A Telegraph című lap készített exkluzív interjút Fernando Torresszel.

   Október közepe, nehéz időszak ez a Liverpool számára. Több, mint 20 éve most először vesztettek el 4 meccset egymás után. És ami még rosszabb, a következő mérkőzést az angol bajnok; a gyűlölt észak-nyugati ellenfél ellen játsszák, mely nem más, mint a Manchester United. Nem csoda hát, hogy a meccs feszült hangulatú, zúzós összecsapás, izgalom tölti meg az Anfield stadion levegőjét. Olyan aggresszívan hajtja a két csapat egymást, hogy egyik játékosnak sincs tere mozogni, amint megkaparintják a labdát az ellenfél belefekszik a sípcsontjukba.

      Majd 65 küzdelmes percet követően valami rendkívüli történik. Fernando Torres a Liverpool spanyol középcsatára, aki a balszerencsés vereségek során nem volt jelen ágyéksérülése miatt, ott ólálkodik a felezővonalnál két United védő gyűrűjében, a labdára összpontosít és a megfelelő pillanatra vár. Ami el is jön, amint csapata megtöri a védekezést. Míg az ellenfél védőjének egy pillanatra elvonja figyelmét a labda útja, addig ő sprintel, ezzel egy-két méteres teret nyerve magának. Csapattársa, Yossi Benayoun jól veszi észre és odagurítja neki. Torres tovább viszi, a United védője, Rio Ferdinand néhány centivel a sarkában megpróbálja megragadni, karjával a felsőtestén megpróbálja kimozdítani egyensúlyából. De Torresre nem hat, lerázza Ferdinandot, a világ legdrágább védőjét akárcsak egy idegesítő légy lenne, és a United kapuja felé tör. 10 méterre onnan villan a jobb lába és olyan erőteljesen lövi meg a labdát, hogy Van Der Sarnak ideje sincs megmozdulni mielőtt a labda a hálóba jut.

         Ez az egész kevesebb, mint 3 másodperc alatt megy végbe, ám mindent megváltoztat. A hazai szurkolók, akik eddig idegességükben lerágták a körmüket, sokan közülük meg voltak győződve arról az azt megelőző pár hét után, hogy csapatuk mélyponton van, kirobbannak megkönnyebbülésükben. Torres odarohan az ünneplő tömeg elé, fogai közt mezével, ezzel is bizonyítva hűségét a mellén lévő klubcímerhez. Akkora a hangorkán, talán még Wiganban is erre panaszkodnak.
      Majd egy vagy két pillanattal később a tömeg hangja eggyé lesz. Valahonnan a Kop szívéből megszólal egy dal a The Animals went in two by two ritmusára: "We bought the lad from sunny Spain. He gets the ball and scores again Fernando Torres, Liverpool’s number nine." És csak tíz perc múltán halkul a hangjuk.

          Ezt teszi Torres, akit sokan a világ legjobb csatárának tartanak: olyan gólokat szerez amik jelentenek valamit. Egy hatalmas, erős lövéssel helyreállítja az emberek hitét, visszatereli a csapatot a helyes útra, felüdítve ezzel mindenkit. 66-szor játszott a cikk írásáig, és 47-szer sikerült mosolyt csalnia a szurkolók arcára. Mennyire szeretik ezért az imádói. A játéka dinamikája és képessége, hogy cikkírásra késztesse az embert egyaránt meghatározó. Torrest, akinek egészségét összekötötték a klub sikerességével, jogosan nevezhetjük az ország egyik leginkább befolyásolni tudó futballistájának. Senki nincs aki meg tudná közelíteni az üzlet terén: több Torres 9-es hátú Liverpool mez fogy, mint bármely más darab. Úgy tűnik nincs sok olyan fociőrült fiú az országban, aki ne akarna egy nap Fernando Torreshez hasonló lenni.


       Pár héttel a meccs előtt a 25 éves Torres részt vett szponzora, a Nike fotózásán. A márka egyik legújabb AW77 kapucnis felsőjét viseli eltakarva ezzel szőke haját. A kamerába néz, koncentráló, merengő arccal, mintha csak visszavonult volna saját, belső magányába, hogy felkészüljön az előtte álló kihívásokra. Intenzitását növeli a szeme alatt virító fekete monokli, amit a legutóbbi meccsen szerzett, mikor a labda helyett a védőt fejelte le. (Az angol védőknek, ahogy mondja, sokkal keményebb a koponyájuk mint spanyol társaiknak.)
   
Mégis van valami ellentmondás a nézésében. Ott a monokli, habár nem egy idősödő bokszolóról beszélünk. A játékos aki hullámzó izomzattal lépdel át a pályán nem egy kopaszra nyírt, húsos arcú férfi, üdítő arcával inkább egy kalifornai szörfös hatását kelti. Amikor elindul a kamera és bemutatkozik, a mosolya olyan nyugtalanítóan széles és fiatalos, hogy tényleg úgy néz ki, mintha egy amerikai középiskolás évkönyv lapjairól mosolyogna vissza ránk. Nem csoda, hogy hazájában úgy hívják az embert, aki megnyerte nekik az Európa Bajnokságot; mint El Niño, vagyis a Kölyök.

"Kisfiúnak nagyon sovány voltam, kicsi és hosszú hajú." - mondja. "Mindig is fiatalnak néztem ki. Az emberek azt gondolták: "Áhh, ez nem tud focizni." Ezt azonban előnyömre váltottam. Angliába érkezésemet követő első szezonomban a játékosok körülbelül 80%-a nem ismert, tehát ki tudtam használni a külsőmből származó előnyöket. Könnyebb volt így, mert nem tudták mire vagyok képes. Azt hitték elnyomhatnak."

Gyorsan csalódniuk kellett. A futballpályán Torres nem egy hervadozó ibolya. A 185 centis támadó a jó fizikumával és a gyorsaságával riogatja a védőket. A Liverpool szurkolók hamar rájöttek, hogy több rejlik benne, mint ami kívülről látszik. Pár nappal érkezése után már a Torres-dal visszhangzott a Kopon, azon a lelátón, mely egykor Kevin Keegan, Kenny Dalglish és Robbie Fowler tiszteletére zengett.

"Hihetetlen" - mondja a róla költött dalról. "Azt megértem, hogy miért éneklik a szurkolók Steven Gerrard nevét, hiszen ő itteni fiú. Na de amikor egy másik országból származó játékos érkezik ide és így fogadják? Csodálatos ilyen fogadtatásban részesülni. Minden focistának van egy helye a világban, ahol boldog és ennek eredményeképp jól is játszik. Az én helyem az Anfielden van. Minden meccs amit itt játszok örömmel tölt el."

Soha nem számított arra, hogy egyszer majd a Merseypartra költözik. "Gyerekként sohasem álmodtam arról, hogy egyszer majd a Liverpoolnál fogok játszani" - mondja. "Mindig a jelenben élek. Sohasem álmodozom arról, hogy mi lesz. Miért? Talán nem válik valóra."

Torres Madrid munkásnegyedében, Fuenlabradában nőtt fel. Legkorábbi focival kapcsolatos emléke, amikor bátyjának kellett segítenie a kapusedzésben.

"Nyolc évvel idősebb nálam, nem mondhattam nemet. Kezdetben nehéz volt" - meséli Torres, majd megáll egy pillanatra humoros időzítéssel. "De ma már le tudom győzni."

Nagyobb gyerekekkel játszott Fuenlabrada pályáin, így gyorsan belekóstolhatott a játék keményebb oldalába is. Szerette átküzdeni magát az ellenséges védőkön és ez olyan intenzívvé tette a versenyszellemét, mondja ő, hogy minden olyan sportot kerül, amelyben nem tudja megmutatni fölényét. "Tenisz, golf.. miért játszani, ha végül nem nyerhetünk? Használhatatlan vagyok ezekben a játékokban, tehát nem is űzök ilyen sportokat."

Soha nem volt kétséges, hogy ért a focihoz és 11 éves korában leigazolta őt az Atletico Madrid, a klub, melynek családja is szurkolt. 17 évesen már a nagycsapat tagjának mondhatta magát.
Az Atletico egy olyan csapat, mely régóta szenved nagy városi riválisa, a Real Madrid árnyékában és Torresszel, egy munkásosztálybeli játékossal a csapat élén úgy érezték, hogy ez a fiú egy nem mindennapi ajándék. Ahogy Spanyolország legjobb csatárává vált, máris a szívükbe fogadták, majd mikor hat évvel később egyértelművé vált, hogy Liverpoolba távozik kishíján forradalom tört ki az Atletico stadionjában.

"Nem volt könnyű végignézni, ahogy az emberek meg akarták akadályozni az átigazolást, de tavaly, amikor a Liverpool az Atletico ellen játszott a madridiak is csatlakoztak a liverpooliakhoz, és a két szurkolótábor egyszerre énekelte a nevemet, tehát úgy érzem már az Atletico szurkolói is megértették a döntésemet. Nehéz volt. De hét ott töltött szezon alatt egyszer sem szerepeltünk a Bajnokok Ligájában. Tudtam, hogy megoldást kell találnom. Szerettem volna Steviehez hasonlóan hűséges maradni a klubhoz. Ő a Liverpool akadémiáján kezdte, Liverpool-drukker volt, majd trófeákat nyert nekik. Nem ilyen jövőt láttam magam előtt az Atleticoban, ezért tovább kellett lépnem. Igazán nehéz volt, de úgy hiszem jó döntést hoztam."

A Liverpool 23 millió fontot fizetett szolgáltatásaiért. Ha meggondoljuk, hogy Joleon Lescottért és Dimitar Berbatovért is sokkal többet fizettek, akkor Torres megvétele az évszázad vásárának tekinthető. Állítása szerint a spanyol kapcsolatok miatt jött Liverpoolba: az edző, Rafa Benitez szintén madridi, így anyanyelvén tudta rábeszélni a fiatal csatárt az átigazolásra. (Kilenc másik játékos és hat további alkalmazott beszélte anyanyelvi szinten ekkor a spanyolt.) Ez épp kapóra jött neki, hiszen akkoriban egyáltalán nem beszélt angolul.

"Egy szót se" - meséli. "Az első hónap - na, hát az igazán kemény volt. Amikor Jamie [Carragher] beszélt hozzám fel se tűnt, hogy angolul beszél. Még most is, ha két liverpooli beszél egymás közt elég nehéz követni, hogy miről folyik a társalgás. Tudok néhány liverpooli szót, de nem sűrűn használom őket. Mondták már, hogy liverpooli akcentusom van, de ha máshová megyek az emberek ezt furcsának találhatják, így megpróbálom a hivatalos angol nyelvet használni. De tudok néhány itteni szót, mint például a "Deffo" ("tuti"), ezt szeretem."

Gyorsan fejlődik az angolja. Élénk szemei arra utalnak, hogy semmiről nem marad le. "Anyám azt mondta "Láttalak tegnap a tévében, ahogy interjút adtál angolul, nagyon ügyes vagy." Ez azért van, mert nem beszéli a nyelvet. Emlékszem mielőtt Angliába jöttem volna néztem Rafa Nadalt vagy Fernando Alonsot és azt gondoltam milyen ragyogóan beszélnek, de csak azért, mert nem értettem semmit. Ma már elmondhatom, hogy úgy beszélnek, mint én: nem valami jól."

Annak ellenére, hogy az angolban is egyre jobb - melyet nagyban erősít a tény, hogy Rafa Benitez ezt a nyelvet követeli meg az öltözőben - néha még így is talál okot, hogy visszatérjen a spanyolra.

"Néha kódként használom" - osztja meg velünk. "Ha én és Albert [Riera] meg akarunk vitatni egy akciót a pályán spanyolul beszélünk, így az ellenséges védő nem érti, amit mondunk. Ez a mi esetünkben működik, mert egy olyan angol hátvéddel sem találkoztam még, aki tudott volna spanyolul."

A nyelv mellett más dolgok is hiányoznak neki a szülőföldjéről - a sonka, például -, de elárulta, hogy gyerekkori kedvese, Olalla Dominguez, akivel 15 éves kora óta van együtt könnyen megszokta a helyet. Júliusban adott életet kislányuknak, Norának, emellett azonban tovább folytatja tanulmányait szociális oktatás szakon az Uned nevű spanyol szabad egyetemen.

Torres a névtelenséget kedveli leginkább Angliában. Tudva, hogy mekkora rajongás veszi körül második otthonában talán meglepően hangzik, hogy Fernando szerint sokkal könnyebb elkerülni az emberek figyelmét a pályán kívül itt, mint Madridban. Hazájában, ahogy mondja, napról napra nagyobb az érdeklődés, ahogy közeledik a Világbajnokság. Spanyolország esélyes a győzelemre.

"Az a legjobb pillanat egy focista életében, ha megérintheti a kupát. Annál már nincs feljebb."  - mondja.

"Nagy a várakozás a csapatot illetően, és ez nem mindig a legelőnyösebb, ez a nyomás. Úgy vélem egy esély van az ember életében, hogy Világbajnokságot nyerjen, és ez lehet a mi esélyünk. Jó játékosaink vannak, jó az összhang a három-négy éve együtt játszók között. Ha elvesztegetjük a lehetőséget, akkor ennyi volt. Nagyon nagy teher van a vállunkon."

Torres úgy hiszi, hogy Liverpoolban sokkal kevesebben kritizálják, a sajtó megbocsájtóbb és a drukkerek is kevésbé tolakodóak. "A liverpooliak nagyon tiszteletteljesek," - állítja. "Ha meglátnak, amint a parkban kutyát sétáltatok elintézik annyival, hogy "Jólvan, Nando fiam." Ennyi az egész. Ez tetszik."

Tetszik neki, látszik rajta, hogy nem olyasvalaki, aki keresi a hírverést. Példa erre, hogy tavaly a madridi városházán esküdtek Olallával és a ceremóniára mindössze két vendég volt hivatalos. Egyikük sem a Hello! magazin fotósa volt. Sok futballista ezt egy elvesztegetett pénzszerzési lehetőségnek tekintené.

"Próbálom elkülönítené a magánéletemet." - árulta el. "Megpróbálok amennyire lehet átlagos életet élni, mert átlagos vagyok. Spanyolország egyik munkásvárosában születtem, apám minden nap azért dolgozott, hogy meg tudjunk élni, nem szeretek dicsekedni, partikra, rendezvényekre járni. Nem szeretem, ha az emberek rólam beszélnek. Jobban szeretem, ha senki sem beszél rólam, ha otthon lehetek és Playstation-özhetek, nyugalomban."

Van egy rendkívüli dolog Torresben: zsenialitását a teljes hétköznapiság páncélja alá rejti. Ragaszkodik ahhoz, hogy benne semmi különleges nincs, ha a pályán kívüli életéről beszélünk. Számára az élet a fociról, a családról és olykor öt órányi Fifa 2010-ezésről szól. De egy cinikus talán megjegyezheti, hogy nincs nyomasztó anyagi szükségben, így nem is kell kitennie magát a közvélemény visszhangjának, sem elköteleznie magát a futball berkeiben bevett üzletelésnek. Hiszen tudvalévő, hogy amikor leigazolta a Liverpool ő volt az ország legtöbbet kereső focistája, nem kevesebb, mint 5 millió fontot tehetett zsebre egy évben.
Tehát mire is költi egy fiatalember a pénzét?

"Nem szeretem azokat az embereket, akik amint híressé, vagy gazdaggá válnak megváltoztatják az életmódjukat, ugyanaz az ember próbálok meg lenni, aki mindig is voltam." - mondta.

"Nem szeretek fényűző kocsit, vagy ruhákat venni. Számomra az a legjobb dolog, ha megőrizhetem azokat, akiket akkor is ismertem, amikor még nem voltam híres. Annyi olyan emberrel lehet találkozni, aki csak bulikra akar bejutni általam, vagy csak egy puccos helyen le akar fotózni.. Ezek csak eltérítenek a céljaimtól."

Miután szorgosan kézfogást váltott mindenkivel a sminkestől a kamerakezelőig, beül Audi 4x4-esébe, mely a világ legjobban fizetett bajnokságának legnépszerűbb emberéhez egyáltalán nem mondható hivalkodónak.

Torres esetében van egy másik ellentmondás is, mert bár azt mondja nem szeret a figyelem középpontjában lenni, mégis úgy tűnik élvezi a fotózást, valahogy ösztönösen tudja, hogy hogy pózoljon a kamera előtt.

"Rendben van" - mondja a modellkedésről. ", de ez nem a hivatásom. Semmi olyat nem teszek, ami akadályozna a munkámban: abban, hogy futballista vagyok. Már nem olyan nehéz, mindent kézben tudok tartani. Van tapasztalatom, tudom, hogy melyik utat kell követnem. De amikor 17 évesen az Atletico játékosává váltam, másik út is volt."

És mi volt az?

"Azoké az embereké, akik meg akarnak ismerni, a barátaiddá akarnak válni és olyan helyekre akarnak vinni, ahová jobb, ha nem mész. Ha ezt az utat követed a karriered talán azelőtt befejeződik, hogy elkezdődne. Tehát nagyon boldog vagyok, hogy nem így tettem és megtartottam a barátaimat és a számomra fontos embereket. Most 25 vagyok és a világ legjobb csapatában játszom."

Úgy hangzik, mintha teljesen elmélyedt volna a liverpooli életben.
"Valóban. Amikor visszatérek Spanyolországba rosszfelé nézek a forgalomban. Volt egy kisebb problémám egy taxival Madridban, mivel jobbra néztem és nem balra, majdnem elütöttek. Megszokásból már a bal oldalon kezdek el hajtani és nem a jobbon."

Ez arra utal, hogy itt marad? "Ki tudja" - mosolyog. "De a következő 4 évre...Tuti."