Nézni…

Ült. Nézett ki az ablakon, a ragyogó Holdra. De a fény nem jutott el hozzá.

…de nem látni.

Figyelni…

Várt. Az esőcseppek búsan peregtek a tükörsima ablakon. De a hang nem jutott el hozzá.

…de nem hallani.

Szimatolni…

Lélegzett. Mélyen magába szívta a levegőben keringő parfüm illatát. De nem jutott el hozzá.

…de nem érezni.

Kóstolni…

Harapott. A sütemény édessége szétáradt a szájában. De nem jutott el hozzá.

…de nem ízlelni.

Tapintani…

Simogatták. A barna lány odahajolt hozzá, és egy csókot lehelt arcára.

…de nem érezni.



- Könyörgöm, mozdulj meg…
A hollófekete hajú fiú egy ágyon ült. A Griffendéles fiúk hálótermét félhomályos derengésbe vonta a hold fénye. A fiú előtt mellett egy barna hajú, aggodó lány ült, és nézte a tompa, mocsárzöld szemeket. A lány hamvas arcán két kövér könnycsepp gördült le.
A fiú nem mozdult, csak nézett. Üresnek érezte a lelkét, és mégis, nem bírta a terhét.
A lány várt, miközben egyre több és több könnycseppje indult útnak. Nem bírta. Nem bírta nézni a fiút, nem bírta érezni a veszteséget.
Felpattant az ágyról, egyenesen a fiú elé állt. Megragadta a két vállát, és megrázta őt.
- Az istenért Harry, mondj már valamit, mozdulj meg, könyörgöm! – zokogta a lány, majd átölelte a fiút, hanyattdöntve őt. Görcsösen, erősen szorította magához.
És Harry karjait egy legbenső ösztön vezette, hogy a lány karcsú testére fonódjanak. Ölelte. Úgy ölelte magához, mint szélviharban utolsó mentsvárát. Valami felszakadt az eltemetett, halottnak hitt lelke mélyében. Tudatát tompán elérte a lány hangja. Lassan érezni kezdte a ránehezedő test súlyát. Hosszú küzdelem után sikerült megszólalnia, egy sóhajjal nyögnie egy szót.
- Hermione…
A lány hirtelen elhallgatott, és kicsit eltávolodva a fiútól a szemeibe nézett. Ő is. A tekintetére ereszkedett köd mögött Hermione újra érzékelni kezdte az élet parazsát. A lány legördült a fiúról, aki időközben elengedte őt. A fiú nem mozdult, csak feküdt hanyatt. Hermione megfogta a fiú kihűlt bal kezét, és egy fájdalamas, fáradt mosollyal a fiú szívére hajtotta fejét, továbbra is könnyezve.
Harry egész testében rázkódott. Nem sírt, nem könnyezett.
- Vége… - suttogta rekedten.
- Igen. Legyőzted őket.
- Öltem.
- Megmentetted a világot.
- Öltem… - ismételte újra a fiú.
- Megérdemelték, Harry. – hunyta be a szemét Hermione. – Tudtad, hogy egyszer megtörténik. És legyőzted Voldemortot. Nincs többé.
- Dumbledore sincs többé. Mr. Weasley sincs többé. McGalagony sincs többé. Neville sincs többé.
A lány erre nem felelt, csak behunyta szemeit. Elméjét elöntötték a csata képei, szívét nehezítették a holtak sajgó emlékei.
Felvillantak előtte az elvesztettek arcai.
Ginny… Dumbledore… McGalagony… Mr. Weasley… Neville… Padma… Mordon… Madame Hooch… Tonks…
Minden arc egy újabb fájdalmas dobbanás. A lány felült. Megtörte a csendet, halkan, szomorúan.
- Meghaltak. De mi itt vagyunk, és élnünk kell. Fel kell építenünk mindazt, ami leomlott. Nem élhetünk a múltban. Nem azért haltak meg, hogy minket is megöljenek. Élnünk kell… helyettük is…
A fiú is felült. Fáradtan a lány szemeibe nézett. De a fáradtság mellett a smaragd szemekben egy láng ragyogott fel újra.
- Igazad van… köszönöm.
- Mit?
- Hogy visszahoztál.
- Szükségünk van rád… szükségem van rád… - mondta Hermione lehajtva fejét. Harry remegő kezével megfogta a lányét.
- Tudom. És nekem is rád. Mindennél jobban. – sóhajtotta a fiú.
Hermione összeszedte minden erejét és bátorságát, és megtette azt, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna: megcsókolta a fiút.
Bánattal, szeretettel, szenvedéllyel. Szerelemmel…