Azután a bizonyos este után Erigowban, miután vége volt az utolsó gyűlésnek ott a tisztáson, mi, Cornazil tanítványai szétszéledtünk. A Mester is elindulni látszott. Mint a tanítványok közül mindenkiben, bennem is nagyon mély nyomot hagyott ez az utolsó találkozó, még mindig a hatása alatt voltam. Minden, amit Cornazil elmondott, aztán az azt követő események… kavarogtak a képek a fejemben. Egyszerűen éreztem, hogy mondanom kell valamit a Mesternek. De ilyenkor már senki nem mer odamenni hozzá! Én mégis vettem a bátorságot. Már épp elfordult, hogy elinduljon, amikor én gyorsan odaléptem hozzá, és olyat tettem, amit még soha: megragadtam a karját, egyenesen az arany maszkba néztem, és ezt mondtam:
-Mester, köszönöm, hogy megváltoztattad az életem, és megtalálhattam önmagam. – és ebben a mondatomban benne volt minden hála, amit az elmúlt évek tanításai és élményei miatt éreztem.
Ő egy pillanatig némán meredt rám, majd megszólalt:
-Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Te változtattad meg a saját életed, és erre mindenkinek megvan a képessége, csak sokan nem élnek vele. Életed során mindenki, akivel találkozol, tükör lesz számodra, minden, ami történik, jelentőséggel fog bírni, és Te, csakis Te vagy az, aki eldönti, hogy figyelsz-e erre, vagy vakon éled le az életed.
Ezzel otthagyott engem, gondolataimba merülve. Többet nem találkoztam vele.
Másnap reggel azonban felfedeztem egy könyvet a párnám alatt, amiről a szimbólum alapján kiderült, hogy Cornazil kódexe. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de örömöm és kíváncsiságom nem hagyott sokáig gondolkodni, gyorsan hátizsákomba tettem ezt a kincset. Aztán elindultam utamra, megannyi tudással, de egyelőre oly kevés tapasztalattal. Csatlakozott hozzám Cornazil egy másik tanítványa, Amos is, akivel megosztottam a titkot, miszerint nálam van Coranzil kódexe… aminek megfejtéséhez sajnos nem vagyunk elég nagyhatalmúak.
Az elkövetkezendő évek főképp kalandozással teltek, vándorlással faluról falura, nem volt állandó szállásunk, ott laktunk épp, ahol hagyták. Emberekkel ismerkedtünk meg, és részt vettünk ügyes-bajos dolgaikban, de egy hosszú távú kapcsolatot sem építettünk ki, előbb utóbb mindig eljött a búcsúzás ideje. Aztán Amosnak egy időre dolga akadt, addig én néhány mágus és pap barátommal megépítettem a híres inamari Tükörlabirinust, amit vállalkozó kedvű embereknek készítettünk.
Sajnos összeszűrtem a levet egy barátom húgával, és amikor ez kiderült, hirtelen sürgős dolgom akadt valahol egész máshol. Így hozott össze a sors ismét Amos barátommal, egy Syrus nevű titokzatos emberrel és egy minden lében kanál boszorkánymesterrel, aki Deiylonnak nevezte magát… És végül így jutottam el Domíniumba is, ahol rögtön sikerült a létező összes kalamajkába belekeverednem, amibe csak lehetett. Voltak itt kódexek, mágikus gyűrűk, árulások, egy hatalmas csata és még egy démon is, és a végén azon kaptam magam, hogy a Domíniumot toroniak lepik el, engem pedig Amos barátom húz ki a csávából, mielőtt a toroniak lemészároltak volna engem is.
Miután Domínium Amos barátom intézkedései folytán új kezekbe került, végre lenyugodhattam kissé, de nem sokáig, mert hamarosan Grador távozása után engem neveztek ki a triumvirátus egyik tagjának, akik Domíniumot kormányozzák.
És ha az uralkodás terhe még nem lenne elég, egy régi barátom és társam is segítséget kért tőlem. Deiylon, akiről bizonyos apró jelek miatt már egy ideje sejtettem, hogy wier, igazolta ezt a feltevésemet, és én felajánlottam neki támogatásomat régi klánjának felkeresésében. Azt mondta, a tudásuk minden bizonnyal hasznos lesz majd számomra. Kíváncsiságom folytán ilyen ígéretnek nehezen tudok ellenállni, és egyébként is örömmel segítettem volna neki származásának felderítésében, így hát vele tartottam. Ahogy utunk végéhez közeledtünk, vált egyre egyértelműbbé számomra, hogy szándékai a klánja iránt ellenségesek, és ősi haragja irántuk mélyen gyökeredzik. Valódi szándékai azonban csak akkor váltak ismeretessé, amikor odaértünk, és az egyik wier őrszemnek kioltotta az életét. Ekkor avatott be mélyebben múltjának részleteibe, látszott rajta az engesztelhetetlen gyűlölet, amit a klánja iránt érzett. Félig magánkívüli őrületben rontott rá a falura, gyújtotta azt fel, és mészárolta le lakóit. Mivel az én életem is veszélybe került, így hát mellé álltam, és vállvetve harcoltunk, amíg elverekedtük magunkat a vezérükig. Ő egyből nekirontott, és amíg vele viaskodott, és a két testőrrel párbajoztam. Az egyiket levágtam, ám a másiktól halálos sebet kaptam, és rövid időre elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, Deiylon volt mellettem, és halkan mormogott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de később elmondta, hogy wier vérmágiával tudta csak megmenteni az életemet, és hogy ennek „köszönhetően” belőlem is wier lett. Eddig sosem érzett, tehetetlen harag öntötte el az agyamat, mégsem tudtam kire dühös lenni, hiszen végül is megmenekültem. A testemet birtokba vevő kórt titokban tartva tértünk vissza Domíniumba, ahol folytattam uralkodásomat a triumvirátus tagjaiként. Azonban hamarosan áldozatokra volt szükségem, akiknek vérét ihatjuk Deiylonnal. Hatalmam révén sikerült elintéznem nincstelenek, foglyok, idegenek eltűnését, de megölni nem kellett senkit, mivel ezt a wier lét szerencsére nem követeli meg. Így hát mágiám segítségével rövid távú amnéziát okoztam az áldozatainknak, akik így nem emlékeztek semmire. A kiesett időt pedig magyarázhatták, amivel akarták, de az is előfordult, hogy én ültettem hamis emléket az elméjükbe.
Közös titkot őrzünk tehát Deiylonnal, aki rendszerint olyan megbízásokat teljesít nekem a birodalomban, amihez egy liberális tanácsnak nem fűlne a foga. Amit nem látunk, arról nem tudunk, ugyebár. Senki nem tudja, milyen ügyeket intéz nekem valójában, csak találgathatnak, ki ez a rejtélyes alak, aki időnként feltűnik a triumvirátus tagjának társaságában.
Amíg ezekre a dolgokra nem derül fény, minden rendben lesz.
NJK spec.:
Emlékezettörlés (akár 1 órára visszamenőleg), és esetenként hamis emlékek betáplálása az alanynak arra a kiesett időre
AJÁNLOM AZ OLDALT
