Sötét van. De mégis az a lágyfény, ami a kandallóból árad, arany színével vonja körbe a kanapét és a karosszékeket. Mint valami gyöngy, oly sejtelmesen siklik fénye a kőfalakon. A fáklyák haldokló lángja ide- oda dülönget, mintha lassú keringőt járna a láthatatlan szellővel. Csendes, s kihalt minden a klubhelységben. Nem moccan semmi, az elfeledett könyvek ott nyugszanak a szoba sarkában húzódó kis faragott asztalkán. Egy puha kötött kardigán hever békésen a kanapé karfáján.

Egy sötét árnyék vetődik a vörös szőnyegre. Valakit ismét elnyomott az álom a meleg, kora tavaszi éjszakán.

Egy fiút, úgy 16 év körüli lehet. Sápadt arcát mély barázdák csúfítják, fiatal volt, mégis, az ember egyetlen pillantása elég volt, hogy tudja, nehéz időszakon megy keresztül. A régen csillogó smaragd szemek, most tele vannak fájdalommal és szomorúsággal. Az éji álmok, melyektől pihenést remélt gonoszul cserbenhagyták

Éjjelente rémképek üldözték. Álmaiban barátai, tanárai halálát, kínzását nézte újra és újra tehetetlenül, kikötözve. Nem tudott segíteni nekik, csak hallgatta keserves jajveszékelésüket, ahogy könyörögtek a halálért. Mintha minden éjjel ő is meghalt volna egy kicsit. Erővel késztették, hogy nézze, lássa a szenvedést, a gyötrelmet, amit az ő szeretete hozott rájuk.

A szeretet, ritka és becses dolog, mind azt hisszük mindez csak boldogságot, édes örömet kelt. Arra senki nem gondol, hogy egy kiválasztott szeretete mily gyötrelmet és fájdalmat szülhet. Mert míg utol nem ér, míg nem állunk vele szemben nem veszünk tudomást róla. Elvakítanak az érzelmek: a barátság, a hűség, a becsület és a szerelem.

Váratlanul a fiú megmozdul, elrántja a fejét, s arcán fádalom tükröződik. A vonásai megfeszülnek, a szemeit szorosan összeszorítja, akár az ajkait. Kétségbeesetten kapaszkodik a kék pulcsiba a feje alatt. Gyilkos fuvallat söpört végig a termen, s kiontva a fáklyák fényét. Ádáz hideg áradt szét a helységben, a fiú karjai libabőrösek lettek, fájdalmasan felnyög álmában s felrántja az egyik lábát.

E pillanatban, egy didergő lány lépt be a klubhelységbe. Mindössze egy hófehér hálóinget visel, vacogva fűzi át karját a mellkasa előtt. Haja, lazán fel van tűzve, de jó pár rakoncátlan tincs omlik porcelán arcára és törékeny kis vállaira. Határozottan elindul a szobája felé, majd megpillantja a halvány kék anyagot a karfán, felderül az arca. De mihelyst megpillantja az alvó alakot bizonytalanul megtorpan.

Lassan közelít hozzá, óvatosan letérdelt mellé néma csendben.

Látja, hogy szenved, hogy kínlódik. Újra rémálmok gyötrik, s nem hagyják nyugodni. Látja, ahogy a fiú szemei napról napra sötétebbek és üresebbek. Kisfiús arca, hogyan lesz egyre borúsabb és komorabb, hogyan szökik meg minden boldog szikra belőle.

Félve nyújtja ki vékony kis kezét, s hosszú, kecses ujjai végig siklanak a fiú nyugtalan arcán.

Ahogy az ujjai érintik, a vonásai ellazulnak, s mintha a rémálom is tovaszállt volna.

Az apró lángok, újra visszaszökne a fáklyákba, hogy folytassák örök táncukat.

Hermione halkan dúdolni kezd, egy régi kis dalocskát, amit még az édes anyjától hallott. Remegő- halk hangon a némaságba.

Kérlek had maradjak

Hol a szél suttog

Ahol az eső cseppek

Mesét mondva hullnak alá

A fiú hirtelen megragadta a csuklóját. Hermione a másik kezével gyengéden félre söpört egy kósza hajtincset a homlokából. Harry halkan sóhajtott egyet, majd elengedte. A lány álmodozó arccal nézte, s közben merengett. Pillantása a fiú arcán időzik, mégis tekintete a távolban volt, gondolatai messze jártak, mérföldekre innen, túl a képzelet határán.

Papírvirágok borította mezőn

Esti mesék vatta felhőjén

Lila ég alatt…

Harry újra összerándul, összeszorítva a szemeit.

Gonosz szörnyek kiabálják a nevét, hívják a halálba. Álmában saját maga alkotta világban jár, saját akaratból szánt kínok közt gyötrődik. Hazudik saját magának, önmagát átkozva. Elmerülve a sikolyokban, megzavarva a kastély lakóinak néma álmát.

Mély álomban van, nem tudná felkelteni. Úgy, ahogy azt sem tudhatja, hogy a fiú az életéért küzd minden este. S imádkozik az isten képzelt fényéért, a mielőbbi végért, még ha ez a halált jelenti is.

Istenem, miért bünteted őt? Miért kell ily sokat szenvednie? Hisz, nem érdemli meg. – dudolgatott könnyes szemmel, a plafonra emelve tekintetét.

Nem érdemled meg – suttogta vissza pillantva a fiúra, egy árva könnycsepp folyt végig rózsás arcán, s hullott Harry arcára.

Még emlékszem a világra,

Mit gyerekszemmel láttam.

De ezt az érzést lassan eltakarja

A világ ismerete.

A szívem visszahúz.

Szeretne újra e gyermeki hitben élni,

Ahol a nap mindig süt,

És melengeti a hátam.

Mert a valóság rideg.

Hová tűnt mindez, hogy e álmokat kívülálló ként nézem. Visszavágyom, hinni akarok még benne. Bárcsak mehetnék veled együtt az ártatlanság mezeére. De a valóság elől nem szökhetek, itt van, és visszarángat a földre. Úgy szeretném megadni neked, amire vágysz, a békét.

Pedig én is gyötrődöm nap, nap után. Egy titok emészt egyfolytában. Mert nem tudhatod mennyire, szeretem, mosolyod, a szemed ragyogását, mennyire szeretlek… téged.

Mert nekem nem a hírneved, kell, nekem a szíved kell, a lelked.

Szeretném látni a titkaid, osztozni a rémálmokban. Életemet adnám érted, de ezt az egyet te is tudod.

Minden ölelés, minden beszélgetés, nevetés, az élet legszebb pillanatai, a legdrágább kincs számomra.

Azért könyörgök, csak egyszer halljam azt az egy szót. Lássam elhagyni az ajkaidat, s boldogan halok meg. Imádkozom, hogy mond: szeretlek.

De mindez gyermeteg ábránd.

Oh, ha tehetném, elvinnélek arra a helyre az álmaimban, az ártatlanság mezejére, hol megadnék neked mindent.

A nagy fa alatt heverve,

 A tiszta zöld fűben ketten.

 Hagyva, hogy a nap cirógasson

 S a lágy szellő simogassa az arcunk.

 Az életemet adnám, ha ez a pillanat eljöhetne. Nem lehetne jobb vége, mint egymás karjai közt halni meg.

Oh, ha tehetném, elvenném a fájdalmadat, enyhíteném a szenvedésed

De nem tehetem, mert én is törött vagyok, én kínlódom. Nem testben, de annál inkább lélekben.

Ha tehetném szárnyakat adnék,

Hogy repülj el, innen az irigy világtól,

Hol csapdába ejtették tiszta lelked.

Még akkor is, ha engem is hátra hagynál, szállj!

Simogatta a fiú arcát, aki szépen lassan megnyugodott. A szobát újra átjárta a jóleső melegség. Hermione lehajtotta a fejét, ideje volt menni. Egy csókot lehelt a homlokára, szörnyű kísértést érzett, hogy megcsókolja. Hisz nappal, mikor ébren van ezen öröme álom marad, talán örökre, de éjjel míg az álom tart talán valósággá válhat. Az ajkai érintik fiúét, de épp csak egy pillanatra, hogy megérezze az ízét, a lelkét. S már suhan is tovább. Némán egyenesedik fel s  kecsesen surran tovább a szobája felé. A lépcsőről még visszanéz egyszer.

Harry szemei kinyílnak.

Furcsa víziója volt, mely félbe szakította rémálmát. Egy gyönyörű lány állt mellette, egy angyal.

Érezte, ahogy ujjai végig siklanak az arcán, érezte puha bőrét. Lágy hangját, ahogy egy altatót dúdolt szépen. Aztán selymes haját az arcára omolni, s édes ajkai érintették az övét.

S érezte az illatát, amely olyan volt akár a rózsa. S az ajkai is akár a rózsa szirmai, oly bársonyos.

De ez nem lehetett álom, hisz még most is érzi azt az édes illatot, belopta magát a szívébe, a lelkébe, az agyába.

Valami puhát érzett az ujjai közt. Lenézett s látta, hogy egy pulcsi az, Egy világos kék. kardigán. Ismerős volt, látta már valakin. Fölemelte, hogy megszagolja. Ugyanazt az illatot érezte, a nyíló rózsa émelyítő illatát.

-Hermione…- suttogta

Vége.