I.

MERSEY VÖRÖSEK

San Sebastianban, Észak-Spanyolországban történt, amikor az Atleticoval a Real Sociedad ellen játszottunk. Egy védővel küzdöttem és a kapitányi karszalagom meglazult majd szétnyílt. Ahogy a karomról lógott látszott benne az angol írás:

We'll never walk alone.

Nem így akartam, de akkor és ott összekötöttek a Liverpoollal. Nem terveztem, az anfieldi jövő át se futott az agyamon. Ez a baleset szimbolizálta a következő nagy lépést a karrieremben: a kapitányságom az Atleticoban utat engedett a szavaknak, melyek meghatározzák a Liverpoolt.

A legjobb barátaim a karukra tetováltatták a szavakat. Egyszer együtt ettünk és azt tanácsolták, hogy én is tegyem azt. Elmondtam nekik, hogy nem tehetem. A 'You'll never walk alone' egy olyan kifejezés, mely egyértelműen Európa egyik legnagyobb klubjához kapcsolható, nem tartottam jó ötletnek. Ízig-vérig Atletico játékos és rojiblanco voltam. Úgy döntöttek, hogy a születésnapomra egy új kapitányi karszalaggal lepnek meg, melynek ez van a belsejére írva, s ha már nem tetováltattam a karomra akkor 'sem maradunk egyedül'.Odaadtam a karszalagot az Atletico egyik alkalmazottjának, aki a mezek közt tartotta. Amikor a Sociedad ellen leszakadt, egy sasszemű fotós lekapta és máris összekötöttek a Liverpoollal.
Talán aznap tettem meg az első lépést a Liverpool felé, vagy talán azért történt ez, mert már voltak közös dolgaim a Liverpoollal. Egyetértek a klub értékeivel: kemény munka, küzdelem, alázatosság, önfeláldozás, törekvés, kitartás, elkötelezettség, összetartozás, egység, hűség, az állandó fejlődés iránti vágy, minden akadály legyőzése... Egy héten egyszer a Liverpool szurkolói úgy érzik ők a világ legfontosabb emberei és ezt a játékosokra is átragasztják. Mindent odaadnak, de cserébe semmit sem kérnek. A Liverpool FC egy olyan klub, mely annak ellenére, hogy hozzá van szokva a győzelemhez soha nem ad a kísértésnek és nem vesz vissza a lendületből. A szurkolók élvezik, ha jól játszunk, és ha rosszul játszunk segítenek átjuttatni minket a holtponton. A Liverpool-család a pályán kívül is a segítségemre volt. Olyan ez, mintha egy olyan környéken élnék, ahol mindenki ismer és mindenki egy közös ügyért egyesíti erejét: a csapatért. Jó emberek, tisztességesek, akik mindannyiszor talpraálltak akárhányszor a sors földhöz vágta őket. Minél keményebb dolgokkal kellett szembenézniük annál egységesebbé váltak.

Soha nem gondoltam volna, hogy a Liverpoolnál fogok játszani. A jövőmet illetően épp azután kezdődött el a szóbeszéd, hogy 15 évesen Olaszországban részt vettem a Nike-kupán. 1999 májusában volt és a Marca nevű újság azon nyomban össze is kötött az Arsenallal. Akkor azonban csupán egyetlen dolog miatt aggódtam: hogy átmenjek a vizsgáimon és élvezhessem a nyári szünetet Galíciában. De a Premier League-es ajánlat bogarat ültetett a fülembe. Pár évvel később, épphogy bemutatkoztam az Atletico első csapatában a Manchester Unitedet is emlegették, mint érdeklődőt. Akkoriban a Liverpool számításba se jött, más klubok viszont igen. Az Arsenal egyik játékosfelderítője még fel is vette velem a kapcsolatot és odaadta a névjegykártyáját arra az esetre, ha netalántán ki akarnám magam próbálni az Ágyúsoknál.

Egyre jobban kezdett érdekelni a Premier League. Spanyolországban a legtöbb ember csak és kizárólag a La Ligáról beszélt. Abban az időben nem igazán sugároztak külföldi meccseket és kevés spanyol játszott más ország klubjában. Ekkor volt, a '90-es évek végén, mikor az Arsenal egy nagyszerű csapatot épített Dennis Bergkamppal, Ian Wrighttal, David Seamannel, Tony Adamsszel, Nicolas Anelkával és a nagyon fiatal Thierry Henryval.Arséne Wenger volt az edzőjük. Csodálatos volt őket nézni. Olyannyira, hogy mindig az Arsenalt választottam csapatként, ha a chapas-szal – a gombfoci spanyol megfelelőjével – játszottam. Barátok ellen játszottunk, fémkupakokkal, melyeket a kedvenc csapat színeire színeztünk, én az Arsenal színeire, rajta a játékosok nevével. Játszmákra hívtuk ki egymást a suliban és Fuenlabrada parkjaiban, ez volt az a kisváros Madrid külterületén, ahol éltem. Amikor leigazolták José Antonio Reyest érdeklődve követtem: figyeltem a fejlődését, a csapattársait, új klubját.

Gyerekként mindig is érdekeltek más bajnokságok. Amennyire csak lehetett követtem az olasz focit, szerettem, ahogy az argentinok Gabriel Batistuta-ja, vagy ahogy Abel Balbo játszott. Azt a srácot is bírtam, aki Francesco Totti néven tört felfelé. Azelőttről emlékszem Arrigo Sacchi Milanjára, különösen van Bastenre, majd később az Alessandro Del Pieroval, Gianluca Viallival és Fabrizio Ravanellivel felálló Juventust is nézni kezdtem. Aztán ott volt még George Weah a Milanban, az a fenomenális játékos. De a kedvencem Olaszországban mindig is Batistuta volt. Mindene megvolt. Az itthoni példaképem azonban Kiko Narváez maradt – az Atletico 1996-os duplázásának egyik hőse (amikor a bajnokságot és a királykupát is megnyerték).

2006 nyarán, a németországi Világbajnokságot követően az a cég, mely 15 éves koromtól fogva felügyelt, a Bahía Internacional, azt mondta tárgyaltak a Manchester Uniteddel. Sir Alex Fergusonnak is köze volt a megbeszéléshez, de végül semmi nem történt: talán egyikünk sem erőltette igazán.

Arra is rájöttem, hogy néhány más angol klub, mint például a Newcastle és a Tottenham is tett ajánlatokat, melyeket az Atletico visszautasított – ugyanezt tették az Olympique Lyon és az Inter ajánlataival is. Én is úgy éreztem nem ez a megfelelő időpont, hogy eligazoljak és egyik ajánlat sem győzött meg maradéktalanul. Arra vágytam, hogy az Atleticoval érjek el sikert, emiatt nem is gondolkodtam a változtatáson.

Amikor egy évvel később megérkezett a Liverpool ajánlata hosszú ideig gondolkodtam rajta és végül úgy döntöttem, hogy eljött az ideje a váltásnak. Úgy éreztem egy helyben toporgok Spanyolországban, nem haladok előre, nem fejlődök. Európában a Premier League a legerősebb. Alig néhány évvel ezelőtt a La Liga volt a legjobb, de beáramlott az a rengeteg külföldi játékos és ennek köszönhetően az angol bajnokság képes volt fejlődni, már sokkal vonzóbb – gyorsabb, keményebb, több a gólszerzési lehetőség és a játékosok jobban tisztelik a szabályokat. Angliában nincs műesés. A játékosok arra törekszenek, hogy segítsék a bírót, nem próbálnak meg minden helyzetből előnyt kovácsolni és nem szakítják meg folyton a játékot. Van egy bizonyos fokú tisztelet, ami lehetővé teszi, hogy élvezzük a játékot. Természetesen vannak kemény belépők, de ezek tisztán a labda megszerzésére irányulnak. Még ha fáj is, rögtön felpattannak azok, akikkel szemben szabálytalankodnak, ahelyett, hogy a füvön fetrengenének, hogy felbőszítsék a tömeget és ezzel is nyomást gyakoroljanak a bíróra. Nézőként élvezem a Premier League meccseit nézni. Mielőtt eligazoltam volna, azelőtt is mondták a spanyol csapattársaim – mint például Xabi Alonso és Pepe Reina -, hogy jobban élvezném az angol játékot, mint azt, ami Spanyolországban működik.

Mindig úgy gondoltam vendégként lépek majd az Anfieldre, és nem a helyi csapat tagjaként. A jó öreg Highburyt tudnám az Anfieldhez hasonlítani, szerettem volna ott játszani.Ünnepelni kellene a történelem és a hagyományok ilyesfajta tiszteletét. Reyes és Fabregas elmesélték mennyire érződött a tisztelet a régi Arsenalos stadionban játszott utolsó pár mérkőzésen.. Olyan, mint az Anfield – a játék katedrálisa. Csak azt akarod, hogy elmondhasd barátaidnak: Ott voltam, ahol a futballtörténelem megannyi dicső fejezete íródott.

A sors úgy tűnik úgy döntött, ha valaha el is hagyom az Atlético Madridot, azt csak a Liverpool miatt tehetem meg. Miután már jópár ajánlatot elutasítottam Rafa Benitez hívása elgondolkodtatott és kétségeim támadtak akkor először. Úgy döntöttem eljött az idő, hogy váltsak és megkértem Miguel-Angel Gil Marint, az Atletico tulajdonosát, hogy hallgassa meg a Liverpool ajánlatát.
Nem tudtam, hogy a Liverpool Anglia legsikeresebb klubja. Mióta Rafa az Anfieldre ment és magával vitt néhány spanyol játékost jobban megismertem a Liverpoolt, de erre nem jöttem rá. Azt hittem valamivel hátrébb voltak más csapatoknál, melyekről úgy gondoltam, hogy az angol futballt irányítják: a Manchester Unitednél és az Arsenalnál. Meglepődtem, amikor rájöttem, hogy milyen hihetetlen a történelmük és mennyi trófeát nyertek.
Isztambul derített fényt az igazi Liverpool-szellemre. Miután megnyerték ötödik európai kupájukat Törökországban a Canal Plus spanyol tévécsatorna leadott egy riportot a klub történelméről, a Heysel és Hillsborough tragédiákról, a csapat és a szurkolók közti kapcsolatról és a csapások elleni küzdelemről. Az elkötelezettség, hogy túllépjenek a nehézségeken, a képesség, hogy bármilyen helyzettel szembe tudjanak nézni és győztesen jöjjenek ki belőle az igazi óriások ismertetőjele. A Liverpool FC egy különleges és tökéletes klub, mely játszik és küzd, mely mindent megad az őt követő embereknek.
Hallottam azokról, akik leginkább a Liverpoolhoz kapcsolódnak: Dalglish, Rush, Souness, Keegan, Owen, Fowler, McManaman, Hamann... Én, aki mindig követtem az olyan játékosok pályafutását, akik a klubon belül mászták meg a ranglétrát, felfigyeltem egy fiatal srácra a tartalékcsapatban, Steven Gerrardra. A '80-as években a Liverpool gyakorlatilag legyőzhetetlen volt. Azt beszélték, hogy az európai eltiltás, melyet a Heyseli tragédia után kaptak megerősítette őket, de ezzel nagy hátrányba kerültek, hisz nem lehettek ott a nemzetközi kupákban. Mégis a világ minden táján talál az ember Liverpool drukkereket, a klubnak ezt ösztönözve kell nővekednie, biztosítaniuk kell, hogy továbbra is ismert legyen a nevük világszerte. Míg a Liverpoolba nem igazoltam, nem tudtam, hogy ilyen nagyok. Úgy éreztem nem kapnak elég figyelmet a Merseyparton kívül sem, mindig London és Manchester volt a figyelem középpontjában. De aztán, hirtelen, a Liverpool visszakerült a rivaldafénybe. Ez jórészt Rafa Beniteznek köszönhető, ő ugyanis jónéhány dolgot megváltoztatott és felidézte a régi liverpooli filozófiát, a klub visszakerült a világ szeme elé.

Frissen él bennem a Liverpool két BL-döntője. Isztambulban és Athénban a klubot meghatározó értékek túlragyogtak mindent. A 2005-ös döntőben a félidőben lekapcsoltam a televíziót. Úgy tűnt már lejátszott az a meccs. Minden jel arra mutatott, hogy a második félidő időpazarlás lesz, valami, amivel csak az idő telik. De amikor megérkeztem az étterembe, ahová a barátaimmal terveztem találkát, megkértem, hogy kapcsolják be a tévét és nem tudtam elhinni. Nem tudom honnan merítettek erőt, hogy hosszabbításra, majd büntetőkre hozzák a meccset. Amikor két évvel később a Liverpool bejutott a Görögországban megrendezett döntőbe, az egész meccset otthon néztem. Azután, hogy előző alkalommal mi történt, egy percet sem akartam kihagyni. Azt akartam, hogy a Liverpool győzzön, mert voltak barátaim a csapatban. Megint kilátástalannak tűnt a helyzet, de amikor Kuyt belőtte úgy gondoltam visszajöhetnek. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha a bíró nem vágja rövidre a meccset, megadja azt a pár másodpercet, akkor a Vörösök ismét kiharcolták volna a hosszabbítást. Meg lehetett volna az egyenlítés és akár a győzelem is.

A két este megtanította számomra az első leckét a klubról, melyhez később csatlakoztam: a Liverpoolnál senki sem adja fel és bármi megtörténhet.

Saját fordítás.