~2. rész~
Elegem van belőled!
Hagytam, hogy a forró víz lemossa a mai napot testemről. Az államtól egészen a bokámig folydogált le patakokban, majd a csatornában teljesült be küldetése. Legszívesebben örökre itt ragadtam volna, mert itt nem kell újabb, s újabb buktatókat kerülgetni. Sajnos nem tehettem… nem maradhattam tovább: még kifogy a meleg víz! Illúzióromboló, nemde?
- Kislányom, te eszel rendesen? – immár pizsamában, és rózsaszín Snoopy-s papucsba ballagtam ki a szobámból szembe találkozva az 58 éves nagymamámmal. Nem volt öreg, de a főzés, és az, hogy minden unokája egyen rendesen már szinte az agyára ment!
- Jaj, már nagyi, így is hájas vagyok! - nevettem fel.
- Ugyan már! – legyintett majd a szobája - vagyis a vendégszoba – felé indult. Példáját követve én is visszavonultam. Lerúgtam a papucsot a lábamról és bemásztam a sötétrózsaszín ágyneműm közé. Kezembe ismét Stephenie Meyer könyve került, így azt olvastam miközben néha-néha kitekintettem a szemben lévő ablakon át a szomszédomhoz, remélvén, hogy ő is ott van. Tévedtem. Nem volt ott, sőt a szobában sötétség uralkodott. Csalódottan sóhajtottam fel, majd ismét a vámpírok – vérfarkasok világába cseppentem.
- Ideje lenne felkelned, Izzy! – a nagymamám lépett be a szobámba, aztán elmosolyodott. – Olvastál egész éjjel? – Kérdezte lelkesen – a nagymamám írónő volt, szóval imádta, ha olvasok – mikor meglátta a könyvet a kezemben. Némán bólintottam, de a szememet az égvilágon nem nyitottam volna még fel. Maria látva lustaságomat halkan kiment a szobámból, és behajtotta az ajtót.
Utálom az iskolát! Utálok reggel felkelni! Mindent utálok, hogyha nem engednek aludni. Talán itthon maradhatok… úgy sem bánná. Oké… nem! Adriana biztosan leszedné a fejemet. De csak öt percet! Öt perc múlva biztosan felkelek! Na, akkor… öt perc!
Halk telefoncsörgés ’keltett’ fel. Nyöszörögve kerestem meg a párnám alatt a készüléket, s megérintettem a képernyőjét, hogy elfogadjam a hívást.
- Igen? – rekedtes hangom csak úgy csilingelt a készülékben.
- Mindjárt nálad vagyok! – Adry friss és üde hangja villámcsapásszerűen hatott rám.
- Basszus! – nyomtam ki a mobilt, és kiugrottam az ágyból, de bárcsak ne tettem volna: egy hatalmasat estem! – Á! – nyögtem ki, majd lassan feltápászkodtam és a ruhásszekrényemhez rohantam. Kidobtam az ágyamra egy világosabb csőszárú farmernadrágot, és egy világoskék háromnegyedes ujjú felsőt. Ma nem szándékoztam felvenni pulóvert vagy bolerót. Kiválasztottam a fehér fehérneműt, majd a fürdőszobába siettem. Elvégeztem a reggeli teendőimet, felvettem a fehérneműt s visszarohantam a szobámba felvenni a ruháimat.
- Eszel valamit? – kérdezte Marie, miközben a bacont beletette a serpenyőbe.
- Dehogyis! Sietnem kell, mert lekésem a buszt. – eközben ismét megszólalt a telefonom. Elővettem a zsebemből majd felvettem.
- Adriana nem hiszem, hogy kiérek…
- Hát nem is mert itt a busz. Nem baj, ha nem várlak meg?
- Dehogy! – legyintettem, miközben fél kézzel a fehér tornacipőmet varázsoltam a lábamra. – Majd elmegyek 7:40-sel.
- De azzal nem érsz be… - motyogta.
- Első óra történelem… Herr Ritter biztosan kibírja azt a tíz percet!
- Hát jó… akkor majd jössz. Szia.
- Szia. – tettem le, és a másik cipőt is felvettem.
- Csak nem lekésted a buszt? – tette fel a kérdést a nagyi. Zavartan felnevettem és visszafutottam a szobámba a táskámért.
- Majd elmegyek a negyvenessel. – rántottam meg a vállaimat, és leültem az egy székre.
- Akkor eszel most valamit? – Nem is várta meg a válaszomat, elém tette a rántottát baconnel.
- Köszönöm. – megfogtam a villát és nekiláttam a reggelimnek.
Reggeli után elindultam a buszmegállóba nehogy most meg a 7:40-es buszt késsem le. Útközben a fülembe dugtam a telefonom fülhallgatóját és a kedvenc előadóim dalait hallgattam. Szerencsére már senki nem volt a buszmegállóba, így le tudtam ülni a padra. Táskámat maga mellé helyeztem, és vártam a buszra.
Lábamon ütemesen doboltam a ritmust, mikor egy fekete alak jelent meg. Ijedten kaptam felé a fejemet, de rájöttem, hogy ő csak a szomszédom, Bill. Lehalkítottam a zenét, majd kivettem a fülhallgatót is.
- Szia. – köszönt Bill, majd helyet foglalt mellettem.
- Szia. – köszöntem meglepetten. Eddig nem nagyon köszönt… sőt egyáltalán nem is köszönt!
- Látom te is lekésted a buszt… - mosolygott. Mekkora felfedezés volt ez, Bill!
- Ja, igen. – a fülhallgatót a táskámba gyömöszöltem majd behúztam a cipzárját. Felvettem a hátamra a táskát, s felálltam. A busz lassan bedöcögött mi pedig felszálltunk rá. Bill természetesen a hátsó ötös üléshez ment, míg én elöl, ültem le. A busz elindult, én pedig belemerültem a táj felfedezésébe. Loitsche és Magdeburg között az út harminc perces volt, de mivel az iskola előtt is le tudunk szállni így 8:10-re bent vagyunk.
- Elnézést a késésért Herr Ritter. – kopogás után benyitottam, majd fél vállamra tettem a táskámat. A tanár a széken ült, épp az anyagot elemezte. Rosszallóan rám pillantott, és felállt a székből.
- Braun kisasszony. Mi az oka a késésének? – kérdezte gőgösen.
- Lekéstem a buszt.
- Ez nem válasz, ugye tudja? Akár gyalog is beérhetett volna abból a kis faluból! –szemöldöke magasba szökött és már éreztem mi lesz a következő mondata: menj az igazgatóhoz! –Akkor most szépen lesétál az igazgatónőhöz, és jelenti a késését.
- De…
- Semmi de! Ja, és igyekezzen vissza! – szánalmas pillantást küldött felém, majd fogta a krétát és írni kezdett a táblára. Segélykérően néztem Adriana felé, aki csak elfintorodott a tanáron.
Bosszúsan csuktam be az ajtót, és a földszintre mentem az igazgatóhoz. Persze ott is megkaptam a magamét: nem szeretném, ha még egyszer késne; ne forduljon többet elő.Miután az igazgató végzett a hegyi beszédével visszamentem az osztályba. A tanító nem szólt semmit, csak írta tovább a vázlatot.
- Utálom ezt a tanárt. – csaptam le az asztalra a matek füzetemet – mivel ez az óra következett.
- Elhiheted nekem sem a szívem csücske. – nevetett fel Adry.
- Kicsim. – Brian ölelte át hátulról a lányt. – Lejössz büfébe?
- Persze! – örült meg az ajánlatnak Adriana és elindultak a fiúval a földszintre.
- Úr Isten, Izzy! –rohant be a tanterembe a másik osztályból, Anna.
- Mi van, Ann? – mosolyodtam el a lányon.
- Van egy francia tankönyved? Visszahozom, de ha nem lesz, már év elején könyv a tanár kinyír. – megállt a padom előtt, s zavartan pislogott rám.
- Persze! – a táskámba nyúltam és elővettem a még tiszta, gyűrődésmentes könyvet. – Tessék! – nyújtottam oda neki. Ann hirtelen átölelt, majd ujjongni kezdett.
- Nem is tudod mennyit jelent nekem! Köszi, köszi, köszi! – vigyorgott, majd visszasietett az osztályába. Pár perc múlva Adriana ismét mellettem ült.
- Kitalálom! – célzott az előbb kirohanó lányra. – Ann nem hozta el a tankönyvét. – sejtelmesen pillantott felém.
- Talált! – nevettem. Adriana összecsapta a két kezét majd azt kezdte el vázolni, hogy akár lottót is feladhatna. Megfogadtam vele, hogy ma, iskola után elmegyünk és feladunk egy lottót. Próba, szerencse!
Rögvest elment a jókedvem mikor Carmen lépett be az ajtón a frissen manikűrözött körmeivel, és persze az ’ölebekkel.’ Figyeltem, ahogy a lány a körülbelül tizenöt centis sarkú cipőben odatopog a padhoz, és felül arra… miniszoknyában! Nevetnem kellett a sok szédült fiún, aki mind rá figyelt csorgó nyállal. De most jut eszembe… Tom Kaulitz hol van? Ilyenkor már nyalják-falják egymást. Biztosan beteget jelentett, és persze szegény Simone megsajnálta a pici fiacsáját. Istenem! Ez mekkora egy átlátszó trükk! Hányszor megcsináltam már én is anyával… na, jó, volt mikor veszekedtünk, mert anyu rájött, hogy makkegészséges vagyok, de azért néha volt olyan is mikor tényleg beteg voltam!
Gondolkodásmenetemből a csengő hangja, és a tanár rikácsolása zökkentett ki. Nagyot sóhajtva felálltam, majd a tanár megkezdte a tanítást.
Öt órám volt, így elértem az egy óra tízes buszt. Adriana ma velem tartott, de Brian azonban ismét az apjához ment. Valami biztosan lehet otthon… Angelica már megint összeveszett a gyerekeivel – szerintem.
Az út ismét fél órás volt, de most nagyon jól telt: Adrianával elemeztük a mai napunkat, miközben gumicukorral tömtük magunkat.
- Mit csinálsz ma? – kérdezte a barátnőm. Megrántottam majd ismét egy gumimacit emeltem a számhoz.
- Mivel a nagyi itt van nálunk, biztosan segítenem kell neki. De délután el akarom vinni Destinyt sétálni meg ilyenek. Nem jössz el?
- Elmehetek… mondjuk, ma takarítanom kell… sajnos. – forgatta szemeit. – Tényleg! Délután eljössz velem Zielitzbe? – kérdezte. Felhúztam a szemöldökömet.
- Minek mész te Zielitzbe? – kérdeztem vissza.
- Az öcsémnek lesz foci edzése, és anyuék mennek Burgba. Szóval este is én vigyázok rá meg satöbbi.
- Elmehetek… mikor mész?
- Négykor.
- Oké. Gördeszkával megyek. – vigyorodtam el.
- Én meg akkor görkori. – csillantak fel szemei.
- Oké. – nevettem, majd ő is felnevetett. Tudtam, hogy Adriana képes lesz eljönni a görkorcsolyával.
Készülődni kezdtünk a leszálláshoz, mikor megpillantottuk a jó öreg Loitsche táblát. Kivételesen az első megállóban szálltunk le, ami a falu közértje előtt helyezkedik el: Adry csokit akar venni az öccsének. Bekísértem, vettem egy üdítőt, aztán hazasétáltunk. Nem laktunk messze egymástól körülbelül öt házra laktak tőlünk.
- Hazajöttem! – kiáltottam el magamat, mikor beléptem a ház ajtaján. Fülsüketítő csend fogadott. – Nagyi?- szóltam ismét, de semmi válasz. Levettem a tornacipőmet, majd a szobámba mentem. Ledobtam a táskámat a sarokba, majd az ágy felé indultam, ahol pár levél hevert.
- Apa? – csodálkozva pillantottam az egyik képeslapra, ami Madridból jött. Nem volt rajta más, mint a kép, és az, hogy: Sok szeretettel! Puszi: apa. – Remek. – feltettem a polcomra, ahol a többi képeslap is volt. Megnéztem a többi levelet, de csak pár szórólapot, és egyéb nyerjen most utazást-os papírt találtam. Az íróasztalomhoz sétáltam, majd belehajítottam őket a kukába. Telefonom rezgését vettem észre: SMS jött. Kivettem a zsebemből a készüléket majd megnyomtam a megnyitás gombot.
„ Izzy!
Változott a terv: csak péntek reggel megyek haza! A nagyinak már szóltam! Kérlek, ne haragudj, de sok a munka, és sajnos határidős! Szeretlek, vigyázz magadra: Anya.”
Egy nap ide vagy oda, mit számít ez?! Kiléptem az üzenetből és a zsebembe süllyesztettem a mobilt. Az ablakomhoz sétáltam, és kicsit kinyitottam azt, hogy szellőzzön a szoba.
- Izzy! –hallottam Adriana hangját. Meglepetten léptem ki a szobából és a nappaliba mentem.
- Szia. – köszöntem neki. Adriana sikeresen felfedezte a csoki tálat, amit anyu mindig kitesz a nappaliban lévő dohányzóasztalra.
- Éhes voltam. – nevetett. – Annyira unatkozom! – vetődött le a bőr ülőgarnitúra kettes ülésére.
- De még csak most értünk haza…
- Aha! Szóval el akarsz küldeni… jól van. Értem én. – húzta fel az orrát, mire én cserébe egy párnát dobtam a fejéhez. – Hé! – kiáltott fel, és visszadobta a párnát.
- Az én házamban vagy, kislány! – fenyegettem mire ő hangos kacagásba tört ki.
- Te házad? Kislány? Izzy, hol élsz te, a Marson? – röhögött Adriana.
- Kuss. – vigyorogtam. – Kijössz Destinyhez?
- Aha. – bólintott majd felállt. Kimentünk az udvarra hátra, a házához, ami el volt kerítve. Szívem szerint mindig szabadon lenne, de egy nő az utcában mindig panaszkodik, hogy Destiny átmegy, és tönkreteszi a virágágyását. Vagy, hogy múltkor megtámadta. Nevetséges! Destiny nem bántana senkit ok nélkül! És az, hogy kiszökik… vicces! De persze az öregasszony győzött: anya csináltatott egy nagyobb elkerített részt neki, így ott van éjjel. Nappal persze kiengedem.
- Destiny. – simogattam meg a kerítésen keresztül, majd kinyitottam az ajtót. – Szia! – mosolyogva simogattam, ő pedig ugrált ide-oda.
- Jaj, olyan aranyos. – Adriana leült a fűbe, majd megsimogatta a kutyát. Tessék, itt az élő példa, hogy Destiny nem bánt senkit!
- Elvisszük sétálni? – kérdeztem, mire a barátnőm bólintott. Beszaladtam Destiny pórázáért, majd próbáltam megkeresni a mamámat.
- Nagyi! – kiáltottam mikor kiléptem a ház ajtaján.
- Izzy! A szomszédban vagyok. – integetett a másik telekről. A Kaulitz telekről!
- Szia Simone. – köszöntem a szőke hajú nőnek. – Nagyi, elmegyünk Adrianával megsétáltatni Destinyt. Utána meg átmegyünk Zielitzbe.
- Minek mentek ti oda? – lepődött meg.
- Az öccséért. Foci edzése lesz.
- És mivel mentek? – húzta fel szemöldökét.
- Busszal. – forgattam a szemeimet. – Jaj, nagyi! Adriana jön görkorcsolyával, én pedig gördeszkával. – indultam el a kerítés felé, ami elválasztotta a két családot.
- Ugye nem a Magdeburger Straßen mentek?- aggódó pillantásokat küldött felém.
- Nem, az Am Mittelfelden megyünk… - forgattam a szemeimet.
- Rendben. – mosolyodott el, majd visszafordult a teát töltő Simone-hoz. Megrántottam a vállamat, s visszasiettem Adrianához. Destiny nyakörvére csatoltam a pórázt, aztán elindultunk Loitschebe.
Három óráig voltunk kint eközben sokat nevettünk, beszélgettünk. Háromkor azonban hazamentünk, mert fél négykor indulunk a kissrácért. Ma kivételesen szabadon hagytam Destinyt, így felfedezett mindent az udvarban. A nagyi nem volt otthon, így gondoltam a Kaulitz házban lesz. Jobb lesz, hogyha átmegyek, és szólok neki, hogy elmentem.
Felvettem az egyik deszkás cipőt, fogtam a gördeszkát, aztán átmentem Kaulitzékhoz.
- Szia Scotty! – köszöntem mosolyogva a fekete, keverék kutyának. Lassan ballagtam az ajtó felé, kezemben a deszkával. Mikor a ház bejárati ajtajához értem határozottan kopogtattam.
- Nem veszünk semmit… - Tom unottan nyitotta ki az ajtót, majd az ajtófélfának támaszkodott. – Izzy? Tőled meg végképp semmit. – nevetett fel.
- Kedves. – gúnyosan elmosolyodtam. – Itt van Marie?
- Ki? – kérdezett vissza.
- A nagymamám. – forgattam a szemeimet.
- Ja, a mamád. – nevetett. – Nincs itt.
- Kösz. – indultam volna a kapu felé, de az átkozott lépcső megtréfált: elestem egyenest a gördeszkámra.
- Au. Remek. – kaptam a csuklómhoz, ami sikeresen találkozott a deszka kerekével.
- Jól vagy? – nevetett Tom, de látván, hogy fáj a csuklóm kíváncsian ismét megkérdezte. – Jól vagy?
- Persze. – álltam fel, majd megnéztem a csuklómat: szerencsére nem törött el, nem zúzódott.
- Amúgy hova mész, babazsúrba azzal a deszkával?
- Vegyél már vissza az arcodból, Tom! Elegem van belőled! Utállak! – kiáltottam, majd dühösen távoztam, és elindultam Adrianához.
- Hát te? – kérdezte Adry, miközben az udvaron a görkorcsolya felhúzásával szerencsétlenkedett.
- Felidegesített az a dög. – dobtam le a fűbe a deszkát.
- Tom Kaulitz? – fintorodott el.
- Mondd, Adriana, miért ilyen velem? Valamit tettem ellene? – ültem le a fűbe.
- Biztosan agyára ment a sok hivatásos. – nevetett. Halvány mosoly húzódott végig arcomon.
- De akkor is… szörnyű, hogy a szomszédom, és utál!
Vissza ||| Következő |
AJÁNLOM AZ OLDALT
