- Jaj Istenem – motyogta Hermione, miután kilépett a házból, s nekidőlt az ajtónak – Miért kellett ezt most Ron? Miért? – kérdezte a levegőtől – Nem mondhatom el neked… Egyszerűen nem lehet! – megrázta a fejét, elindult a partra.

A nap lenyugvó félben volt, és a szél is feltámadt már. Bár Hermionén egy hosszú, fehér szoknya volt, meg egy fehér top, mégsem fázott.

Elmélázva sétálgatott a parton, még nem elérkezett egy különleges helyhez. A hatalmas kövekhez, melyek elválasztották a tengert a homoktól. De nem a kövek voltak különlegesek, és nem is az, hogy a sziklák között volt egy hosszú, vékony homokos partszakasz. Hanem az emlékek miatt foglalt el Hermione szívében fontos helyet.

Emlékezett, mikor 1 évvel ezelőtt Harryt és Ront az auror-parancsnokság kiküldte Írországba tanulni. Neki akkor itthon kellett maradnia. Bár sajnálta, hogy barátai nincsenek itt, mégis azok voltak élete legszebb hetei. Ránézett az egyik sziklára.

 - Erről estem le majdnem – mondta elgondolkodva – De még jó, hogy elkapott. A kvidiccs megtette a hatását. Mikor először találkoztunk a vonaton olyan kis satnya volt a teste… de ma már nem. Megváltozott – tovább sétált, míg nem egy kis beugróhoz érkezett – Igen. Itt kérte meg a kezemet. Hajnalban. Már akkor is tudta, hogy szeretem a napfelkeltét a partról nézni. Meleg volt… ezért bementünk fürdeni. Mikor kijöttünk bukkant elő a nap… És akkor letérdelt elém… - Elmélázva gondolt vissza arra a percre. Kedvese nyakába ugrott, de olyan hirtelen, hogy mind a ketten a földön kötöttek ki. A fiúnak még a gyűrűt sem volt ideje kivenni a zsebéből, mert Hermione minden csók után elmondta, hogy Igen, igen, igen… aminek a következménye nem a gyűrű előhúzása volt…

De tovább most nem gondolkodhatott, mert két erőskar ölelte át hátulról. Ha nem ismerte volna meg az illatot bizonyára akkorát ugrott volna, mint akit megcsípett egy darázs.

 - Mi volt? – kérdezte a férfi.

 - Áhh semmi! – mondta Hermione egy kicsit mérgesen, mintha a férfi tehetne mindenről – Csak Ron megkérte a kezem.

 - Hát ez várható volt – mondta teljesen nyugodtan – Nem tudom miért várt ilyen sokáig – vont vállat nemtörődömséget színlelve a szőke férfi.

 -Mi az hogy várható volt? Ez az összes hozzászólásod Draco Malfoy?? – fordult szembe kedvesével Hermione. Kipirosododtt arcán látszott, hogy mérges.

 - Jaj édesem, mégis mit mondjak még? Azt hogy a szívem szakad meg, amiért Weasleyt el kellett utasítanod? Mert ugyebár elutasítottad nem…? – kérdezte homlokráncolva. Ha valaki idegen nézte volna Dracot, akkor az azt hitte volna, hogy a volt mardekáros csak érdeklődést színlelve kérdezte meg. De Hermione édestova három éve elég közeli kapcsolatot tartott fenn a férfival, így már észrevette, hogy egy kis idegesség vegyült a férje hangjába.   

 - Csak nem vagy féltékeny Draco? Bár ha belegondolok van rá okod… Hiszen Ron kedves, őszinte…

 - Hermione – szólt halkan közbe Draco.

 - Jó lelkű…

 - Hermione! – szólt vészjóslóbban a férj.

 - Erős, gyengéd…

 - Hermione Granger Malfoy! Ezt azonnal hagyd abba!! – kiáltott fel hangosan Draco. Még a sirályok is ijedten szálltak fel a sziklákról.

 - Jaj szívem ne vedd magadra! – mondta sajnálkozós hangon Hermione – Azért te sem vagy rossz ember… Ron nyomában vagy… - folytatta volna, de ekkor felrobban t egy kisebb szikla és ez elnémította. Döbbenten nézett Dracora, aki összeszorított ököllel állt most már háttal neki. Hermione mélyet sóhajtott, majd odament hozzá. Draco halkan motyogott: Ez nem lehet igaz… Nem hiszem el, hogy nem tudom kontrollálni…

Hermione Draco elé állt és bűnbánó arccal nézett a férjére, aki viszont nem nézett vissza rá.

 - Sajnálom – mondta s közben végigmérte a férfit. Az egyik karján egy mély vágást ejtett az egyik szikladarab. Háromszor óvatosan végigsimított a seben, mire az eltűnt – Nem hagyhattam ki ezt az alkalmat – mosolyodott rá negédesen – De tudod, hogy téged szeretlek! Különben nem mondtam volna Ronnak nemet. És akkor most az ő ágyában lennék, nem pedig a mienkbe igyekeznék…- Draco elfordított arca ellágyult, és visszanézett a feleségére.

 - Sajnálom, csak nem bírom, hogy Wes….

 - Hé! Tudom.

 - És hogy felrobbantottam, amikor megfogadtam…

 - Draco! Tudom! Gyere! Menjünk haza!

 - De mi lesz, ha egyszer melletted robbantok fel valamit? Vagy téged…? – kérdezte kétségbeesetten inkább magától, mint Hermionétól. Egy mozdulattal leült a földre – Inkább menj haza…én még maradok.

 - Nem! – mondott határozottan ellent a lány, és leült Draco mellé a homokba, és férje arcát magára fordította – Draco nem a te hibád volt! Engem védtél! Vagy megbántad? – kérdezte keményen.

 - Nem – mondta őszintén – De én… Megöltem az apámat! Azért mert mérges voltam rá! Mert nem akartam, hogy megöljön téged. Azt nem engedhettem…

 - Draco! Héj! – Hermione melegen átölelte a férjét. Tudta, hogy még mindig hatalmas bűntudattal küszködik.