A szeretet éneke
Első fejezet
A déli kisvárosokban a pletyka az egyes számú kommunikációs eszköz. Ez alól a Mississippi állambeli Biscay sem kivétel. Pletyka vándorol az iskolaudvarokon át suttogások és kuncogások szárnyán beszivárog a kávéházakba, felkúszik a templomtornyokba. Biscayben a pletyka hajtja az élet kerekét.
Biscay aprócska település, tán tízezer ember, ha lakja. „Biscay teljesen halott” – tizenhat éves kor alatt ebben mindenki egyetért.
S végül is van valami igazság a dologban.
Biscaytől még betonút sem vezet az autópályához, csupán két barázdált aszfaltsáv köti a külvilághoz, olyan mély huppanókkal, melyek megrepesztik a radiálgumik üvegszálait. Ez az öreg út a vétkes abban, hogy egyetlen gyorsétterem-hálózat sem nyitott üzletet Biscayben, és soha nem is fog. Még a nagyobb szervizek sem telepítettek ide állomást önkiszolgáló étteremmel és hitelkártyával működő benzinkúttal. A város legnagyobb üzlete a postahivatal, az egyetlen ok, amiért Biscayt egyáltalán városnak nevezhetjük. Biscayben még bevásárlóközpont sincs. Aki nagyobb bevásárlásra készül, annak két busszal át kell mennie Hattiesburgbe.
A biscayi srácoknak sincs túl sok lehetőségük.
Néhányuk hamar ott hagyja az iskolát, hogy szülei farmján segédkezhessen. Akadnak, akiknek sikerül elkerülniük valamilyen középiskolába, a legtöbbjük azonban itt marad. Állást vállalnak. Megházasodnak. Megöregszenek.
Az élet nem sokat változik Biscayben.
Az egyetlen, ami itt érdekes lehet, egy elsuttogott titok, egy komisz szóbeszéd, ami miatt a mamák gyorsan csendre intik gyermekeiket, ha azok szóbahozzák. A legtöbben egyet értenek abban, hogy micsoda szörnyűség: az egyetlen dolog, ami a városban történt, azt mindenki igyekszik elfelejteni. Azt suttogják, hogy egyszer egy rettenetes dolog történt, s emberek haltak meg.
Ez minden, amit egy helybeli elmesélne egy idegennek. S ezt is csak annak, aki makacsul kérdezősködik arról a rejtélyes, kiégett földdarabról, mely még mindig ott csúfoskodik Biscay határában. Talán – de csak talán – egyszer majd begyógyulnak ezek az érzelmi sebek, melyek még mindig oly elevenek és mélyek.
Legalábbis mindenki ezt reméli.
Mert az emberek már csak ilyenek; szívükben remények, álmok, és hitek, szemükben pedig ott ragyognak a csillagok… Még azoknak is, akik a mississippi Biscayben látták meg őket először.
-Kezdődik, mama! – A tizenegy éves Holly Faye Lovell gyakorlott csípőmozdulattal lökte oldalba az öreg tévékészüléket. A szürke, mákos képernyő kicsit még pislogott, aztán remegő színekben megjelent a kép. Holly lehuppant anyja mellé az elnyűtt, de kényelmes, öreg barna díványra, amint a Haverty Tehetségeinek Órája szignáljának ismerős dallama felcsendült, s a hangjai betöltötték a kis, lapos tetős házat.
Holly anyja, Wanda nyújtózkodott kicsit, hogy elérje a kávézóasztalon lévő pattogatott kukoricás tálat. – Kíváncsi vagyok mit látunk ma.
Holly vigyorgott. Az anyja minden héten szóról szóra ugyanezt mondta.
Biscayben mindenki nézte a Haverty Tehetségeinek Óráját. Mintha ez valami helyi szabály vagy rendelet lett volna – anyja gondoskodott róla, hogy a zene mindig része legyen az életüknek. Elvisre ébredtek (a mississippi Tupelóban született, hála érte), a Top 40-re táncolták át a napot, s valami könnyű hallgatnivalóval hajtották este álomra a fejüket.
S rendszeres program volt a péntek esti tévénézés.
- Ne haragudj, de ma este randim van – mondogatta Holly Tyler Narwoodnak, aki eleinte hívta néhányszor, hogy töltse vele és barátaival a péntek estét a tekepálya mellett. A válasz hallatán Tylernak minden alkalommal eltorzult az arca, még végül Holly már nem bírta tovább, s elárulta neki, hogy titkos randevúja – a mamájával van.
A híres Haverty Zene- és Előadó-művészi Iskola Hattiesburgben volt, és minden héten felvették és bemutatták a tévében azt a show-műsort, melyben a legtehetségesebb tanulói szerepeltek. Minden héten valami más volt. Wanda kedvelte az opera-keresztmetszeteket, melyek mindig mosolyt csaltak a szép ívű, piros ajkára. Egyikük sem volt nagy operabarát. (Holly mindig is tudni szerette volna, az énekesek, ha már elég okosak ahhoz, hogy megtanuljanak egy idegen nyelvet, miért nem énekelnek angolul, hogy a hallgatók is megérthessék a szöveget), de mindketten feszült figyelemmel vártak, ha egy tanuló belekezdett egy áriába, s lelkes tapssal jutalmazták, mikor befejezte.
Holly imádta, mikor valaki egy régi gospelt választott, s élvezte, amint a szöveg keltette érzelmek hatalmukba kerítik. A countryzenének is nagy rajongója volt, bár azok nem annyira tetszettek neki, melyek tele voltak önsajnálattal, vagy azok, melyekben rohant a busz után, és azok sem, melyek arról szóltak, hogy elment a férjed a legjobb barátnőddel, s téged otthagyott mezítláb, sírva a konyhában.
A kedvence a popzene volt, azok a dalok, melyeket a rádióban is hallott, melyek bekúsztak a bőre alá, s melyekre anyjával egyszerre ugrottak fel, s perdültek táncra, öreg bútoraikat is bevonva a mulatságba.
Holly régóta álmodozott arról, hogy a Haverty növendéke legyen. Elképzelte, milyen lehet kisétálni a színpadra, és teli torokból énekelni egy dalt. De a Haverty elérhetetlen volt a magafajta átlagemberek számára, amilyen ő, az anyja, és a barátaik is voltak. A Haverty diákjai az egész ország legjobb és legtehetségesebb tanulói közül kerültek ki, kiknek a szülei is elég pénzzel rendelkeztek ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak.
Hollynak és Wandának viszont kevés pénze volt. Wanda Lovell volt a megye legjobb varrónője. Saját vállalkozását vezette, biscayi otthonuk egyúttal Wanda Varrodája és Üzlete helyiségéül is szolgált. Volt egy új Singer varrógépe, amit előző évben vett egy Wal-Mart kiárusításon, de többnyire szívesebben öltögetett kézzel. Senki nem tudta megkülönböztetni, mit varrt kézzel és mit géppel.
Wanda minden ruháját maga varrta, csakúgy, mint Holly összes ruháját, blúzát, nadrágját és sortját. Wanda még szőni is tudott, minden lyukat képes volt láthatatlanná varázsolni. Az üzlet jól ment, s bár az a veszély nem fenyegette, hogy valaha is felkerül a gazdagok Fotune 500-as listájára, eleget keresett ahhoz, hogy jól megéljenek Hollyval. De azért meg kellett fogniuk a dollárokat, sőt néha még az öt- és a tízcenteseket is.
A Haverty Tehetségeinek Órájának ma esti első előadója egy sovány, khakiöltönyös, fehér garbós fiú, aki nagyjából egyidősnek tűnt Hollyval. Bemutatkozott, majd a zongora mellé, s Beethowen Holdfény szonátáját kezdte játszani, egy klasszikus darabot, melyet Holly egy tisztítószer-hirdetésből ismert.
- Nagyon jó – mondta csodálattal ingatva a fejét
- Elég jó – ismerte el Holly is. Azt remélte, ennél izgalmasabban kezdődik majd a show. Elképzelte, amint a fiú hirtelen a közönséghez fordul, és a legnagyobb megdöbbenésükre heavy metalt kezd játszani.
Az izgalmas lenne.
Épp sötétedni kezdett, Wanda felkapcsolta a halvány fényt adó kis Tiffany lámpát, mely rózsaszín derengéssel töltötte be a nappalit. Holly egy pillanatra anyját tanulmányozta. Olyan helyes volt göndör, barna hajával, mely épp a válláig ért, és kedves, meleg, mandulavágású szemével. Ha az az anyajegy nem lenne, szívdöglesztően gyönyörű lenne, még anyában is – gondolta Holly, aztán heves utálatot érzett maga iránt, amiért ennyire kritikus.
Ettől eltekintve igaza volt. Anyajegye lehetetlenné tette, hogy Wanda Lovellt bárki szépségkiálynőnek nevezze. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
