Mese vagy valóság?

Farkasgyerekek

Az úgynevezett farkasgyerekek évszázadok óta rendszeres szereplői az Indiából érkező, Indiáról szóló híreknek. Még napjaink bulvársajtójában is felbukkan olykor-olykor egy farkasok által felnevelt, négylábon közlekedő kisgyerek képe. Vajon mennyi az igazság ezekben a történetekben? Felnőhetnek csecsemők bizonyos körülmények között egy farkasfalkában, minden emberi gondoskodás nélkül?

Sajnos a legtöbb ilyen történet szerzője saját maga soha nem volt szemtanúja az eseményeknek, mindig csak mástól értesült a dzsungelbeli farkasbarlangban talált embergyerekek esetéről, saját szemével soha nem látta a „mostohaszülőket”, de általában az „adoptált” kisgyereket sem. De miért pont Indiában történik ilyesmi? Sajnos korábban bevett szokás volt az országban, hogy a felesleges csecsemőket, főleg a lányokat, egyszerűen kitették az erdőbe. Ebből a szempontból tehát elképzelhető, hogy ezek a gyerekek valamilyen módon egy farkasfalka otthonába kerültek.

A tudomány mai állása szerint azonban a túlélési esélyük a nullával egyenlő. Először is, a farkasok szinte mindig megölik az olyan kölyköket, melyek nem a fajuknak megfelelő magatartásformákat mutatják. Mindez az agresszió lekisebb jele nélkül, általában röviddel a szülés után történik; így ösztönösen megakadályozzák például az örökletes betegségek továbböröklődését. Ezért nehéz elképzelni, hogy a farkaskölyköktől olyannyira különböző csecsemő ne váltaná ki az anyafarkasból ezt az ösztönös reakciót.

De ha mégsem, akkor hamarosan a kisfarkasok jelentenék a következő nehézséget, ugyanis már néhány hetes korukban elkezdik használni tűéles fogaikat az egymás közötti kommunikációban is, és ezt a fájdalmat egy szőrtelen, csupasz csecsemő nem tudná elviselni. Ráadásul a farkasanyának sokkal rövidebb ideig van teje, mint egy embernek, ezután előemésztett, kiöklendezett hússal táplálja kicsinyeit, ami egy csecsemő táplálékigényének egyáltalán nem felel meg.

A farkasgyerekeket a híradások mindig négylábon járó, vonító, vizet lefetyelő, egyszóval jellegzetes farkastulajdonságokkal rendelkező lényekként ábrázolták, akik nem tudnak beszélni. Humán orvosok a négylábon járást születési rendellenességgel magyarázzák, egyfajta nyomorékságként, ideggyógyászok pedig több olyan páciensükről is beszámoltak, akik farkasokhoz hasonlóan vonítanak anélkül, hogy valaha is kapcsolatba kerültek volna ilyen négylábúakkal.

Mindezek tekintetében, sokkal inkább elképzelhető lenne, hogy egy emberszabású majom neveljen fel egy kitett kisgyereket. Erre azonban még soha nem volt példa, az indiai történetek mindig farkasgyerekről szóltak. Vajon miért? Ilyen hatással lenne Kipling (1865–1936) Mauglija az indiai legendákra? Vagy éppen fordítva, ezen történetek ihlették a Dzsungel könyvét?

Talán J. L. A. Singh misszionárius korabeli naplója lehet a magyarázat. Ez az egyetlen olyan írásos emlék farkasgyerekekről, melynek szerzője – legalábbis naplója tanúsága szerint – saját maga talált és nevelt fel farkasgyerekeket az 1920-as években. Az angol misszionárius Midnapore körzetében, Morbhanj Raj közelében találkozott egy Chunarem nevű falubelivel, aki rettegve mesélte, hogy a dzsungelben egy „ember-szellem” (Manush-Bagha) él. A férfi és felesége arra kérték a misszionáriust, hogy hajtsa el falujukból az embertestű, szellemfejű rémet, mely sötétedéskor szokott előbukkanni. Singh és társai 1920. október 9-én, kb. délután öt órától egy magaslesről figyelték a rengeteget. Egy óra múlva, egy üregből kibújva megjelent három kifejlett farkas, melyet két fiatalabb követett, majd mögöttük közvetlenül megjelent az „ember-szellem” is, sőt még egy második kisebb ilyen lény is. A misszionárius társai, Rose és Richards már emelte is fegyverét, hogy lelőjék őket, de a misszionárius inkább egy messzelátót adott a kezükbe, hogy meggyőzze őket, hogy nem szellemekről, emberi lényekről van szó.

Október 17-én a három férfi visszatért, hogy kiássa a farkasüreget. Két farkas elmenekült, az anyafarkas azonban mindvégig védelmezte otthonát. A misszionárius szerint a farkas a két embergyereket eredetileg zsákmányként vitte kölykeinek, és Singh isteni csodának tartotta, hogy a két gyerek mégis életben maradt, sőt felcseperedett a farkasok között. A kölykök és a két emberi lény egymáshoz bújva, az üreg mélyén remegett, a gyerekek még vadabban védekeztek, mint a farkasok. Nagy nehezen mindegyiküket egy-egy hatalmas lepedőbe csavarták, csak a fejüket hagyták szabadon.

A kölyköket az ásásnál segédkező bennszülötteknek ajándékozták, akik jó pénzért eladták őket a piacon. A misszionáriusnak a mentőakció után pár napra el kellett utaznia, addig a gyerekeket egy Chuna nevű barátjánál hagyta, annak udvarában, egy nyolcszor nyolc lábnyi elkerített területen. Mikor Singh október 23-án visszatért, kiderült, hogy nemcsak Chuna és családja, de az egész falu elhagyta házait, mert pánikba estek attól, hogy ember-szellemek laknak Chuna udvarában. A falu elnéptelenedett, a gyerekeket magukra hagyták.

A misszionárius az éhenhalás és kiszáradás küszöbén talált rájuk. Megitatta őket, vizet öntve a szájukba. Ezen kívül azonban semmit sem akartak a szájukba venni, teát és tejet is csak úgy sikerült adnia nekik, hogy egy szövetdarabot összetekerve, egyik végét a csészébe, másik végét a gyerekek szájába dugva, megszoptatta őket. A gyerekek szinte egész nap a szoba egyik sarkába húzódtak, a falnak fordulva, semmi sem keltette fel az érdeklődésüket. Mindig nagyon félénken, visszahúzódóan viselkedtek, minden érintkezést kerültek az emberekkel, ha közelítettek hozzájuk, olykor még vicsorogtak is.

A két kislányt a Kamala és Amala nevet kapta az árvaházban. Nem tudtak felegyenesedve járni, négylábon közlekedtek, tenyerükre és lábujjaikra nehezedve.

Nagyon éberen aludtak, a legkisebb zajra felébredtek, és nem féltek a sötétben. Nyolc illetve másfél évesek lehettek, amikor rájuk találtak a dzsungelben, de értelmi szintjük és viselkedésük legfeljebb egy egyéves gyerekének felelt meg. A kisebbik hamarosan meghalt, Kamala még tíz évig élt.