~1. rész~
Izzy Braun
1996. szeptember 1.
Ezen a napon kezdtem meg a tanulmányaimat, mit sem sejtve arról, hogy mennyire fogom utálni az iskolát. Anya kezét fogtam, miközben ő becsukta a kaput. Mikor láttam, hogy a szomszéd kapu is nyílik úgy törtem ki anyám kezei közül, mint egy üldözött vad.
- Bill, Tom! - kiáltottam a barátaimnak. - Boldog születésnapot! - lihegve álltam meg előttük, és átnyújtottam mind kettőnek a rajzomat.
- Ez tök lányos. - fintorgott Tom.
- Szerintem nem... Köszi Izzy! Te vagy a legjobb barátom! - ölelt meg Bill. Elmosolyodtam.
- Azért köszi... prücsök. - kacsintott Tom és megölelt. Nevetve díjaztam, mikor megcsiklandozott.
- Izzy, hát te? - Simone rám mosolygott.
- Megyünk az iskolába! - nevettem. Eközben anya is megjelent.
- Izzy, ilyet soha többé ne csinálj! - figyelmeztetett, aztán magához ölelt. Mosolyogva sandítottam Tomék felé akik csak kuncogtak. Elindult a Kaulitz-Braun "család" a Loitschei iskola felé. Boldogan szaladtam Tom mellé megfogtam a kezét, aztán Billét is. Szerettem őket! Ők voltak a legjobb barátaim!
Pár év múlva…
Anya védelmezően szorított karjaiban.
- Vigyázz magadra, Izzy, megértetted? - puszilta meg fejem búbját.
- Anyu, nem vagyok már gyerek. - forgattam a szemeimet, majd eltoltam magamtól.
- 16 éves vagy… - húzta össze szemeit, aztán felsóhajtott. - Igazad van, tényleg nem vagy már kislány. - mosolyodott el.
- Mennem kell. - felkaptam egy almát a konyhapultról, adtam egy puszit anyunak, és már szaladtam is ki a barátnőmhöz.
- Ismét anyud? - kérdezte a kapu előtt álló barátnőm, Adriana.
- Igen... túlságosan szeret. - nevettem majd bezártam a kaput. - Megyünk? - kérdeztem mire ő bólintott. Elindultunk a buszmegállóba, hogy onnan bemenjünk Magdeburgba, a giminkbe.
- Brian?
- Már Magdeburgban van. – mosolygott. – Az apjánál aludtak.
- Értem. – a cipőmet kezdtem bámulni.
- Na, ne… - nyögött fel a lány. Felkaptam a fejemet, majd a buszmegállóra pillantottam.
- Kezdődik. – sóhajtva dugtam zsebeimbe kezeimet. Minden évben át kell élnünk azt a megalázást, amit Kaulitzék és az utánuk loholó banda okoz nekünk. Persze már megszoktuk, és inkább nem a buszmegállóba állunk, hanem kicsit távolabb.
- Itt vannak a lúzerek is. Újabb év kezdődik. – Peter kacsintott ránk. Mindenki felénk fordult, köztük Tom is, aki nagy erővel szívta cigarettáját. Elnevette magát.
- Inkább meg se szólalj… - pillantottam Tomra. Éreztem, és tudtam, hogy készül valami beszólással.
- Izzy, tegnap láttam a kis műsorodat. – kacsintott. – Már ne haragudj, de nincs jó hangod… - gúnyosan végigmért majd visszafordult a bandájához. Elöntött a düh.
- Nyugalom Izzy! – nyugtatott Adriana. – Tudod, hogy csak fel akar bosszantani.
- Tudom. –sütöttem le szemeimet. Eszembe jutott, hogy régen mennyire jóban voltam a Kaulitz ikrekkel.
- Én sosem fogok megházasodni! – jelentette ki Tom, nyolcéves fejjel.
- Én igen! Szép habos-babos ruhám lesz… és olyan lesz, mint a mesében! – álmodoztam.
- Nem is! – nyújtotta rám a nyelvét. – Te az én feleségem leszel, de nem lesz esküvőnk!
- De igenis lesz! – háborodtam fel.
- De nem! – fonta karba kezeit a srác. Elszomorodtam, mire ő átölelt. – Na, jó, akkor lesz…
- Igen! – nevettem.
- Szerinted milyen lehet puszilkodni? – tolt el magától a fiú.
- Nem tudom… anyáék mindig azt csinálják, ha apa hazajön, vagy elmegy. Szerintem rossz dolog! – fintorodtam el.
- Próbáljuk ki! – lelkesedett Kaulitz. – Naaa, Izzy!
- De csak egyszer!
- Oké! Na, akkor… mint anyuék. – becsukta a szemét, aztán arca közeledett felém. Én is behunytam szemeimet.
- Fúj! – kiáltott fel Tom, és törölgette a száját.
- Ez nem jó! – töröltem én is meg a számat. – Nem értem miért csinálják…
- Én sem prücsök, én sem…
- Izzy, itt vagyunk! – böködte meg kezemet Adriana.
- Máris? – kérdeztem meglepetten. Az ölembe lévő táskát megfogtam és a hátamra tettem.
- Nagyon elgondolkodtál… - töprengett. – Nézd, ott van Brian! – Mutatott ki a busz ablakán, és integetni kezdett a fiúnak. A jármű lassan fékezni kezdett, megállt mi pedig leszálltunk róla. Adriana Brian nyakába ugrott, majd hosszú csókot váltottak.
- Hiányoztál!- mondta Brian a lánynak. Elmosolyodtam magam. Olyan aranyosak együtt! És már általános iskola óta járnak. – Szia Izzy! – köszönt Brian és adott két puszit.
- Szia Brian. – mosolyogtam. Míg Adriana és Brian még beszéltek lehalkítottam a telefonomat. – Megyünk? – kérdeztem tőlük mikor láttam, hogy a Kaulitz banda elindult az iskolába pár ’érdekes’ lánnyal együtt.
- Persze! – Adriana boldogan fogta meg szerelme kezét, majd hárman elindultunk a Kurfürst-Joachim-Friedrich-Gimnáziumba. Ismét az egész iskolának ki kellett vonulnia az udvarra, hogy meghallgassuk az igazgatónő tíz perces beszédét. Aztán még elmondták, hogy mit várnak el tőlünk ebben az évben, bemutattak egy új tanárt, bemutatták a kilencedikeseket, és mehettünk az osztályunkba. Adriana mellett ültem mögöttünk pedig Brian, egyedül.
- Megjöttek a hivatásosak. – forgatta szemeit Adriana. Nem szóltam semmit, lehajtott fejjel rajzolgattam egy füzetbe. Carmen, Karin, Lea – a fantasztikus hármas: mindig tökéletes smink, kivágott, alig takaró ruha, magassarkú. Sosem szerettem őket… mert őket nem lehet szeretni! Persze mások nem ezen a véleményen vannak…
- Cica! – Tom kaján vigyorral az arcán csókolta meg Carment. A fiú nem tétovázott szinte leteperte. Undorító volt!
- Fúj, Izzy, most nézd meg! – kezdett el öklendezni Adriana, persze csak hogy kifejezze undorát.
- Hozzászoktam. – rántottam meg a vállaimat, miközben egy pillanat erejéig a párocskára pillantottam. Fájdalom gyűlt a szívembe, és akár most azonnal képes lettem volna elmenekülni.
Pár perc múlva bejött az osztályfőnökünk is Frau Mayer.
- Bejöttem! – mondta az osztályfőnök, aztán a padon ülő Paulra pillantott. – Paul, nem a kocsmában vagy! Majd egyszer elmegyünk együtt, és ülhetsz így, de most nem! – nevetett a tanárnő. Mindenki elmosolyodta magát, és voltak, akik fel-felnevettek.
- Bocsánat tanárnő! – mosolygott a fiú. A tanár megrázta a fejét, aztán feltette a szemüvegét. Belekezdett a szokásos teendőkbe: lediktálta az órarendet, kiosztotta az ellenőrzőt, és felhívta a figyelmünket arra, hogy az iskolát nyáron alakították át, így tartsuk tiszteletben ezt. Még bejelentett pár dolgot aztán kicsengettek. Még lesz kettő óra, ami osztályfőnöki, és tesi. Ma évnyitó alkalmából csak három órát tartanak meg.
- Jaj, már csak kettő óra. – nyújtózkodott Adriana. – Ez mi? – pillantott a papírra, amit nemrég az egyik 12.es rakott le mindenki padjára.
- Mi az? – kérdeztem. Adriana fintorgott egyet.
- Őszi bál. – forgatta meg szemeit, majd átadta.
- Remek. – pillantottam a papírra kedvtelenül. Mindig is utáltam az ilyen összejöveteleket… az iskolával!
- Te mibe jössz? – kíváncsiskodott Adriana. Elnevettem magamat.
- Adry, még egy hónap vissza van!
- Jó, jó. – nevetett.
Suli után Adriana elment Briannel a városba, én pedig a busszal haza. Arra gondoltam ma ismét tanítgatom az unokaöcsémet gördeszkázni, aztán felhívom apát.
- Szia Izzy! – köszöntött anya mikor hazaértem. Unottan rúgtam le a cipőt a lábamról.
- Szia, anya. – mosolyogtam rá, aztán a szobám felé indultam. Lepakoltam a táskámat, átvettem a ruhámat egy bő farmernadrágra, és egy szintén bő ujjatlanra. Szeretem a nőies ruhákat, de itthon inkább bő ruhákba mászkálok. Kényelmesebb!
- Elmentem… - az előszoba esernyőtartója mellett lévő gördeszkát a kezembe kaptam, majd a kilincs felé nyúltam.
- De hát nem is ettél! – szaladt ki a konyhából anya.
- Nem vagyok éhes. – vállat rántva léptem ki az ajtón. A deszkát a járdára tettem, ráléptem és szabad lábammal ellöktem magamat. Nagyon régen gördeszkáztam így félénknek lökdöstem magamat.
A rasztás unottan dobta el cigi csikkjét, majd hanyagul berúgta lábával a kapu ajtaját. Egy fekete kutya boldogan loholt felé.
- Scotty! – mosoly ült ki arcára, majd megsimogatta az ebet. – Hol a labdád? – kérdezte a kutyát, mire az elfutott a ház mögé. Mosolyogva indult házuk ajtaja felé, mikor az állat visszafutott hozzá, szájában egy piros labdával. A raszta kivette a kutya szájából a játékot majd messzire hajította, egyenesen a kapu felé. Odapillantva meglátta a lányt bő ruhákban, gördeszkával. Akaratlanul is vigyorra húzódtak ajkai.
- Chris! – kiáltottam be unokaöcsémnek, a tizenhárom éves Chrisnek. Egy fekete, bozontos hajú srác lépett ki az ajtón.
- Szia Izzy! – kiáltott vidáman. – Mindjárt jövök! – becsapta a bejárati ajtót s a ház mögé szaladt. Pár perc múlva egy sötétkék kopott gördeszkával a kezében rohant felém.
- Mehetünk?
- Aha! – lelkesen lerakta az útra deszkáját, majd egyik lábával ellökte magát. Példáját követve utána gurultam.
- Milyen volt a suliban? – kérdeztem miközben ő erősen koncentrált nehogy elessen.
- Rossz! El sem hiszem, hogy vége van a nyárnak. – fintorgott egyet. – Neked?
- Szokásos. – rántottam meg vállaimat és a deszkával a közeli park felé igyekeztem. – Park?
- Oké!
Pár órával később fáradtan támasztottam a falnak a deszkát. Chrisnek sajnos haza kellett mennie, mert mennek bevásárolni, én pedig egyedül nem szeretek deszkázni! Talán azért mert társasági ember vagyok… voltam.
- Izzy, te vagy az? – hallottam anya hangját.
- Igen. – válaszoltam neki, aztán a cipőt is lerúgva a konyha felé vettem az irányt. Szokás szerint anya a kedvencemet főzte: tejszínes-kukoricás-sonkás-sajtos tészta.
- El sem hiszed ki telefonált ma! – ismét anya hangját hallottam, immár a hátam mögül. – Ella! – lelkesen megkerült és leült egy székre.
- A Franciaországban élő nagynéni?
- Igen!
- És mit akart? – unottan ültem le az egyik székre és enni kezdtem.
- Talált nekem egy nagyon jól fizető állást! Azt mondta jelentkeznem kéne… - válaszolt. Egy pillanatra megfagytam: Franciaország?!
- Tessék? – csaptam le az asztalra a villát.
- Nyugalom, nem fogadtam el! Elmondtam neki, hogy azóta már van egy jó állásom…
- Anya, tudod, hogy megijedtem? – sóhajtottam mélyeket.
- Nyugalom. – nevetett jóízűen mire én elhúztam a számat. Még az étvágyam is elment!
-Azt hiszem, most inkább felhívom apát, meg olvasok egy kicsit. – a szinte tele tányért a mosogatóba tettem majd a szobámba mentem. Anya gondterhelten felsóhajtott majd elpakolt utánam. A szobámba érve biztonságba éreztem magamat. Ez az egyetlen hely ahol senki nem bánthat… az én menedékem.
Előkerestem az iskolatáskámból a telefont és tárcsáztam is apát.
- Szia! – köszönt kedvesen apa. Elvigyorodtam majd lefeküdtem az ágyra.
- Szia, apu! Hiányzol…
- Te is nagyon Izzy. – éreztem a hangján, hogy kicsit elérzékenyül. – Na és mesélj, mizujs a suliban?
- Semmi különös… tudod a szokásos. – nevettem zavaromban. – Mikor jössz haza? – kérdeztem halkan.
- Csak két hét múlva. Nagyon sok a munka itt. – válaszolt szomorkásan.
- Ó. – sóhajtottam fel majd letöröltem kósza könnycseppjeimet.
- De ha hazamegyek, akkor elmegyünk valahova ketten… mit szólnál egy vidámparkos délutánhoz?
- Remek! – Máris jobban éreztem magamat apa kijelentésén.
- Akkor ezt megbeszéltük… figyelj, most le kell tennem, mert még kamionban ülök. Majd beszélünk valamikor!
- Rendben. Szeretlek, vigyázz magadra nagyon, szia!
- Én is szeretlek. Szia, kicsim. – köszönt el aztán letette. Pár másodpercig még hallgattam a sípoló hangot, aztán elvettem a fülemtől a telefont. Annyira hiányzik! Már két hete elutazott itthonról és ismét két hetet kell várnom rá. Szörnyen utálom a munkáját!
- Izzy… - anya nyitott be a szobámba. – Megyek Hamburgba. A nagyi majd nyolckor jön. – ült le mellém.
- Rendben. – motyogtam. – Mikor jössz haza? – halkan tettem fel a kérdést, hogy anya épp hogy hallja.
- Csütörtök reggel.
- Aha… - bólintottam.
- Nagyi majd főz, meg mos, szóval nem lesz semmi baj. Szeretlek. – ölelt magához.
- Menj már, itt a taxi! – sóhajtottam.
- Izzy, csak pár nap! – felállt és az ajtóhoz sietett.
- Szia, anya… - elkaptam a tekintetemet és a könyvespolcot bámultam. Lassan becsukódott az ajtó, és hallottam, hogy az első ajtó is csapódik. Utálom a szüleim munkáját! Az egyik kamionsofőr Spanyolországban, a másik pedig fotós…
Nem gyötrődök tovább, inkább olvasom tovább a minap vásárolt könyvet. Felkaptam a könyvet, és kiültem az ablakom párkányába.
„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.”
Stephenie Meyer egy csodálatosan jó írónő! Szinte ott érzem magamat Edwarddal szemben és érzem azt a fájdalmat, amit Bella érezhet. Ha most belegondolok, akkor rájöhetek, hogy a Kaulitz ikrekkel régen mi is így váltunk el…
- Annyira gyerekesen viselkedtek! – csattantam fel. – Miért csináljátok ezt?
- De hát mit? – kérdezte ártatlanul a rasztás.
- Az iskolában köszönök rám se néztek… a buszon a hülye haverjaitokkal nevettek rajtam… és ne beszéljünk az osztálykirándulásokról!
- Izzy, látod, itt látszik, hogy már nem olyan jóban vagyunk, mint pelenkás korunkban. Jobb lenne, ha nem beszélnénk… - szólt Bill. Egy nagyot kellett szippantanom a friss szellőből, hogy nehogy elájuljak. Amit most mondott Bill szíven ütött.
- Tehát inkább a haverok, mint én. – suttogtam könnyes szemmel. Nem hiszem el, hogy tizenhárom évnyi barátságnak így vége lehet.
- Izzy talán neked is jobb, ha lányokkal lógsz. – felelt Tom.
- Talán. – szipogtam.
- Tom, nem láttad a… - nyitott be bátyjához a fekete, ám az, az ablaknál állt és nevetett. – Mi olyan vicces?
- Isabelle kint ül az ablakban és olvas… - röhögött.
- És ez olyan vicces?
- Nem értem ezt a kiscsajt! Tiszta okos tojás… eddig miért nem jött rá, hogy ő a lúzerekhez tartozik?
- Gonosz vagy! Régen nem beszélhettem vele, mert azonnal megsértődtél, most meg itt nevetsz rajta. – forgatta a szemeit Bill. – Azért gondolkozz el azon, hogy Izzy már nem kiscsaj, hanem szinte felnőtt nő! – ezzel a mondattal zárta Bill a mondókáját majd becsapta maga mögött az ajtót. Tom elhallgatott majd az éjjeliszekrényen álló bekeretezett képre pillantott. Izzy és ő volt rajta tizenkét évesen. Be kellett látnia, hogy Billnek igaza volt: Izzy már felnőtt nő, és nem az a szende kislány, akivel felcseperedett. Visszanézett az ablakban ülő lányra majd valami furcsa, megmagyarázhatatlan melegség töltötte el, amitől libabőrös is lett. Egy aprócska mondat jutott az eszébe, a törékeny lánytól:
„Bármi történjen velünk, te mindig is a legjobb barátom leszel! Szerelek Tom!"
Vissza ||| Következő
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
