Minden kiltúrában fellelhető a másvilágban való hit. Hiszen teljesen természetes az a tudatalatti érzés, hogy a fizikai test pusztulásával maga az emberi lélek nem szűnik meg.

A tibeti filozófia is éppen egy ilyen felfogást tartalmaz:  egy folyamatosan megújuló létről beszél (szamszára), melynek során a lélek fokozatosan fejlődik és tanul, míg eljut a világegyetemmel való azonosság, a megvilágosodás állapotába.

Ebben a szemléletmódban a halál csupán egy átmeneti állapot két létforma között, azaz a lélek útja az újbóli testetöltésig.

Ennek az időszaknak a történéseiről szól a Tibeti Halottaskönyv (Bardo Thödol). A VIII. századi bölcs, Padmaszambhava nevéhez fűződő irat szerint a haldoklás órájában az ember elveszti testét, majd sokkos állapotba kerülhet a szokatlan szétválás miatt. Ezután a lélek elindul a bardók szakaszain keresztül, melynek során különféle látomások, víziók kötik le figyelmét, melyek eleinte békés, majd rémisztő képekkel bírják rá arra, hogy szembesüljön előző életével.

Ezt követően egy újabb anyaölet keresve megindul a következő megtestesülés, hacsak nem érte el a lélek a megvilágosodást.

ELŐSZÓ

A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.

Ez az élet tizenkét, egymásra támaszkodó és összefonódó elemének láncolata, mely a halállal nem éri végét - így szól a Buddhára hivatkozó tanítás.