Éjfélre járt már az idő, mikor egy sötét árnyék suhant végig a kőfalakon. A fáklyák fénye meghajlottak utána, ahogy elhaladt mellettük. Halk cipőkopogás visszhangzott a kihalt folyosókon, egy szundikáló hölgy hirtelen riadt fel a hangra, s bizonytalanul nézett ki keretéből. Festett arcán félelemmel vegyes kíváncsiság tükröződött. Ám hiába meregette fakó szemeit, nem látott senkit. Azonban ép hogy újra álomba merült volna, újabb hangok verték fel nyugtalan álmából. De ezúttal sem pillanthatta meg a titokzatos idegent.

Eközben a folyosó másik végében egy poros faliszőnyeg lustán hanyatlott vissza helyére. Ezen az éjszakán már másodszorra jártak fel alá láthatatlan lábak a hideg padlón. A rejtélyes alakot készségesen engedte be az ajtó, s egy pillanatra elárasztotta a kiszűrődő lámpások fénye a folyosót. A következő pillanatban pedig már a megszokott sötétség borított be mindent.

A szobába lépve láthatóvá vált két diák. Egy fiú és egy lány. Az egyik az iskola eminens tanulója a másik pedig a legjobb barátja, a varázs világ talán egyik legismertebb alakja. Hermione Granger és Harry Potter.

A Szükség Szobája most egy kellemes kis nappali ként mutatkozott meg. Mahagóni padlón arany szimbólumokat véstek, ám mintha az idő során egy kicsit megkopott volna, néhol a rajzokból már csak halvány foszlányokat lehetett kivenni. Ez a padló megannyi emléket őriz magában. Sok szép emléket.

 A kandalló tüze barátságosan lobogott, míg a parázs hevesen pattogott. A helyiség két oldalsó falát magas könyves polcok takarták, megannyi ősi példányt tartottak a dohos fadeszkák. A kandalló mellett egy kis asztalkán egy gyönyörű gramofon foglalt helyett. Aranyosan csillogva verte vissza a kandalló fényét. Puha karosszékben kényelmesen üldögélt egy lány. A vörös posztóval bevont szék már jó néhányszor adott támaszt Hermionénak, mikor kétségbe esetten kutatott válaszok után hőn szeretett könyveiben. Harry a kandalló előtt állt, fél kézzel könyökölt a peremé, s közben a lángokat bámulta merengve.  Hermione ölében egy nagyobbacska bőrkötéses könyv feküdt, megsárgult lapjait cikornyás betűkkel írták tele szépen, rendezetten. A meghitt csendet csak a lapok zörrenése vagy a tűz pattogása törte meg.

A fiú oldalra fordította a fejét, pillantása most már éber volt. Lassan kezdte visszairányítani gondolatait a jelenbe. Tekintete most a lányon időzött, az arcát nézte. Hermione idegesen harapdálta az alsó ajkát, miközben koncentrált egy hajtincset tekergetett az ujjai közt. Lábait felhúzta maga mellé, s gondosan eligazgatta a szoknyája redőit. Szemei lázasan kutattak megoldás után a betűk erdeje közt. Ahogy megérezte, hogy Harry bámulja, fölnézett. A fiú gyorsan elkapta a fejét és megköszörülte a torkát

-Khm, találtál valamit?- kérdezte, s oda sétált a székhez.

-Nem, semmit az égvilágon.- sóhajtotta Hermione, s becsukta a könyvet.- Már hónapok óta járunk ide, keresve a megfelelő könyvet, de nem találtunk egyet sem, ami hasznunkra lehetne. Egyet sem.

-Nem hiszem el, hogy nem írnak egyik könyvben sem a legilimenciáról. Azt hittem egy ilyen fontos tudományról, biztosan csak úgy áradoznak a könyvek.

-Most sem tudok egyebet mondani, mint hogy kérd meg Pitont, hogy tanítson. Vagy Dumbledort.- javasolta idegesen tekintve föl.

-Piton biztosan nem vállalná el, a történtek után. Dumbledor pedig túl elfoglalt.- rázta a fejét, mialatt lehuppant a földre, a lány mellett.

-És különben sem akarom, hogy egy idegen kutasson az emlékeim közt. Ez olyan…- megrántotta a vállát.

-Rendben, értem. Tudod, hogy én szívesen segítenék, de egyikünk sem tudja, hogyan kéne hozzá kezdenünk. A megfelelő alapok nélkül veszélyes lehet.- magyarázta halkan, a fiú csak bólintott.

-Tudom…

Év eleje óta jártak már ebbe a szobába, kutatva a könyvek közt, de minden egyes éjszaka sikertelen volt. Sőt mi több már kétszer kapták rajta őket. Először mikor vissza igyekeztek a klubhelységbe, belefutottak Mrs. Norrisba, aki persze rögvest riadóztatta gazdáját. Hatalmas bajba kerültek aznap este, órákon keresztül magyarázkodtak. Mindhiába, hisz milyen értelmes magyarázatot adhattak volna, arra, hogy kettesben sétálgatnak hajnali 1- kor a folyosókon. Sok pontjába került ez a kihágás a Griffendélnek, s egy igen kellemetlen napjába a két szabályszegőnek. A büntető munka ugyanis nem volt mulatság.

Második alkalommal, már az igazgatónál ültek, s motyogtak össze vissza. Értelmes választ azonban ezúttal sem sikerült adniuk. Az igazgató figyelmeztette őket, hogy még egy ilyen alkalom és komoly következményekkel kell szembe nézniük. Harry azt hitte, ezek után végkép nem tudja majd rávenni a lányt a további akciókra. Ám ép ellenkezőleg, Hermione szívesen segített, figyelmen kívül hagyva a tényt, ki is rúghatják ezért.

Eleinte Ron is velük tartott, A Minisztériumban történtek után elhatározták, hogy saját maguk készülnek fel a háborúra. Ártásokat, igézeteket tanultak. Néhány éjszaka elmúltával, Ron nem jött többet velük. Azt mondta, azért mert sosem tudja magát kipihenni, az esti edzések miatt, de mindketten sejtették, hogy Mrs. Weasley keze van a dologban.

Biztosan megtudta, mit művelnek éjjelente, és óva intette legkisebb fiát az ilyesfajta kihágástoktól. Ron bizonyára jobbnak látta nem ellenkezni a mostanában igencsak paprikáshangulatú Mrs. Weasley-vel.

Harry egy kicsit csalódott volt, de megértette barátját. Mindazonáltal örült, hogy Hermione nem szándékozik Ron példáját követni, s továbbra is segít neki.

Ám mind hiába, ha nem tudott miben. Már elolvasták a rendelkezésre álló összes kötetet a témában. Ha találtak is valamit aminek köze volt a témához, akkor sem írtak a varázslat használatáról. Harry igazság szerint, nem igazán akarta volna tanárai segítségét kérni, mert sejtette az okklumencia afféle védekezés, na de a legilimencia már komoly fegyverként használható. S a felnőttek talán úgy vélnék, egy ilyen erős hatalom, nem lenne biztonságban, egy dühös 16 éves tinédzser kezében. Hát nem maradt más választás, mint titokban kutatni.

Hermione fáradtan sóhajtott és a tűzbe bámult. Barna szemeiben vidám táncot jártak a lángok. Az arca olyan gondterheltnek tetszett. Nehéz csönd telepedett a két fiatalra, miközben nézték a kandallót, s gondolataikba merültek. Tudták, hogy fölösleges ide járniuk minden este és újból átnézni minden könyvet, de mégis valamiért, olyan megnyugtató volt itt lenni. Jó néhányszor bóbiskoltak már el a meleg szobában. S reggel döbbenten vették észre, hogy nem a hálótermeikben ébredtek fel. Mindketten szerették ezt a szobát, kedves volt számukra. Maguk sem igazán tudták miért, csak úgy. Jobban aludtak, ha itt voltak, a szobában. Békés volt az álmuk, nem zavarták őket rémálmok. Csak bódító meleg, a parázs vidám pattogása…

De volt itt még más is, amit talán még maguknak sem mertek bevallani, hogy kettesben lehettek. Rendszerint arra ébredtek, hogy a mindketten a karosszékben ülnek, Hermione a fiú ölében, egymáshoz bújva. Első alkalommal fogalmuk sem volt hogyan aludtak el, mi történt.

Ahogy túltették magukat zavarukon, rádöbbentek, az éjjel nyugodtan telt, ami igen ritka volt mostanság. Következő alkalommal ez volt az ürügy, de lassan már ők is kezdtek túl látni a saját vakságukon. Rájönni, hogy miért kezd minden megváltozni köztük. Mindketten tudták, hogy erre a másik is rájött, de azzal is tisztában voltak, hogy mindez csak gondolat maradhat. Hisz a háború itt volt a küszöbön, Voldemort sebezhető pontokat keresett. Nem tehettek mást mint, hogy hallgattak, és próbálták kerülni egymást. De ez lehetetlennek tűnt, egyetlen nap is kínszenvedés volt a másik nélkül, egyetlen éjszaka is valóságos rémálom volt, ha a másik távol volt. Hát némán beszélték a kimondatlan szavakat, némán sírtak magukban, mikor már érezték, itt a határ. Ne lépd át!

A láthatatlan vonal, amit tilos átlépni. Míg meg nem teszik, minden rendben marad. De mit ér az élet, ha az ember nem lehet szabad, hisz annyi mindent veszthetnek el ebben a csatában, de ha a szabadságukat is elvesztik… Mi marad?

Harry csöndesen fölállt s a gramofonhoz lépet, a lány követte tekintetével, ahogy ügyködik valamit, majd megfordul.

A lemezlejátszó Ron miatt került a szobába. Ő kívánta, amikor először itt jártak. Aztán pedig már csak megszokásból jelent meg, a szoba részévé vált.

Halk hangok csendültek fel, édes dallammá válva. A lemez alig hallható recsegése, a parázs pattogása, olyan megnyugtatón olvadt össze.

A fiú lassan oda sétált Hermionéhoz. Kissé meghajolt, s a kezét nyújtotta.

-Fel kérhetem egy táncra, Miss. Granger.- vigyorogta.

-Hát persze, Mr. Potter.- mosolyogta és hagyta, hogy felsegítse. Fölálltak a szoba közepére, közel egymáshoz. A lány egyik keze a fiú vállán, a fiú egyik keze pedig Hermione derekán. A másik pedig szorosan összekulcsolva. Kényelmes- bágyadtan keringtek körbe- körbe. Mosolyogtak, s nézték a másik arcának minden rezdülését. Próbálták az emlékezetükbe vésni azt, hogy örökre emlékezhessenek rá. Hisz ha a háború kezdetét veszi, Harrynek el kell mennie, ezt mindketten jól tudták. Nem tehettek ellene, így volt rendelve. Mint az is, hogy az szerelmük sosem teljesülhet be. Hisz ha tudomást szerez az ellenség a kapcsolatukról, az elsődleges célpont Hermione lesz. Így is veszélyben forgott az élete, mert a halálfalók tudták, közel áll Harry Potterhez, de azt nem, mennyire közel. Nem kockáztathattak, hogy kiderüljön a titkuk, amit még szinte maguknak sem vallottak be. Csak érezték a szívük mélyén, a lelkük összefonódott, ahogy a múltuk, s a jelenjük. De a jövőt még homály fedte, s ez volt reményük, s bánatuk is egyben. A jövő, amely tartogathatott jót s rosszat egyaránt.

Így hát nem maradt más, mint szavak nélkül, érintések nélkül, érezni a szerelmet. A pillantás volt mindenük. Ez volt a határ, amit mindketten át szerettek volna lépni, a szabály, aminek megszegése, annyi örömet, és keserűséget szülhet.

Nem tudták, hogy érdemes- e kockáztatni, csak azt, hogyha nem teszik meg, továbbra is némák maradnak, egy életre bánni fogják. 

Nem akartak mást, csak egyetlen éjszakát. Ha csak egyetlen éjszakára átléphették volna a határt. S aztán a következő reggelen mindent elfelednének. De ez lehetetlen volna, ha egyszer már megtették, már nincs ok, amiért ne tennék következőleg, s azután. Nem lenne, ami visszatartsa őket.

De számít ez még valamit? Mikor ilyen időket élnek.

Egyetlen kívánságuk volt, s az után boldogan mennek a halálba.

A fiú nézte, hogyan szalad végig a lángok fénye Hermone arcán. Ahogyan megcsillannak a szemei, ahányszor csak találkoznak az övével. Az, ahogyan mosolygott, a két kis mélyedés az arcán, az ajkai lejtése. Elbűvölő, ahogy a haja hullott a vállára, fénylő hullámokban. Bódító az illata, észvesztő az alakja. Beleveszett az ember azokba a hatalmas szemekbe.

Nem volt mit tenni, a hallgatásnak ára van. Mindezen érzések kifejezés nélkül maradnak. De nem túl drága ár ez?

Hermione igézve bámulta a zöld szemeket, s próbált olvasni bennük. Próbálta elmondani minden gondolatát, egyetlen szó nélkül. A szíve olyan nehéz volt ezzel a teherrel, képtelen volt tovább rejtegetni ezt a titkot. Félő volt, ha tovább marad néma, belehal. A ki nem mondott szavak halálosabbak lehetnek, akármely átoknál.

Képtelen tovább csendben tűrni, és csak tűrni a gyötrelmet.

Semmi nem ér annyit, hogy meghaljon, egy olyan csekélység miatt, mint a némaság.

Mindketten ugyanabban a pillanatban döntötték el. Nem hallgatnak tovább.

A szavak itt már túl kevésnek bizonyultak. Túl mélyen érezték, túl értékes volt ez számukra, hogy szavakkal pazarolják az időt.

Hát egy sokkal erősebb kifejezéshez nyúltak, az érintéshez.

Csókolták egymást, oly hevesen, ahogy még senki mást. Mintha az éjszaka máris a végéhez közeledne. Annyi mindent kellet még elmondani, annyi érzelem volt még itt, amit ki kellet fejezni. Mintha nem is éltek volna még igazán.

A mozdulatok úgy álltak össze, ahogy a keringőben a lépések. Fönt, lent, előre hátra, körbe- körbe, amíg bele nem szédülsz. A mozdulatok úgy követik egymást, hogy a végén egy gyönyörű tánccá forrnak össze. Eggyé lesz az egész, de mindez csak akkor működik, csak akkor lesz tökéletes, ha minden összhangban áll.

Hiába tudták, hogy szerelmük, csak addig él, míg az éjszaka tart, s a hold ragyog az égen. Hiába tudták, hogy, amint eljő a reggel, a pillanat úgy hal meg, akár a csillagok. Szerelmük fénye akép húnyik ki, mint ahogy az esthajnal világa fakul az estével a semmiségbe.

Mert mikor reggel felébrednek már a nap uralja az eget, s minden tova tűnik, a hold halálával. Minden csók, minden érintés.

Mert ez csak egy tánc volt, egyetlen éjszakán át tartott. Akármilyen nehéz is lesz, kegyetlen és gyötrelmes, nem lehet másképp.

Mert az ő szerelmük csak egy tánc volt.

Vége

Írj kritikát!