- Mit tanultál az első edződtől?

- 5 éves koromtól kezdve több edzőm is volt, az első profi Manolo Rangel az Atleticoban, amikor tíz évesen odakerültem. Ő mondta először nekem, hogy az élvonalban fogok játszani, de mindig emlékeztetett arra is, hogy ne feledjem el jól érezni magam. Megengedte, hogy az edzésen mi válasszuk ki a feladatokat, minden nap másikunk. Megkérdezte az egyik gyereket: "Mit csináljunk ma?" Az évek alatt elfelejti az ember a részleteket, de amit tanított azt azóta is vallom: fontos, hogy élvezzem, úgy mintha nem is ez lenne a munkám. Megtanultam tőle, hogy minden nap rá kell szánnom magam az edzésre, de ez voltaképp egy olyan játék, amit élvezni kell.

- És az utca emberétől?

- Emlékszem arra a napra, amikor Liverpoolba indultam. A madridi reptéren történt, sok-sok ember és kamera vett körül. Nagyon érzelmes pillanat volt, a szüleimet pedig felzaklatta a távozásom. Volt egy öreg fickó, senki se tudta ki volt, de elég ingerültnek tűnt és dühösen odajött hozzám, majd azt mondta: "Szégyen, hogy el kell hagynod az Atleticot, de látom, hogy szükséged van rá ahhoz, hogy rájöjj mi minden rejtőzik benned és olyan jó légy, amilyen jó csak lehetsz, azért, hogy megmutasd a világnak amit mi már rég tudunk: hogy milyen jó is vagy valójában." Ha egy csapatnál játszol néha észreveszed, hogy sokan jobban szeretnek és többet foglalkoznak veled emberként, mint focistaként. Azok a szavak a szívemig hatoltak. Természetesen mondtak nekem ilyeneket korábban is, de ez más volt. Ő egy hatvan éves férfi volt, akivel azelőtt sohasem találkoztam. Egész életében Atletico szurkoló volt, aki imádta a csapatát, de abban a percben jobban érdekelte az én jólétem, mint bármi más. Különleges pillanat volt, mert már észrevettem, hogy a foci lassacskán kezdi elveszíteni az ilyet. Még sokáig velem maradnak ezek a szavak. Igazán megindított.

- Mire tanított az apád?

- Sokmindenre. Minden ember a szülei tükörképe. Sosem voltam olyan, aki próbált volna kitűnni, még mindig zavarban vagyok, ha mindenki rám figyel, de ha előtérbe kerülök is tudom, hogy apám ott áll a háttérben és figyel. Emlékszem 11-12 lehettem és az Atleticoval Leganesben játszottunk meccset. Az edző úgy döntött, hogy lecserél. Az egyik néző folyton sértegetett, mindenféle néven szólított. Felemeltem a fejem és ránéztem, és az apám ott volt, közvetlen mellette, de egy szót sem szólt, teljesen közömbös volt. Még csak rá se nézett a fickóra, nem kezdett vitázni vele, vagy verekedni, ahogy talán más szülők tették volna. Csak ott ült. Soha nem felejtem el. Végignézte, hogy mi folyik és elfogadta a dolgokat úgy ahogy voltak. Mindig is ilyen volt: ott szurkolt attól függetlenül, hogy mi történik körülötte. Mindig úriemberként viselkedett. Talán meglepi az embereket az apám reakciója, de ez a természetéből adódik, mindig is ilyen volt, ott a háttérben elkönyvelte a dolgokat, akármi jött is. Akkor tanultam meg tőle, hogy ezt el kell fogadnom a karrierem során: sértések, kritikák olyan emberektől, akik még csak nem is ismernek. Megkaptam már teltházas stadionoktól, de tudtam, hogy apám ott volt a lelátón és figyelt. Így megtanultam inkább a háttérben maradni és hagyni a körülöttem lévő embereket, hagy ússzanak a reflektorfényben, amiben én sosem éreztem jól magam. Soha nem felejtkezem el apámnak köszönhetően a "másik ember" fontosságáról. Persze előfordult, hogy nem tudtam elkerülni a reflektorfényt és a címlapokra kerülést, de mindig jobban szerettem, ha a körülöttem lévő emberek kaptak nagyobb figyelmet.

- És az anyukád?

- Önfeláldozást tanultam tőle. Sok mindent feladott azért, hogy én véghez tudjam vinni a céljaimat. Nem ment dolgozni, mert azzal volt elfoglalva, hogy az edzésre és az edzésről hazaszállítson engem: minden nap, ahol laktunk, vagyis Fuenlabradából Madridba, ami azt jelentette, hogy először vonatra szálltunk majd buszoztunk és végül egy parkon is át kellett sétálnunk. Reggel nyolckor és este hatkor ezt mindig megtette csak azért, hogy a fiát boldognak lássa. Néha gondolok azokra a csapattársaimra, akik nem voltak boldogok, pedig az ő anyjuk is megcsinálta ugyanezt. Mind anyám, mind apám sokkal fontosabbnak tartotta azt, hogy a fiára figyeljen, mint saját magát. Egy ajándék, amit tőlük kaptam - sokkal boldogabbá tesz, ha a körülöttem lévő emberek boldogok, mint ha én magam vagyok az. Minden ami vagyok anyámnak köszönhetem és annak a sok mindennek amit feláldozott miattam.

- És mi a helyzet a barátnőddel, Olallával?

- Nagyon sokat tanultam tőle is. Így van ez akkor, ha találsz valakit, akivel le akarod élni az életed: sok közös tulajdonságotok van, sokat tanultok egymástól, de mindenekelőtt olyasmit ad neked, ami magadban nincs meg. Nyugtató hatással van rám, amikor méregbe gurulok, amikor rosszul mennek a dolgok, vagy ha elvesztünk egy meccset. Rengeteg lehangoló pletykát és szóbeszédet el kellett viselnie, főleg amikor az Atleticoban voltam. Most ő is jól érzi magát. Mindig tudja hogyan nyugtasson meg, ha nem látom a fényt az alagút végén. Felébreszt, ha elaludnék, bátorít, ha arra van szükségem. Igazi támasz ő a számomra.

- Na és a kutyáid?

- Nem mindig az anyagi dolgok számítanak a életben. Nem arról szól, hogy mid van, vagy mit értél el. Az élet a kis dolgokon múlik, mint például 5 perc játék a kutyáimmal a kertben. Segít minden másról elfeledkezni. Néha tíz perc játék a kutyákkal annyit jelent, mintha egy nagy meccsen játszottam volna.

- Mit tanultál Steven Gerrard mellett?

- Nagyon csodálom Steven Gerrardot, mert tudom mekkora nyomás alatt van nap mint nap, mindenki róla beszél egész álló nap: az öltözőben, a kocsmákban és a stadionban. Emberektől azt hallottam, hogy erősebbnek kellene lennie, meggyőzőbb személyisége lehetne. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz mindezt megemészteni, de ő természetesen teljesen más kategória, mert ez egy hatalmas klub. Nagyon fiatal koromtól kezdve voltam kapitány a csapatomban és tudtam, hogy mindenki rólam beszél. Éreztem, láttam a szemem sarkából, különösen akkor, amikor nem játszottunk valami jól. Az emberek távolról néznek és provokálnak a szemükkel. Ez történik minden nap Stevievel, de ő meg tud birkózni vele, mindennel, amit elvárnak tőle. Folyton óriási teher van a vállán, mindenki azt várja tőle, hogy jól játsszon, vezesse és a hátán hordja a csapatot. Mindenki számára csodálatos példa, és mi, akik voltunk már hasonló helyzetben tudjuk csak igazán, hogy milyen nehéz a dolgokat kézben tartani. Hihetetlen mennyire szilárdan tartja magát függetlenül attól, hogy mi folyik körülötte. Szeretnék majd egy másik klub kapitánya lenni. Stevie mutatta meg, hogy milyen egy jó vezér.

- Bíróktól?

- Nos, először is, hogy ők nem ellenségek! Mind csak a munkánkat próbáljuk végezni: játékos és játékvezető egyaránt. Fél óráig beszélgettem a bírókkal a játékról Spanyolországban és tudod mire jöttem rá? Nem kellene túl sokat reklamálnunk, mérgelődnünk vagy ellenkeznünk a döntéseikkel, mert tulajdonképpen csak a legjobbat próbálják tenni. Mind ugyanabban a cipőben járunk. Volt egy bíró az egyik meccsünkön - már nem emlékszem pontosan, hogy mi történt, de azt tudom, hogy engem becsméreltek - odajött és azt mondta: "Már tudod hogy mit érzek minden hétvégén". Azelőtt nem is igazán gondoltam bele, próbáltam keresztbe tenni nekik. Most próbálok annyit segíteni, amennyit csak tudok. Rá kell jönni, hogy mindenki a saját érdekeiért küzd.

- Mire tanított Rafa Benitez?

- Arra, hogy sokat várjak el magamtól naponta és ne lustálkodjak. Ha egy olyan csapatban játszol, ahol általában jól mennek a dolgok a játékosok hajlamosak arra, hogy lazsáljanak. De hajtanod kell magad, sosem szabad megelégedned, és minden nap a legjobbat kell kihoznod magadból. Egy olyan klubnál, mint amilyen a Liverpool nem szabad leállnod 20 gól után és azt mondanod: "Na, hát ennyi volt." 20 gól felett, Benitez akkor is figyel rád a következő edzésen, és hajt egész nap és egész héten. Majd azt mondja csináld tovább magadtól és találj ki új feladatokat. Vannak napok, amikor azt gondolod: Istenem, ez az ember, nem hagy békén egy pillanatra sem. Ilyenkor nem fogod fel, hogy csak a javadat akarja. Fejlődni akarok az életben, nem lazsálni, és önelégültté válni. Kell valaki a közelemben, aki buzdít, másképpen lehetetlen. Nem mindig szeretjük, ha egy ilyen ember van a közelünkben, de hosszútávon biztos vagyok benne, hogy mindenki megköszöni neki.

- Tanítottak valamire az Atletico szurkolók?

- Atletico szurkoló vagyok magam is és szeretnék egy nap újra ott játszani. Talán majd játszhatok velük a Bajnokok Ligájában! Remélem jó fogadtatásban részesülnék. Néha ha összefutok egy Atletico rajongóval az utcán, még mindig a részüknek érzem magam, és ez egy csodás dolog. Nagyon nehéz lenne feldolgozni, ha visszamennék és nem fogadnának szívélyesen. Remélem nem így lesz.

- És mi a helyzet a filmekkel és a könyvekkel? Gazdagodtál valamivel általuk?

- Nem ugyanaz, mint a könyvek, de a barátság hihetetlenül fontos. Az összes kapcsolatod az emberekkel, amikor semmi más nincs, ebbe kapaszkodhatsz. Megtanultam, hogy a jó barátság és a barátok egy életre szólnak. A másik dolog pedig az, hogy a könyvekben az emberek a személyes tapasztalataikat írják le, rájöttem, hogy legbelül mindenki ugyanolyan, ugyanazok a reményeink, vágyaink és félelmeink, ugyanazokra a dolgokra van szükségünk, ha csak a családra, a kapcsolatokra, vagy a biztonságunkra gondolunk is. Azt is megtanultam, hogy az irigység egy nagyon rossz tulajdonság. Bár ezt itt nem nagyon tapasztalom. Nem ilyenek az emberek akikkel találkozok. Bárhová megyek is, legyen az Liverpool vagy Manchester, az emberek nagyon tisztelnek és kedvesek is. Végülis megtanultam élvezni az életet.

- És mi van azokkal az újságírókkal akik rólad cikkeznek?

- Néhány újságírótól igenis sokat tanultam!
Végülis mi, focisták elég egoisták vagyunk és legtöbbünk azt mondaná jó újságírónak, aki dicsér minket, pocséknak pedig azt, aki rossz fényt vet ránk. Vannak néhányan, akik kritizálnak és rosszakat írnak rólam - de ezek nem építő kritikak, csak bántani akarnak és keresztbe tesznek nekem. Nem fogom megnevezni őket, nem is érdemes miattuk felidegesíteni magam - de meg akarom én mutatni nekik, hogy nincs igazuk?
Bármit csinálok, azt magamért teszem,viszont igen, néha meg szeretném mutatni, hogy nincs igazuk. Talán akkor jogos volt a kritikájuk, de most, ha kilépek a gyepre mindent megteszek azért, hogy többet egy szót se szólhassanak.

- És végül, hatással volt már rád egy kirándulás, vagy egy hely, ahol jártál?

- Voltam már néhány igazán szegény helyen, mint például Polinézia, Bora Bora, az Amazon esőerdő Brazíliában, és Mexikó egyes részei, ahol az embereket kizsákmányolják, és úgyszólván semmijük sincs. Ami legjobban megdöbbentett az az volt, hogy mindig azok az emberek akartak a legtöbbet adni, akiknek a legkevesebbjük volt. Ezeken a helyeken nincsenek anyagi dolgok, vagy irigység, ami az egész világot elborítja. Itt az emberek nagylelkűek és készek akár mindenüket is odaadni. Ez hihetetlen. De tudod néha rájövök, hogy mi, focisták, nem valós életet élünk. Szeretnék néha távol élni azoktól a dolgoktól, amik körülvesznek: a túl sok pénz és az irigykedők. Elmegyek ezekre a helyekre és mindenemet meg akarom osztani mindenkivel. Aztán visszajövök Európába és itt kicsit más helyzet fogad, nem?