Gyere s légy a játékszerem,

Hisz mi a szerelem?

Szenvedélyes csók és forrón ölelkezés,

Érzéki kaland s ösztönös érintés

 

Itt ez az érzés

Szerelmi féltés

Mely mardossa lelkem

Érzem égett s feldúl engem

 

Kapcsolatunk nem egyéb,

mint játék

Egyszer te nyersz

Máskor pedig én

 

Kemény vagy s büszke, kedvesem

Nem tudod hol a helyed

Futsz, menekülsz előlem

De meg nem szökhetsz tőlem

 

Kívánsz, s ezt te is tudod

Ezt súgják a belső hangok

Oly sok a ki nem mondott szó, rejtett pillantás,

Ami elemészt, akár az elfojtott vágyódás

 

Csak egyet ne feledj soha

Nem adom fel,

Nem leszek érzelmeim rabja

Ha szenvednem is kell

 

Ott leszek s kísértelek

Míg meg nem őrtelek..

 

Az ezüstös hold fénye megvilágította a sötét klubhelységet, melynek ablaka némán ásított bele az éjszakába. Kint a csillagok, akár egy- egy gyémánt ragyogtak a bársonyos kék égen. Misztikus arculatot kölcsönözve az éjnek, ami bűvkörébe vonta a kastély minden egyes ablakát. A szoba hideg volt és sötét, a kandalló tüze órák óta kialudt, már csak itt- ott parázslottak az égett fa csonkok. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség, de ha az ember jobban körül nézett, láthatott egy sötét árnyékot elnyúlni, az egyik fotelben. Egy lány volt az, kezében egy vaskos kötettel nyomta el az álom.

 

Ahogy a hold szépen haladt az égen sugara megvilágította az alvó lányt, sötét haja félig eltakarta arcát, mint egy fátyol.  Feje félre billent a karfán, a lábát felhúzta maga elé. Úgy kuporgott ott, akár egy macska, álmában motyogott valamit egy bizonyos bűbájról s annak használatáról. Ám ez cseppet sem meglepő, ha az ember ismerte a lányt.

   

 A csendet halk léptek zaja törte meg hirtelen. S hamarosan meg is jelent a hangok forrása. Egy fiú lopakodott le a lépcsőkön. Óvatosan, vigyázva lépdelt nehogy felverjen valakit, ám ahogy elhaladt a fotel mellet, megpillantotta szunyókáló valakit. Megtorpant, majd elmosolyodott, már megint ruhástól aludt el, gondolta. Odalépett a kanapéhoz és megigazította a pokrócot, amivel az egyik gondos házimanó takarta be a lányt. Az újból motyogni kezdett, majd átfordult a másik oldalára és tovább aludt, némán

 

Sietve tovább indult, ki a portrén el a lépcsők irányába. Ám ahogy a kép visszabillent a helyére, Hermione szemei kipattantak. Meglepődve konstatálta, hogy már megint elaludt, de annál is meglepőbb volt számára, hogy mit keresett a rajta a takaró. Aztán felrémlett benne egy rejtélyes alak, aki az imént suhant ki a klubhelységből. Gyorsan föltápászkodott, s az ismeretlen után indult. Rohanó léptekkel szaladt végig a folyosókon, arra amerre a sötétárnyék haladt oly sietve.

 

Kint azóta, a tiszta éjbolton sötét felhők gyülekeztek eltakarva a holdat, s ezzel Hermione szeme elől is eltakarta a rejtélyes alakot. Pár perc múlva az eső is rákezdett, s ahogy az várható volt, hamarosan irdatlan mennydörgés rázta meg a kastély falait, majd egy hatalmas villám szelte keresztül az éjfekete égboltot. A hirtelen támadt fényre, ösztönösen oda kapta a tekintetét, úgy rohant tovább.

 

Azonban ekkor neki rohant valaminek vagy valakinek. Hátra tántorodott és elesett. Hiába kapkodta a tekintetét, nem látott semmit, csak a fáklyafényben úszó kőfalakat. Aztán egyszer csak, a semmiből egy kéz nyúlt ki s rántotta fel a földről. Aztán egy másik betakarta valamivel. Riadtan kapta az idegen felé a tekintetét. Az most ott állt előtte, ő volt az, akibe beleszaladt az imént. Azért nem látta, mert, a láthatatlanná tévő köpenye eltakarta a szeme elől.

 

A köpeny nem mást takart, mint Harryt, aki most igencsak mérgesen nézett rá. De még mielőtt rákérdezhetett volna ennek okára, a fiú jobbra kapta a fejét, s vadul a falnak taszította. Léptek zaja hallatszódott a folyosó vége felől, de hiába meresztgette a szemét, nem látott senkit sem. Akármi is volt a zaj forrása feléjük igyekezett, ehhez kétség sem fért. Ami elég aggasztó volt, mert a folyosó egyre szűkebb lett, mire véget ért már csak egyesével lehetett rajta végig haladni. S ha a láthatatlan lény kicsivel is nagyobb termetű biztosan beléjük fog rohanni.

Éppen ezt akarta szóvá tenni. De épp, hogy nyitotta volna száját, Harry ijedten megrázta a fejét és még jobban neki szorította a falnak.

 

A talár túl kicsi volt ahhoz, hogy egymás mellet lapuljanak a falhoz, így kénytelenek voltak egymáshoz lapulva a falnak simulni. Hermione érezte, hogy hideg, vízcseppek hullnak az arcára, a nyakára. Aztán a blúza is nedves lett. Néhány percébe beletelt, mire rájött a rejtély okára. Harry bizonyára kint járt a viharba, s a szakadó esőtől még a láthatatlanná tevő köpeny sem véd meg.

Szó, ami szó kezdett kellemetlen lenni a helyzet. Ami távolról egy ember lépteinek tűnt, az közelebbről már jól kivehetően, több ember lépteinek zaja volt. Egy egész kis csapat igyekezett feléjük, vészesen fogyott a távolság. Kétségbe esetten pillantottak egymásra. Harry még közelebb nyomult hozzá. Olyan közel, hogy Hermione szinte érezte, hogy dobog a fiú szíve. Kirázta a hideg, ahogy hozzáért a csupasz lábához a csurom vizes nadrágja. Lassan a blúza is kezdett átázni a folyamatos érintkezéstől, s a szoknyája is átszívta a nedvességet. Már levegőt is alig, mert venni. Azt hitte menten megfulladt, úgy félt, hogy leleplezik őket. Harry is visszafojtotta a lélegzetét.

 

Ahogy elsuhantak mellettük a láthatatlan alakok lágy szellő kelt útra, meglibbentve a köpenyt. Ahogy bekúszott alá a hideg fuvallat mindketten megborzongtak, ádáz hideg. Pár méterre haladtak csak el mellettük az alakok, mikor előtűntek a tanárok, pont azon a helyen, ahol a titokzatos alakoknak lennie kellet. Tehát a tanárok járkálnak titokba és láthatatlanul. De amilyen hirtelen tűntek fel olyan gyorsan, tűntek is el a folyosó sarkán.              

 Hermione fellélegzett megkönnyebbülten, s várta mikor távolodik el tőle Harry, de ez nem következett be. Ugyan úgy állt és a falhoz szorította őt. A fejét ugyanúgy jobbra fordította és meresztgette a szemét, mintha valami olyat látna a sötét kihalt folyosón, amit senki más. S valóban., újabb léptek  hallatszottak. De az illető sokkal sietőssebben közeledett feléjük, ők is voltak egy páran, de még az előtt láthatóvá váltak mielőtt elhaladtak volna mellettük. Az egyik alak Hagrid volt, ami igencsak kétségbe ejtő tény volt, tekintve a folyosó az óta se lett szélesebb. A tanárok még csak-csak elfértek mellettük, na de az óriás termetű Hagrid…

 

Hermione felnyögött, kétségbe esetten, Harry gyorsan a szája elé kapta kezét. És olyan szorosan simult hozzá, hogy az már szinte lehetetlennek tűnt. Szinte már azt sem érezte, hogy melyik az ő lába s melyik Harryé. Érezte ahogy a fiú combja neki simul a lábának, érezte a vizes nadrág anyagának érintését, Érezte a csípőjét, a valahol a csjpője felett, a mellkasát ahogy hevesen süllyedt és emelkedett. A leheletét a nyakán. Mindez olyan érzés volt, mintha nem is két különálló ember lennének, hanem, egy, egyetlen egy. Mire feleszmélt Hagrid és a Főnix Rendjének néhány tagja már el is haladt mellettük.

 

Ám ami ezután következett, arra egy cseppet sem számított. A fiú megragadta a karját, durván belökte a legközelebbi ajtón, amit elért. Hermione a lendülettől neki vágódott az első padnak. Harry is belépett, s mikor ledobta az egyik sarokba köpenyt, akkor érzékelte csak igazi haragját. A szeme csak úgy lángolt. Iszonyatosan mérges volt.

 - Mit képzeltél…?! - ordította magából kikelve - Mi a fenének, kellet utánam jönnöd? Minek?

 - Én csak...  - motyogta a lány elcsukló hangon. Még sosem bánt vele ilyen durván.

 - Hogy lehetsz ilyen ostoba? Meggondolatlanul utánam settengetsz. Majdnem lebuktam miattad! - Sosem látott dühvel tombolt.

 

Nem látta még így dühöngeni egyszer sem. Rettentően megijedt, könnyek lepték el a szemét. Maga sem tudta miért jött után, de egy biztos, nem kémkedni. Egy csillogó kis könnycsepp gördült le az arcán. Harry ránézett, ahogy ráemelte a tekintetét, rögtön alább hagyott a dühe.

 

Ahogy ott állt az asztalnál, megtörten s könnyes szemmel, megbánta, hogy kiabált vele. Hisz nem is történt semmi baj, megúszták. Odalépett hát hozzá s vigasztalón átölelte. A lány ott sírdogált tovább a vállán, forró könnyekkel áztatva el a gallérját. Hermione rögtön megnyugodott,, melegség öntötte el, végre kibékültek, nem kiabál többet. Aztán furcsa dolog történt. A fiú keze lefelé csúszott a hátán. S a nyakán érezte az ajkait. Először csak finoman majd egyre szenvedélyesebben csókolta. Az egyik kezével lassan végig simította a hátát aztán bekúszott a blúza alá. Libabőrös lett a hideg ujjak érintésétől. A másik keze lassan de biztosan elkezdte kigombolni a blúza nyakát. A nyaka helyett most a vállait csókolgatta.

 

Mivel a lány nem állt ellen felbátorodott. Megragadta a lány derekát és finomnak nem nevezhető mozdulattal fölültette az asztalra. Pedig Hermione nem azért nem tiltakozott, mert élvezte a helyzetet, hanem mert félt. Félt attól mi történne, ha megpróbálna ellenkezni. Nem attól, hogy újból kiabálni kezd, hanem..

 

Aztán kezdet komolyabbra fordulni a helyzet. A háta helyet most a combjait simogat, egyre följebb csúsztak az ujjai szépen lassan elérte, hogy a lány combja elváljanak egymástól, így még közelebb nyomulhatott. Most a válláról, az arcára onnan pedig az ajkaira a siklottak az ajkai. Olyan hévvel csókolta, hogy szinte levegőt sem kaptak. Közelebb húzta magához a lányt. Mikor a keze bekúszott a szoknyája alá, végső elhatározásra jutott. Leeresztette a fiú nyakából a kezét, s a vállán megállapodva, próbálta eltolni magától. De az mintha észre sem vette volna. Még határozottabban próbálkozott, erre már feleszmélt.

 

Olyan szemekkel nézett rá, amit nehéz szavakba önteni. Talán olyan tekintettel nézet rá, mint egy éhező koldus, aki elé felkínálják a világ legízletesebb fogásait, majd mikor épp hogy belekóstolhatott, elveszik előle a tálat. De nem sokáig tartott ez az érzés, mert mikor felkapta a köpenyt s még egyszer visszapillantott a lányra, a szeme újra megtelt dühvel és haraggal. Kiviharzott a teremből. Magára hagyva a lányt. Hermione ott ült a padon megtörten. Lassan elkezdte begombolni a blúzát, majd megigazította a szoknyáját, ami felgyűrve pihent a csípőjén.

 

Óvatosan lecsusszant a padról. De egy lépés után megtorpant. Mint kiderült nem volt egyedül. A szobában egymás után tűntek fel azok, akik egy negyedórája elhaladtak a folyosón valahová sietve. Mind csalódott, s keserű arccal néztek rá. A sorból McGalagony lépet elő s ment oda hozzá. Anyáskodva átölelte a lányt. Olyan jólesett ez most Hermionének, Az a vigasztaló ölelés. Újra könnyekre fakadt, Próbálta elfojtani, beleharapott az ajkaiba, hogy tompítsa csendes zokogását. Majd Dumbledore hangját hallotta.

 - Nyugodj meg, kedvesem - mondta. A tanárnő most elengedte.

 - Tudom, hogy csalódtál és félsz, de megkérlek feledkezz meg erről egy pillanatra - suttogta szeliden.

 - Az nem olyan könnyű, fáj - suttogta.

 - Olyan dologról szeretnék beszélni veled, amihez, muszáj hideg fejjel gondolkodni.

 - Mi lenne az? - kérdezte, s megpróbált megnyugodni

 - Egy feladattal szeretnélek megbízni. Egy igen fontos feladattal...

 - Nem hiszem - vágott közbe a professzorasszony, de az igazgató belefojtotta a szót.

 - Ezt kérem, hagyja rám. Nos a feladat igen nehéz és embert próbáló. S nem egy tisztességes dolog ezt pont egy korodbeli lánytól kérni tudom.

 - Mi lenne az ? - Idegesítette, hogy a professzor nem mondja ki egyenesen, amit akar.

 - Nos arra kérnék, deríts ki valamit.

 - Mit?

 - Hogy kövesd Harryt és tudasd velünk bármire is készül.

 - Hogy mi?

 - Hogy …

 - Nem gondolja, hogy az előbb történtek után ez lehetetlen.

 - Már mért volna az? - kotyogott bele Caramel, aki eddig a sarokban húzta meg magát..

 - Mert - Hermione szembe fordult vele.- Visszautasítottam. Ismerem őt, nem fog szóba állni velem. Biztos vagyok benne.

 - Hát békítsd ki - mondta az egyik boszorkány, olyan arccal, mintha elmebeteghez beszélne.

 - Ez nem olyan egyszerű. Fogalmam sincs, mivel tudnám…- kezdett bele.

 - Dehogynem - suttogta valaki hangosan. Lupin volt az.

 - Azt kérik tőlem, hogy…- hitetlenkedett.

 - Azt kérjük, hogy próbáld újra elnyerni a bizalmát — szabadkozott az egyik professzor.-Mindenáron.

 - Maguk megőrültek - sziszegte döbbenten, képtelen volt felfogni, hogy a tanárai, azok az emberek, akikre felnézett, ilyesmire akarják őt rávenni.

 - Nem a mi érdekünk, hanem Harryé. Ebben az állapotban bármire képes. S félő, hogy valami olyat tesz, amivel bajba sodorja magát. De ha ott van valaki mellette ez elkerülhető - próbálkozott Lupin.

 - Miért pont én?- sóhajtott lemondón.

 - Először azért gondoltunk magára, mert egyedül csak magával áll szóba, Weasley úrfival történt incidens óta. S maga mindig a helyes úton járt. - Most Flitwick professzor is bekapcsolódott a társalgásba.

Mindazonáltal figyelmeztetnem kell, nem egyserű munka ez. Próbára teszi a lelkét s a szívét egyaránt. Tudatában kell lennie ennek. Elvállalja?

 - Igen - bólintott. Teljes tudatában volt, annak mit akarnak tőle, s ő mégis belement. Pedig ez ellenkezett az elveivel, nem tartotta helyesnek a módszert, de ha valóban ez az egyetlen járható út… S a tanárok kétségbe esett pillantása is erről árulkodott, akkor meg kellet tennie, ami tőle telt. Ha másért nem is a barátjáért.

  

  S igaza volt. Másnap a fiú valóban nem várta meg reggel a klubhelységben, ahogy azt szokta. Hanem egyenesen leviharzott a Nagyterembe. Így hát ezen a napon egyedül kellet mennie. Mikor odalépett hozzá, s leült mellé az asztalhoz, nem szólt egy szót sem, némán megreggelizett, majd se, szó se beszéd, elindult az első órájára.

 Hermione elhatározta, hogy nem fogja ilyen könnyen feladni. Hisz, ő pont arra számít, pedig ismerhetné annyira, hogy tudja, amit ő egyszer elhatároz, azt véghez is viszi. Minden óra után, a szünetekben, odament hozzá és megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de ő csak konokul állt és hallgatott, vagy rá se pillantva ott hagyta.

 

Délután azonban már nem menekülhetett ilyen könnyen. Mivel sütött a nap, bizonyára kivddics edzést fognak tartani a csapattal. Jól gondolta, amint látta, hogy a csapattagok a levegőbe emelkednek, leült a lelátóra, hogy végignézze a meccset. Már negyedórája nézte őket, mikor feltűnt neki, hogy a megszokott hét játékos helyett most csak hatan játszanak. S nem kellet sokáig keresgélnie köztük, hogy megtudja ki a hiányzó csapattag. Sietve lemászott a lépcsőn ki a stadionból. Amint megkerülte a pályát, láthatóvá vált a tó s a partján magányosan üldögélő alak, a tölgyfa árnyékában. Megindult felé, mikor már alig néhány méterre volt tőle, a fiú felkapta a fejét. A csodálkozó pillantást, csakhamar utálkozó fintor váltotta fel.

 - Mit keresel itt már megint? Megfogadtad, hogy minden hova követni fogsz? - morogta dühösen.

 - Csak beszélni akarok veled. - Tudta, hogy Harry túl büszke ahhoz, hogy erről beszéljen, vagy esetleg bocsánatot kérjen. Úgyhogy úgy döntött, az a leghelyesebb, ha ő kér bocsánatot, mintha ő bántotta volna meg a fiút. S ezzel kellő képen összezavarja.

 - Mégis miről?

 - Csak bocsánatot szeretnék kérni…

A fiú döbbenten nézett rá, éppen úgy ahogy számított rá. A szemén látszott, erre számított a legkevésbé.

 - Az én hibám. - és lehajtotta a fejét, hitelesen adva elő a bűnbánó kislány szerepét. A terv már készen volt a fejében, ideje volt a gyakorlatba helyezni az elméletet.

 - Mi? – nyögte.

 - Ha nem megyek utánad… - felnézett. Látta, hogy még mindig nem tért magához döbbentéből. Hát közelebb ült hozzá, elővett egy könyvet a táskájából és olvasni kezdte, mintha semmi sem történt volna. Harry is visszadőlt a fa törzsének. Ám néha - néha oldalra pillantott.

 - Mi az? - kérdezte Hermione, amikor már vagy 10 egyére kapta rajta, hogy őt bámulja.

 - Semmi, semmi – vigyorogta.

 - Akkor min vigyorogsz?

 - Reméltem, hogy ma is ugyanaz…. - somolyogta és egy oldalpillantást vetett rá, jobban mondva a tekintete lesiklott az arcáról valahova a mellei irányába.

 - Hé! - kiáltott fel tetetett sértődöttséggel. És viccesen oldalba bökte.

Nevetni kezdett, s vele kacagott a lány is, de az ő részéről semmi őszinteség nem volt a hangjában. De hamar csillapodott a jókedvük, aztán csak ültek ott, hagyva, hogy a meleg tavaszi szellő végig simítsa az arcukat. Hermione ráhajtotta a fejét a fiú vállára. Aztán hirtelen a fiú odafordult hozzá.

 - Bízol bennem?- kérdezte.

 - Persze - felelte kissé meglepetten. Harry felpattan ültéből, és a kezét nyújtotta felé. Hermione elfogadta és ő is fölállt.

 - Mi az?

 - Gyere ide - mondta, a lány oda lépett hozzá. Harry közelebb húzta magához, majd felkapta. A lány ijedten fonta körbe a karját a nyakán. Lassan elkezdtek körbe körbeforogni. Majd egyre gyorsultak. Lassan a lány is kezdett lazítani az ölelésen, élvezte, ahogy a szellő belekap a hajába.

 - Ha bízol bennem, dőlj hátra és engedj el - suttogta. Hermione ránézett, mélyen a szemébe. Látta, hogy komolyan gondolja. Még jobban lazított a szorításon, nem volt enne biztos, hogy jól teszi e amit tesz. Bízott a fiúban, de mégis…

 - Bízz bennem! - suttogta.

Nem volt mit tenni, hát ellengette a nyakát és hátra dőlt.

 

Csodálatos érzés volt, olyan mintha repülne. Minden gondja el szállt a fejéből csak a lágy fuvallat volt az amit érzett, a nap utolsó sugarai amik melegséggel töltötték el. Olyan tökéletes pillanat volt, ahogy a haja lebegett az ingjét lazán fújta a szél, s mintha semmi nem kötötte volna többé a földi léthez csak az, hogy Harry itt van és tartja. Akármi történjen is ő nem engedi el. Aztán a pörgés lassulni kezdett és ő fölegyenesedett. Nem tudta miért, de nevetnie kellet, de most szívből kacagott. Harry is nevetni kezdett. Úgy ahogy voltak lehuppantak a földre, s ott hemperegtek végig a füvön. Akár két kis gyerek. Aztán valahol a tölgyfa tövében megálltak, úgy adódott, hogy Hermione kerekedett felül. Ráült a fiúra és megtámaszkodott a fejénél.

 - Én győztem! - nevette. De a következő pillanatban Harry megragadta a csuklóját és átfordította a hátára. Lefogta a csuklóját, Hermione hamisan elmosolyodott, s kihívóan pillantott rá.

 - Gondolod? - vigyorogta. S lassan lehajolt. Ez volt az a pillanat, ahonnan már nem lehetett vissza fordulni, s ezt a lány is jól tudta. Hát hagyta magát. Nem tett ellene semmit. Megcsókolta, s ő visszacsókolt. Így töltöttek pár szenvedélyes percet, aminek egy éles villanás vetett véget. Mindketten odakapták a tekintetüket, de már csak egy futva távozó sötét alakot és egy lobogó fekete talárt láttak.

 

Erre a váratlan eseméyre nem számítottak. Mindketten kizökkentek abból a különös hangulatból, ami az eszüket vette néhány percre. Sietve feltápászkodtak a fűből, s visszaindultak a kastélyba. A néma séta közben mindkettőjük fejében ugyan az járt. Ki lehetett a rejtélyes alak és mit akarhatott? E kérdésekre rögtön másnap választ kaptak.

 

Másnap reggel, mikor beléptek a Nagyterembe, minden fej feléjük fordult. Néhány arcon mély döbbenet ült, néhányan pedig szélesen vigyorogtak. Aztán mikor leültek az asztalhoz, egy gyöngybagoly szállt le eléjük a Reggeli Prófétával a csőrében. Hermione rögvest leoldozta a bagoly lábáról az újságot és kinyitotta.

Azt hitte menten elájul, mikor megpillantotta a címlapot. Először elsápadt, aztán pedig elvörösödött, majd az az érzése támadt, hogy legszívesebben elfutna, valahova jó messze, ahol egy ismerőssel sem találkozhat.

Az újság címlapján ugyanis vastagon szedett betűkkel ez szerepelt:

 

Tavaszi románc

 

 

Eljött a tavasz s mint, ahogy az köztudott elhozta magával a szerelemes gondolatokat is. Félre söpörve a tél ridegségét. S minthogy az képeinken is jól látszik a tavasz fuvallata , senkit sem kerül el. S így lehetett ezzel a híres Harry Potter is, akit a tegnap folyamán sikerült lencse végre kapnia egyik szemfüles fotósunknak. Miközben szerelmes pillanatokat töltött el egy lány társaságában, a délutáni naplemente fényében. Harry Pottert bizonyára senkinek sem kell már bemutatnom, s a vele látható lány sem ismeretlen a kedves olvasók számára.

 

Pontosan két éve számoltunk be róla, hogy egy bizonyos Hermione Granger vetette ki hálóját a szerencsétlen fiúra, akit valószínűleg bűbájjal sikerült meghódítania. S egy időben Viktor Krummot, a Bulgár csapat méltán híres fogóját is bolondította, úgy tűnik ez a ravasz lány nem ereszti egykönnyen azt akit egyszer bűvkörébe vont. Reméljük Harry hamarosan, átlát ennek az álnok lánynak a szándékain, s akkor egy arra méltóbb hölgyet választ majd.(Mielőtt még túl késő)