Az egész 5. évvégén kezdődött. Miután Sirius meghalt Harry visszahúzódó és kiszámíthatatlan lett. És sütött róla, hogy szüksége van valakire, aki segít neki feldolgozni keresztapja tragédiáját.
Tisztán láttam, hogy a fiú saját magát hibáztatja a férfi halála miatt. Bár ezt nekem, Ronnak vagy bárki másnak egy szóval sem mondta volna. Csak emésztette belülről. Lassan a fiú egész személyiségét és életét megfertőzte a veszteség felett érzett szomorúsága.
Meg akartam vigasztalni, de sajnos nem tudtam négyszemközt beszélni vele, Ron előtt pedig nem akartam ilyenekről beszélni. Nagyon aranyos fiú, de a lelki bajokhoz nem ért.
Pedig a gyengélkedőn mindig ott volt velünk legalább Ron, de legtöbbször Neville és Ginny is. Luna is benézett néha, észrevettem, hogy tetszik neki Ron.
Miután kiengedtek a gyengélkedőről sem sikerült beszélnem Harryvel, így hát úgy kellett Dursleyékhoz engednem, hogy nem vigasztalhattam meg.
Szünetben Harry az Odúba ment, én viszont Olaszországban nyaraltam Anyáékkal. Csak az utolsó héten kerültem össze Harryékkel, akkor már a Girmmauld téren voltak. Sirius halála után Harry örökölte a házat, ami továbbra is a Rend főhadiszállásaként szolgált –természetesen Harry engedélyével. Épp e miatt a funkciója miatt nem tudtam beszélni Harryvel a házban sem. Mindig nagy volt a nyüzsgés, a Weasley családon kívül a Rend tagjai közül is mindig ott volt valaki.
A Roxfort Expressz szintén kilőve, majd csak a kastélyban tudtam beszélni a fiúval.
Egy nap vacsorára indultunk, mikor Harry közölte, hogy még benéz a könyvtárba egy könyvért, majd később utánunk jön. Miután elment, azzal az ürüggyel, hogy én biztos tudok neki segíteni utánamentem.
Magányosan ücsörgött egy félreeső sarokban. Persze a könyv sehol, ahogy gondoltam. Csak gondolkozni, merengeni ment.
- Leülhetek? –kérdeztem, majd a választ meg sem várva lehuppantam a Harryével szemben lévő üres fotelba.
- Jobb lenne, ha most békén hagynál, Hermione. Egyedül szeretnék lenni.
- Na öntsd ki a szíved, én meghallgatlak –mondtam, mintha meg sem hallottam volna előbbi kijelentését.
- Nincs semmi bajom, csak szeretnék kicsit gondolkodni. EGYEDÜL!
- Harry –kezdtem el nagy levegőt véve mondókámat – tudom, hogy nagyon fáj neked Sirius halála, és…
- Nem tudod! Nem tudhatod, hogy mennyire fáj! Senki nem tudhatja! –kiabált Harry- Azt hiszed, hogy tudod, pedig fogalmad sincs… -fejezte be végül már suttogva.
- Hagyd, hogy befejezzem, amit mondani akartam. Utána kiabálhatsz és tiltakozhatsz, de előbb hallgass meg.
- Rendben –suttogta megtörten a fiú. Már nem volt ereje tiltakozni.
- Tudom, hogy fáj Sirius halála, és magadat okolod érte. Nem, kérlek ne szólj közbe…
Mielőtt megtudtam, hogy boszorkány vagyok csak egy egyszerű lány voltam egyszerű barátokkal. A szomszéd ikerpárral –Joshsal és Jessicával- különösen jóban voltam. Anyáék is jóban voltak a srácok szüleivel, és testvérekként kezeltük egymást. Anyáék is átadtak néha „megőrzésre” Joshék szüleihez és fordítva. Szüleiket is imádtam, aranyos, csupa-mosoly emberek voltak. Ők voltak az én 2. családom…
Aztán egyszer csak bekövetkezett a tragédia…
Tíz éves lehettem, mikor az ikrekkel és szüleikkel nyaralni mentünk a hegyekbe. Anyáék kettesben nyaraltak a tengerparton. Tudták, szívesebben játszok Joshsal és Jessicával, mint vásárolok velük.
Egy hét vigasság után csodaszép élményekkel telve és jó hangulatban, énekelgetve mentünk hazafele a kocsival. Mivel Josh és Jessica sokat csipkelődtek, veszekedtek egymással, én ültem középre, ahol nem volt öv… Ez mentette meg az életem.
Egy olajfolton megcsúszott az autó és nekicsapódott az út szélén húzódó kőkorlátnak. Én ekkor repültem ki a szélvédőn keresztül, de az eszméletemet nem vesztettem el. A kocsi viszont tovább pörgött, átment a másik sávba majd frontálisan ütközött a szembejövő kamionnal. A szülők valószínű szörnyethaltak.
Mindenki segíteni próbált, ám ekkor a kocsi tankja kigyulladt. Jessicát még ki tudták ráncigálni, mielőtt a kocsi felrobbant. Josh viszont benn égett. Hallottam, ahogy utolsó pillanataiban is segítségért kiáltozik…
Jessicát helikopterrel, életveszélyes állapotban szállították a legközelebbi kórházba. Az ütközéstől több bordája eltört, amik átfúrták a tüdejét. Emellett a nyaki csigolyája is megroppant az ütközés erejétől. Kómába esett, 10 nap múlva meghalt. Rövid időn belül elvesztettem a két legkedvesebb barátom és szüleik.
Én megúsztam egy láb és egy csuklótöréssel. Csodával határos módon, ahogy később mesélték. Mindenki azt mondta, hogy örüljek, hogy élek, hogy túléltem. De én meg akartam halni. Miért éljek még? –gondoltam akkor. Azt mondták, koravén voltam.A tragédia felnőtté tett, egy felnőtt gondolkodásával.
Egyedül Anyáék miatt nem lettem öngyilkos, mert bár kicsi voltam, nagyon kicsi, mélységes bánatomban megtettem volna.
Sokáig nem voltam képes kommunikálni az emberekkel és élni az életem. Az olvasás volt az egyetlen örömem, a könyvekbe temettem a bánatom.
A roxforti levél döbbentett rá, hogy az élet nem állt meg. Joshék is azt akarnák, hogy megint magam legyek-döbbentem rá. Így hát Roxfortba már az új (vagy épp a régi?) Hermione Granger érkezett.
Itt pedig megismertelek titeket, és, bár sosem fogom elfelejteni Josht és Jessicát, akik a gyerekkoromat jelentették, Ron és Te vagytok, akik a kamaszkoromat, fiatalságomat, jelenemet jelentitek. A múltat el kell engedni, ne élj a múltban Harry!
Csak ennyit akartam mondani…
- Hermione… én… én nem tudtam…
- Nem is tudhattad. Anyán és Apán kívül te vagy az első, akinek ezt elmondtam.
Annyit akartam ezzel mondani, hogy ne bánkódj ennyit Sirius halálán. Nem te tehetsz róla, hogy meghalt. Ő is azt akarná, hogy a régi Harry legyél... Én legalábbis őt jobban szerettem. Aki mindig mosolygott és mindig meghallgatott. Akinek ragyogott a szeme, és jól sült el, akármibe kezdett. Ezt a Harry Pottert! Mondjuk én ezt a Harryt is szeretem…
- Hermione! –Harry hevesen átölelte a lányt, csak szorította és beletemetkezett a lány karjaiba.

Ezután a beszélgetés után Harry megváltozott. Újra megismerte a világot, rájött a szépségére, kivirult. Hermioneval járni kezdtek, a fiúval egyetemben pedig a lány is kivirult, megszépült. Mindenkiben, aki a párra nézett feléledt a remény, a szeretet, az élet. Csak a beavatottak tudták, hogy Harryt Hermione szerelme mentette meg a biztos haláltól.