Sötét sigillum

 Van egy világ, amit Istenek alkottak, de halandók lakják, s írják históriáit…
 Egy világ, ahol a háborúkat nem csupán acéllal, de mágiával is vívják…

 Ynev országai közül nincs oly, melynek ne volna saját történelme. Hiszen a múltból merítkezik a jelen, s ezen mára alapszik majd az eljövendő is. Felelősségteljes tudás, mit öregbíteni, tisztelni kell, legyen szó világgerincként terpeszkedő, végeláthatatlan birodalmakról, netalán független, kereskedelmi városok concordikus szövetségéről, avagy pusztán egyetlen, de kiterjedésében, vagy más nációkra gyakorolt befolyásában gigászi… Ám ne szaladjunk oly nagy karikát!
 Ez a történet azonban kívül esik az ismert földek népeinek látóköréből. Geográfus historikusok csengő aranyban mérnék súlyát az elbeszélteknek, hogyha egy darabkáját bizonyíthatóan tenyerükben morzsolva vethetnék pergamen pástra, azonban legalább oly kevesen maradtak, kik lúdtollba mondhatnák, mint amennyin fel tudnák idézni, mi esett meg valójában.
 Pyarron szerint, a 3621. esztendőben kezdődött, korábban, mintsem a maguk a kalandozók - az efféle történetek örök részesei, mint tudjuk - önnön szájízük szerint formázhatták volna bizonyos darabkáit. Érthető, hogyha többeknek zavarosan cseng az évszám, hisz a hosszúéltűeken kívül nem sokak emlékezhetnek azokra a hónapokra, amikor egy magányos férfi, s népes kompániája, a Piderák lankái tövében hagyta oda a mantikordíszes lobogók táncát, s átlépve a háromfejű szörnyisten országának mondott Toron földrajzi határait, nyugatra, a senki földjére vándorolt. Messze tudva az északi hercegségeket, valamint szülőföldjét egyaránt, akár a honfoglaló Chei király, új hazát, új élet reményét indult megkeresni, ám a nemesi vér vándorlása - ugyanis nem köz navorról lévén szó - nem tarthatott tovább heteknél; mérföldek százaival arrébb termékeny talajra, bő telérű tárnákra, s dús lombú erdőkre lelvén telepedett le, egyformán távol a Vörös és Fekete lobogók birtoklóinak honától. Ekkortól számítják a helybeliek a Dominium korát, egyik legfiatalabbét a világi hatalmaknak, ámbátor maga a nemes famor - levetve korábbi rangját - semmire sem vágyott inkább, mint békében létezni, abban a formában, amibe az otthon maradott áskálódók munkálkodásai kényszerítették. Azonban elégedett volt. Építőanyag akadt bőségest, mint hamvából újjászülető főnixmadárnak parázsló tollfoszlány az újrakezdéshez, a vidék elég vadat rejtett, s a korábbi létben fogantatott, továbbra sem szűnő kereskedelemnek köszönhetően a Dominium virágzott.
 Ám mint a teremtésben bármi, a jólét sem tarthatott örökkön.
 A kórságról csupán a kiválasztott kevesek tudtak, azon személyek, akikbe a Dominior feltétlen bizalmát vetette. Ők voltak, kik igyekeztek kedvében járni korábban, s magányát távolról hozott holmikkal, vadászatokkal, s szemrevaló fehérnéppel próbálták enyhíteni, mindhiába. A holmik értelmüket vesztették, a vadászatok izgalma hamar elmúlt, s leányok, asszonyok, valahogy képtelennek bizonyultak megmaradni a fura szokásokkal teli korosodó nemesenszületett mellett. Megszöktek, vagy megmagyarázhatatlan körülmények között hunytak el, egyre ment, mígnem a legutolsó, egy hóka bőrű ereni szépség, keserves átkot nem mondott halálos ágyán az úrra…
 Hogy mi hangzott el pontosan, azóta sem tudni…
 De az úr, meg nem született gyermeke, s hitvese elvesztése után még szótlanabb, még mogorvább, s zárkózottságában még megközelíthetetlenebbé lett. Egy tucatnyi mérföld nem sok, amint tehette viszont még annyira sem lépett ki, újsütetű, civilizációtól távoli birtokát elhagyandón. A háznép hangját nem hallhatta, orcáját alig cirógatta az égi arany ragyogás, s hogyha mégis távolabbi zarándoklatra ragadtatta magát fél napnyi járóföldnél, a porban csúszva, hason kényszerült visszamenekülni választott börtönébe, testén szörnyű kín marta hegekkel. Szabadságba vágyott, ám újabb kalickát lelt jussaként földi pokolnak, s bár az üzletei szépen gyarapodtak, a környék pedig igazán jól művelt formát lelt, a múltnak árnyai sosem lebbentek tova a lélekben megnyomorodott nemesenszületettről.
 Történt eközben persze más is, mind számba venni krónikák sokaságát megtöltő eposzi feladat; ekkortájt kezdte prédálni holmi ismeretlen szörnyedelem az úri birtokokat, minek megfékezésére a Dominior összehívtatta korábbi útjai alatt a világ szerte-sarkaiban felejtett, el nem ismert gyermekeit (senki ne tekintgessen álszendeséggel félre, megesik a balkézi utód minden bohém vándorlélekkel), akik közül a legerősebbet, a legéletrevalóbbat kívánta örökösül tenni. S bár a beste vad szentelt acélba fúlt; a torz ember-ordas nem fogta a közönséges penge és nyíl, mégsem sikerült utódlással megtörni az átkot. Másodjára - újabb évszakok, esős, szeles, gyöngyöző izzadtság fakasztó sokasága múlásával – megint bajnok kerestetett, ki a birtok öröklésével levenné, átvállalva az egyre nehezedő terhet az uraság roskatagnak ugyan gyanúsan nem tűnő (a rossz nyelvek azt beszélték maga is holmi sötét varázsos kuruzsló), de igyekezetben megfáradt vállairól, mindhiába. Hiába csődült össze Ynev fegyver, s mágiaforgatóinak színe java, hiába áskálódtak egymás ellen, fogtak össze közös célért, győzték a próbákat, végül még a környéken megtelepedett, fosztogató zsiványbandával szemben is háborút viseltek. Az ereni leány egykori szózatjának mementója mégis szakadatlan maradt.
 Majd az alapító nemesenszületett eltűnt.
 És a Dominium védnökei, megtörve bár, de fogyva nem - hisz jöttek is, maradtak is a múló idő nyomán, kik a világi zsongástól távol, viszonylagos nyugalomban kívántak, függetlenül boldogulni – újból fordítottak egyet azon a bizonyos, soha meg nem álló homokórán; bocsáthatatlan tévedés lett volna részükről a régvolt hibákon merengni. Ezúttal Cornu városán volt a sor, hogy virágba borulva hirdesse az azóta már csak Első, nagy Ősnek titulált hajdanmúlt uralkodott munkájának színe nyomát, a Birtok tőszomszédságából emelkedve a környékbeli dombok fölé…
 De ez már, megint egy másik történet. Más idők, más hősök sajátjai, kiknek krónikáit ugyanúgy, akár az első Dominiorét, biztosan megőrzi majd az emlékezet.

Alomio del-Brascha – bierrai misszionáló vándorszerzetes;
 Pyarron szerint3688. esztendőben
Domvik 2693. évében