8. rész:

A fiúk előtt tagadhattam, hogy odáig vagyok Tomért, de magamnak felesleges volt hazudni. Egyre többet gondolok rá és furcsa érzés kerít hatalmába, amikor eszembe jut mennyire jó illata van… S amikor azt mondta „kellesz”, akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Már alig vártam, hogy végre ma is betoppanjon, ahogy tegnap ígérte.

- Elizabeth, azonnal gyere a szobámba!- hallatszott a folyosóról a kiabálás

„Hogy dögölne meg ez a vén satrafa!”- gondoltam magamban. Nagy nehezen, egy óriási sóhaj közepette feltápászkodtam az ágyamról és Hilda néni irodája felé vettem az irányt.

-         Itt vagyok.- szóltam, miközben halkan bezártam magam mögött az ajtót

-         Na idefigyelj! Amit tegnap műveltél, az egyszerűen közönséges és felháborító!

-         Hogy? Mi? Mit csináltam tegnap?- nem értettem miről beszél

-         Azzal a fiúval a kertben …- sziszegte mérgesen

-         Csak nevettünk! Már azt sem lehet?- csattantam fel

-         Csak nevettetek? Azt hittem ott helyben egymásnak estek! Szerinted ez illendő viselkedés? – erősen megragadta a karom

-         Magának az a baja, hogy utálja, ha boldog vagyok! Egyszerűen gyűlöl engem és azért nem hagy békén! Nagyon jól tudja, hogy semmi rosszat nem csináltam Tommal!

-         Hogy merészelsz így beszélni velem? Na idefigyelj, ezért azonnal megfizetsz! – rántott le a földre

-         Ne! Hagyjon békén! Nincs joga ehhez! – rettenetesen féltem, mert a múltkor is nagyon fájt és nem akartam még egyszer átélni

-         Nem te mondod meg nekem, hogy mihez van jogom és mihez nem! Te és a kis barátaid még mindig nem bírjátok felfogni, hogy itt az van amit én mondok, s azt teszem, amit helyesnek látok! Nektek pedig az a dolgotok, hogy engedelmeskedjetek!- az utolsó szavakat már szinte ordította, s közben felhúzta a felsőm, majd a következő pillanatban elcsattantak az első ütések.

-         Neee! Kérem!- rettenetesen fájt, azonnal felszakadtak a félig begyógyult sebeim és maró fájdalom hasított a hátamba. Patakokban folytak a könnyeim.

-         Hagyja abba! Most azonnal eressze el!- hallottam Tom hangját, de a fájdalomtól annyira alélt voltam, hogy nem láttam őt.

Tom erősen meglökte Hilda nénit, aki nekiesett az íróasztalnak, majd óvatosan felhúzott és kicibált a szobából. Fel sem fogtam igazából, hogy mi történik, egyszer csak arra eszméltem fel, hogy Tom beültet egy autóba.

-         Tom! Hova viszel?- szipogtam

-         Hozzánk. Nem engedlek többé vissza! – rám nézett miközben vezetett és gyengéden letörölte a könnyem

-         De keresni fognak! Te is tudod, hogy vissza kell mennem!

-         Azonnal hívom David-ot. Elintézzük az apasági tesztet és nem kell visszamenned.

-         De…

-         Nem Lizy! Nincs de! Fogd fel, hogy aggódom miattad és majd meghasad a szívem, hogy így kell látnom téged! Nem engedlek vissza! Nincs vita. Nem vagyok hajlandó többet erről beszélni!

-         De mi lesz velem idekinn?- még jobban elkezdtem sírni, nagyon megijedtem, Tom borzasztó mérgesnek tűnt.

-         Hogyhogy mi lesz? Velünk leszel! Majd mi vigyázunk rád!

-         De Tom…

-         Lizy fejezd be! – mondta fenyegetően

-         Ne kiabálj már.- kértem szomorúan, mire ő sóhajtott egyet, lefordult egy kis utcába és megállította a kocsit, majd édesen rám nézett.

-         Ne haragudj! Nem rád haragszom, hanem arra a hülye vén ribancra! Gyere ide! – ölelt meg- Na idefigyelj! Én is és David is aggódunk érted! Bízz meg bennünk kérlek szépen! Minden rendben lesz. Velünk leszel, biztonságban, olyan körülmények közt, amit megérdemelsz. S ha így lesz, mi is nyugodtak leszünk! Rendben?- emelte fel az állam

-         Rendben.- válaszoltam halkan, majd amilyen szorosan csak tudtam, Tomhoz bújtam

-         Annyira jó érzés, hogy itt vagy! – suttogta a fülembe

-         Nekem is.- válaszoltam, majd éreztem, hogy Tom megpuszilja a hajam

-         Menjünk! – mondta, majd beindította a kocsit.

-         Ok.

Útközben már nem szóltunk egymáshoz. Tom csak vezetett. Nyugodtnak tűnt, kisimultak az arcvonásai, látszott rajta, hogy lehiggadt. Olyan jó, hogy ilyen. Ha ránézek én magam is nyugodt leszek. Berlinnek olyan utcáin jártunk, ahol még életemben nem voltam. Hatalmas házak, tiszta utcák, óriási kertek. Elég gazdag környéknek tűnt. Sosem voltam még ilyen helyen… Tom kisegített a kocsiból, miután megálltunk egy impozáns ház előtt. Ekkor kinyílt a ház ajtaja és megjelent Bill.

-         Lizy! Szia! De örülök, hogy itt vagy!- szaladt elém, majd megölelt.

-         És itt is marad.- jelentette ki szigorúan Tom

-         Bill, egy picit fáj ahogy ölelsz!- szisszentem fel

-         Jaj ne haragudj! Jézusom!- kapta a kezét a szája elé- Már megint bántott?

-         Igen, bántotta! Éppen ezért nem fog visszamenni oda! – mondta Tom

-         Persze, hogy nem! Gyere be Lizy!- fogta meg a karom Bill

-         Én hívom dr. Eimann-t. Utána pedig Davidot.- Tom

-         Kérsz egy teát? –kérdezte Bill, miközben leültetett egy kanapéra

-         Hát… köszönöm.- mondtam zavartan

-         Máris hozom!

Aztán kiszaladt a konyhába, én pedig csak ültem és bámultam magam elé. Már megint túl hirtelen történnek a dolgok és én össze vagyok zavarodva. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki figyel. Felnéztem és Tomot pillantottam meg. Félig a falnak dőlve mosolyogva nézett rám. Majd közelebb lépett.

-         Nagyon furcsa neked ez a helyzet, ugye?- térdelt le elém

-         Igen.

-         Hogyan segíthetnék? – a kezeit rátette az enyémre

-         Már így is rengeteget segítesz!

-         Ez semmiség. Mondd el mit tegyek még!

-         Csak legyél velem.- néztem rá félénken

-         Ezt kérned sem kell! – s miután ezt kimondta, közel hajolt hozzám. Egy apró finom puszit adott a számra, olyan gyengéden, hogy engem kirázott a hideg.

-         Meghoztam a teát. Ó! Upsz… - Bill

-         Jaj semmi baj!- nevettem- Köszönöm Bill! – vettem el tőle a teát

-         Nincs mit megköszönnöd!- mosolygott – Tom! Felhívtad a dokit?

-         Igen. És Davidot is. Hamarosan itt lesznek. David persze bepánikolt…

-         Mondtad neki, hogy ne aggódjon?- Bill

-         Persze de semmit nem ért…

-         De … én még mindig nem tudom, hogy mi lesz!- néztem rájuk kétségbeesetten

-         Nyugalom kicsim! Megbeszélünk mindent majd ha itt lesz David is! – Tom

-         Hát… erre kíváncsi leszek…- sóhajtottam, majd Tom vállára hajtottam a fejem

-         Nem kell aggódnod. Most már jó helyen vagy és minden rendben lesz…