettek. Még túlélünk egy órát és mehetek ebédelni. Hátha le tudok nyelni pár falatot. Aztán még haza is kell érnem, ahol szintén nem kevés dolog vár rám. De nem rohanok a dolgok elejébe. Még csak nyelvtan óra lesz, nem a gólyabál. Kétlem, hogy magyarozni fogunk. Az osztályfőnök úgyse fogja ezt megtenni velünk. Nem úgy ismerem. Nem “kitolós” típus.

Jól gondoltam. Tényleg nem az. Megbeszéltük, hogy mi lesz a délutáni program. Hányra kell jönni, mikor indul a műsor, mi lesz a program, ecete rá, ecete rá. Amint a csengő megszólalt, hogy utunkra engedjen minket, bevágtuk a dolgainkat a táskába, gyorsan magunkra hámoztuk a kabátokat is, és gyors ütemben a Bogáncs étterem felé vettük az utunkat, ahová ebédelni járunk.

Ahogy kiléptünk az iskola épületéből hűvös szellő csapott meg bennünket. Nem meglepő. Már novembert írunk. A tél kezd beköszönteni. A fagyos szél a vastag pulóverek ellenére átjárta az egész testemet. Mintha ezernyi apró tűt szurkodnának belém. Nem kellemes érzés, az egyszer biztos. De túl lehet élni, mindenki érezte már. Meg ezekben a pillanatokban nem is igazán foglalkoztatott, hogy fázom-e, vagy sem. Különben is, a gyors gyaloglás egészen felmelegítette a testemet.

A Bogáncs ajtaja – mint ilyenkor mindenhol lenni szokott – be volt zárva, hogy a hideg késő őszi idő ne tudjunk beszabadulni az előtérbe. Ezért is siettünk be, és gyorsan becsuktuk magunk után az ajtót. Ugyanilyen sebességgel levetettük felesleges ruháinkat, előkotorásztuk az ebédjegyet, és lengőajtón keresztül beestünk magába az étterembe. Egész “csinos” belülről is. Nem első osztályú, de a menzai ebédek légköréhez képest ég, és föld. Pontosan megfelelt a kellemes beszélgetéseknek, és a sokszor nem túl bizalomgerjesztő menüknek, amiket elénk raktak. Bizonyára, amit csak úgy magának rendel az ember, és nem a 420 Ft-os, gondosan megszervezett menüből álló literszámra főzött ételt fogyasztja az ember, az nagyon is finom lehet. Sajnos még nem volt lehetőségem megkóstolni. De ami késik, az nem múlik, tartja ezt a mondás, és az élet számos területén bizony igaza is van.

Az ebédből csak néhány falatot tudtam lenyelni. Most már itthon vagyok, és szedegetem össze a holmikat. Nem gondoltam volna, hogy az idegességet lehet még nagyobb mértékben fokozni, ami bennem rejlik. Pedig igenis lehet! Sőt. Már kezdte súrolni az idegesség legmagasabb határát, mikor összerendeztem a kellékeket. Szépen, gondosan pakoltam össze. A trombitám gombjait beolajoztam, hogy semmiképp se ragadjanak majd, elraktam a fekete pólót, és a fehér lepedőt, a piros topott az előadás utánra, amiben a buli további részében leszek. A hajpántot, amire házilag, saját kezűleg szerkesztettem két szarvat, hogy hiteles ördög lehessek. Egyszóval mindent elraktam. “Úgyis itthon hagyok valamit!” – gondoltam magamban. Mindig így van. Hiába szedelőzködöm a legnagyobb körültekintéssel egy-két dolog mindig, kicsusszan a kezeim közül.

Egyelőre a sejtésem még nem igazolódott be. Még minden itt van. Hármat kopogtam az asztalon, amire a holmijaimat raktam. De nem csak az enyém volt ott. Ott volt Kingáé és Szmöréé egyaránt. Néhány emberkével neki kellett magunkat vetni a sok-sok hajpánt celofánba való becsomagolásához, amiket az osztályfőnökünk fog kiosztani egynéhány embernek, mikor már angyalokká változunk. Ügyeskedéseim közepette talált rám Cintia. Eléggé kétségbeesett volt az arca. Ugyan ilyen lelki állapotú hangon kérdezte:

-Szeki! Nincs még egy fekete pólód? Én otthon hagytam az enyémet!
-Ö… De, azt hiszem van még egy! – cókmókjaim közül előhalásztam a fekete pólómat – Tessék. Ez jó lesz?
-Igen. Nagyon köszönöm! Az életemet mentetted meg vele!
“Szeki, az életmentő.” Nem is hangzik olyan rosszul, de azt hiszem maradok a mindenki által ismert Szekinél, aki valamikor vicces, valamikor rossz kedvű és valamikor bunkó.

Ütött az óra. Elkezdődött. Sorba áll az osztály. Még ünneplőben: a lányok a hagyományos szoknya-matrózblúz ünnepi szerelésben, a fiúk fehér ingben és fekete nadrágban. Mindenki az előírásnak megfelelően. Hármas oszlopban. Kingától kikönyörögtem, hogy had álljak én Gyöngyi mellé, hiszen tudtam, hogy Áron őt gólyáztatja. Semmiképpen sem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Mindent ki kell használni. Egészen megnyugodtam ekkora. Azon kezdett el járni az agyam, hogy hogyan fog három ember egyszerre kimenni az ajtón. Tudom, tudom. Érdekes gondolatok ezek ilyenkor, és felesleges is rajta gondolkodni, mert magától értetődő, hogy nem férünk ki egyszerre, és szét kell válnunk, de megnyugtatott ezen gondolkodni.

Nem is olyan rossz! Sőt! Kifejezetten szórakoztató ez az egész. Aranyos szokások, és régi, de mégis még mindig szórakoztató poénok. Mint az is, hogy tegyük le az esküt. Ami igazándiból annyit takar, hogy lefektetjük a földre azt a papírlapot, amit még a tornaterembe való belépés előtt adtak a kezünkbe, és rá volt nyomtatva, csupa nagybetűvel, hogy ESKÜ. Ismételhettük a már megszokott gólyaeskü szavait, benne a már ismert feltételekkel. Kicsit sokáig tartott a beavatás, de azért eljött az is, amit igazából vártam: a gólyajelvények átadása. Az a pillanat, amikor megint láthatom Áront. És pontosan mellettem lesz. Viszont, amikor megkaptuk a jelvényeket, lelombozódott a kedvem. Főleg azért, mert megláttam, hogy mi is az valójában. Bár én már láttam részleteket a jelvényből, és volt róla elképzelésem, hogy mi lesz, de mikor összeállt a kép, és rajtam volt, akkor elakadt a lélegzetem. Még az a tudat sem nagyon adott oxigént, hogy Marcsitól kaptam meg őket. Jókedvű dühöngés volt lakos bennem. Az járt a fejemben, hogy jól megszorongatom a torkát annak, aki kitalálta ezt a fajta megjelölést. Nem volt más a jelvény, mint egy rózsaszín sapka, hasonló, mint ami a törpéknek van, egy ugyanolyan anyagból készül kendő, amit az oldalamra kötöttek és egy csodálatosan szép orvosi papucs. Az a jól ismert, kék színű nejlon zacskó, gumírozott széllel, melyet a cipőnkre kell húzni. Az összkép borzalmas volt. De ez a lényeg! Minél égőbb, annál jobb.

De nem volt idő borzongani a kirívó kiegészítőnkön. Sietni kell! Mindenki fejében ez a két szó forgott. Át kell öltözni, összeszedni a holmikat, amik kellenek. Nekem pluszba be kellett fújnom a trombitámat, hogy ne legyen hideg, és, ezáltal ne csússzak le fél hanggal a többiektől, mikor énekelnek.

Újra ugyanott voltunk, mint egy fél órával ezelőtt: sorban állva. Az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy hármas helyett, kettes oszlop volt. “Legalább az ajtón minden gond nélkül kiférünk!” Gondoltam magamban, és kicsit el is nevettem rajta magam, de nem tartott sokáig. Most már visszatért az idegesség, és győzött minden más gondolatom felett. Az sem tett sok jót, a lelki állapotomnak, hogy rengeteget kellett várni, mire elindulhattunk. Addig is csak egyre jobban felkorbácsolódtak az idegeink. Kimondták a végszót: Indulhatunk.