Én ish utazok
ezen a vonaton
itt hagyva mindent
mi e világhoz vonz

az állomáson,bucsumra
csak egy ember figyel
kinek talán hijányoznék
ha itt hagynám emlékem

ő az ki,
ki ellopta szíwem
s vele együt
adtam életem

felszállok a vonatra
itt hagyom öt, s életem
s elbucsuzok végleg
mert én örökre elmegyek

zakatol a vonat
süvit mint a szél
s vele együt
replülök én.

félek magamtol,mert másokat bánthatok
félek magamtól,mert csalodást okozhatok
félek magamtól,hogy pengével kezemben vmi rosszat teszek
félek magamtol, hogy angyalaim végleg elhagynak

Félek az élettöl-mert fájdalmas dolog
-||-  -mert nyugodni nem hagynak a gondolatok
-||-  - mert ezt nem mese habbal
-||-  -mert itt nincs királyfi paripával

Sötét volt...
.
Üvöltés:őrültek hangversenye.
Szivárványos vér:öngyilkosok összejövetele.
Szépség:kék szemű ördögök.
Szerelem:egymást marcangoló dögök.
.
Gyertyaláng,bár égő koporsóvá válnál.
Könnycsepp,bár megfolytanál.
Anyám,iszonyúan fáj szereteted.
Öcsém,utáltál,mért nem öltél meg.

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

Fáj ránézni az emberekre,hisz nevetnek.Fáj hallani a gyermeki kacajt,mert nekem nem adatik meg.Fáj tudni az igazságot,hogy már nem leszek boldog.Fáj érezni,hisz senki sem tudhatja.Fáj némának lenni,hisz szeretnék beszélgetni.Fáj a szabadban lenni,mert a napfény nem nekem való.Fáj gondolkozni,mert mindig azon jár az eszed.Fáj létezni,hisz semmibe vesznek.

Fáj élni,hisz már nem tudsz.......

Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?

Az idő már csak azért sem lehet a "legjobb gyógyír", mert a szenvedésben megszűnik az idő - és a tér is

Rá kell jönnünk, hogy mind csak egerek vagyunk egy macska karmai közt. Minden egyes mozdulatunk ebben a kurta földi létben, hogy megállunk a pirosban vagy nem, szexuális viszonyunk van vagy nincs, a repülőgép, amire felszállunk, vagy amiről leszállunk, csak a halál szadista táncának részei, ami a sírhoz vezet.

Ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá, aki akkor voltál, amikor ismerted.

Megérintett a halál gondolata. Elbűvölőnek találtam az áttetsző, légzéstől és mozgástól megfosztott test gondolatát. Nem értettem, hogy mindez mit jelent. Nem féltem. Előfordult, hogy kanyargó erekkel átszőtt csuklómat néztem, és erős késztetést éreztem rá, hogy megszakítsam a vonalak folytonosságát. Talán a halál volt a legkönnyebb és egyben leggyávább megoldás, hogy ne kelljen szembeszállni az élettel, közönyével, súlyával és aggodalmaival. Az az undorító érzés töltött el, hogy elbuktam. Mire jó tovább élni, ha ez csak vegetálást jelent?

Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.

Alig érdemes élni. Alig érdemes. Amikor még gyerek voltam, annyira hittem, hogy én valami különlegeset tudok. Hogy csak rám várnak, hogy engem meghallgassanak, és mindenki el lesz ámulva, hogy erre még nem jött rá az emberiség. Pedig hát semmi sincs. Néhány üzekedő baromnak eszébe jut, hogy gyereket csináljon, mert közben néhány percre jó nekik, aztán ez a gyerek növekszik, teletömik hazugsággal, ha pechje van, lemészárolják, ha szerencsés, magától rohad meg előbb-utóbb

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak.

Olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szíved. Olyan, mint az álom, amiben zuhansz a semmibe, és hiába próbálsz felébredni, mielőtt földet érnél, sajnos nem tehetsz semmit. Nem bízol többé semmiben, senki sem az, akinek mondja magát, az életed örökre megváltozik, és az egyetlen dolog, amit profitálsz ebből a rémségből, hogy többé senki sem tudja így összetörni a szíved.

A hídon állok, várok a sötétben.
Azt hittem, mostanra már itt leszel.
Semmi sem történik, csak az eső esik,
sehol egy lábnyom a földön.
Figyelek, de sehol egy hang.

Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem, hogy többé nem hiszek neked.

Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínűleg nem is voltam méltó.

Hova lett a boldogság?
Hova a sok álom?
És ami nincsen már,
miért kell,
hogy fájjon?

Figyelj! – ha egyszer meghalok
És látsz egy fekete párducot
Smaragdszemében ott ragyog:
Valahol én is ott vagyok

Figyelj! – mert egyszer meghalok…
De most kellenek a szép napok
A törődés, a tiszta gondolat
Őszinte szeretet, társ-tudat.

Mert a szívem még – hallod?
Még eleven, még dobog,
Most kell, hogy szeress
Mert most még élek,
Most örülök a virágnak, ha kapok
most még… - figyelsz rám?
– Mert most még itt vagyok!

Merengve nézed

kicsorduló véred.

Felszabadít, érzed,

S megnyugszol szépen

Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentés után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek, Baby! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom veled.

Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet

"mikor tükörbe nézek, ugyanazt kérdem
ki vagyok én? mi vagyok én?
ahogy a tükörbe vérzek, egyre csak nézem
ki hullik el talán ő, vagy én"