79. rész.

„ Kínos csend ”


Megrázó volt a csend a Kaulitz házban. A nyugodtnak tűnő légkör mögött mindenki érezte a lassan kitörő vulkán közeledtét. A tömeg már szétoszlott, Tom és Emma a nappaliban, Valeria és Bill a konyhában, Gustav és Maria a szobában. Graciela pedig Georggal és a Kölyökkel volt a kisfiú volt szobájában. Mindenki kissé megszeppenve, csendesen élvezte a másik társaságát. Halkan beszélgettek, szinte suttogtak, hiszen mindenki attól tartott, hogy véletlenül megzavarják Tom és Emma beszélgetését. Persze azt nagyon jól tudták, hogy ha nem kiabálnak, akkor senki sem fogja meghallani őket. Azonban azt nem akarták, hogy bármiféle közük legyen ahhoz, ha esetleg rosszul sikerül jól a nagy beszélgetés.


Emma jó néhány percig bámulta Tomot, aki ismét lehajtotta a fejét és nem látszott rajta, hogy az előbb még mélyen nézett Emma szemeibe. Vagy legalábbis úgy tett, mintha meg sem történt volna. Emma azért reménykedett benne, hogy Ő is azt érezte, amit a lány.
- Khm… Akkor most… most… - Emma hallgatott néhány másodpercig, hátha Tom közbe szól, vagy legalább felemeli a fejét, de mivel nem történt semmi, hát folytatta – Jó lenne beszélni, ha… ha gondolod. Ha te is úgy gondolod.
Emma kezdeti csalódottsága egy kis dühvel is keveredett, hiszen Tom még mindig nem emelte fel a fejét. A lány mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, majd folytatta:
- Ha nem akarsz, hát nem kell beszélned. Én elmondom, amit akartam, aztán ha úgy gondolod, akkor el is mehetek. A lényeg az, hogy tudom, hogy nagyon- nagyon hülye voltam, amiért azt hittem, hogy van valaki a világon, akit jobban szerethetek nálad. – Emma szíve nagyot ugrott, mikor a mondat végére ért. Mindig is tudta és érezte, hogy szereti Tomot, de ezt így még sosem gondolta át és nem is tervezte, hogy kimondja. De most tudta: minden szava igaz volt.
- Tudom, hogy ezt most nem hiszed el. Ha a helyedbe képzelem magam, akkor valószínűleg én is így éreznék, de ha szeretsz, vagy ha csak érzel valamit még irántam, akkor érezned kell, hogy igazat mondok.


- Fantasztikus voltál odalent – mondta Bill mikor Ő és Valeria beértek a szobába.
- Csak elmondtam, amit abban a pillanatban gondoltam – húzta meg a vállát Valeria.
- Nagyon ügyes voltál. Ha te nem szólsz, akkor Emma valószínűleg lelépett volna és ahogy a tesómat ismerem, nem akadályozta volna meg.
- De szereti Emmát…
- Igen, szerintem is, de túl büszke ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Főleg így mindenki előtt.
- Lehet. De szerintem most már kibékülnek.
- Remélem. Elegem van a tesómból. Mióta szakítottak, rám akaszkodott.
- Vettem észre – mosolyodott el Valeria.
- A lényeg, hogy ha kibékülnek, akkor jönnek neked egy nagy köszönettel.
- Áh… - legyintett Valeria, de azért még mindig mosolygott.
- Csodálatos vagy – mondta Bill, de rögtön meg is bánta. Érezte, hogy kissé elpirul, ezért inkább a padlót kezdte bámulni. Bár kijelentését sokkal többnek érezte, mint igaznak, de tudta, hogy ezzel zavarba hozza Valeriát.
- Megyek, beszélnem kell a Kölyökkel – indult el hirtelen Valeria, de aztán még az ajtóból visszafordult. – Te is fantasztikus vagy – mosolygott a lány. – Ellenkező esetben nem te lennél a legjobb barátom – azzal kiment a szobából.
Valeria menet közben átgondolta, amit mondott. Muszáj volt odaszúrnia az utolsó megjegyzést, különben túl érzelmes lett volna az egész. De azért így is elmondta, amit akart. Jó volt ez így, győzködte magát. Különben is, nem akar még vörösebb arccal bemenni a Kölyökhöz. Bármennyire is illik a hajához.


Emma már néhány percig, de mivel Tom nem reagált, felállt és elindult az ajtó felé.
- Nem tudom, hogy mit gondoljak – hallotta Tom hangját, mikor már majdnem kiment. Gyorsan megfordult hát.
- Én megértem. Csak elmondtam, hogy tudd.
- Kösz. De…
- De?
Tom nyelt egyet.
- De… Nem tudom, hogy most mi lesz, Emma. Lehet, hogy elhiszem, hogy szeretsz. Viszont mikor folyton arra a pasira gondoltál, akkor is azt mondtad, hogy szeretsz.
- Tudom. De ez most egészen más. Bárcsak… Bárcsak megmutathatnám neked, hogy mi zajlik most bennem. Bárcsak éreznéd, amit most én érzek. Csak akkor értenéd meg igazán.
- Hát mond el.
- Ez nem olyan könnyű – Emma a szívére tette a kezét – Érzem, hogy szeretlek, de úgy ahogy senki mást. Érzem, hogy valami majd’ szétszakad itt bennem. Félek, hogy el foglak veszíteni. Félek, hogy nem láthatlak többé. Félek attól, hogy elküldesz anélkül, hogy átgondolnád a dolgokat. Félek, hogy kilépek innen és darabokra törik körülöttem minden.
Emma elkezdett sírni, de ettől nem változott meg az arckifejezése, nem mozdította a kezét, hogy letörölje, inkább tudomást sem vett róla. A könnyek már nem tudták kifejezni a fájdalmát.
- Mikor elmondtad, hogy van egy másik fiú is, akivel nem feküdtél le, nem történt semmi, mégis gondolsz rá. Még akkor is mikor velem vagy, akkor…Akkor kétségek gyötörtek. Azon gondolkoztam, hogy mit rontottam el, miért nem vagyok elég neked, miért volt szükségek rá. Azt hittem, hogy miattam van. Aztán mikor elmentél üresnek éreztem magam. Pont, mint mikor kiskorunkban elköltöztél.
Emma felemelte a fejét és könnyei mögül Tomra nézett.
- Azt hittem, hogy nem érdekelt… Bill szomorú volt, de te…
- Mindig bevált. Ha úgy tettem, mintha nem fájna, akkor egy idő után nem is fájt. Most viszont… Fel akartam szedni egy lányt. Megadta a telefonszámát, de aztán Bill leállított. Azt mondta, hogy jobban szerette azt a Tomot, aki melletted voltam. Nem hívtam vissza a lányt.
- Miért nem?
- Mert szerintem is jobb volt az a Tom, aki melletted voltam.
- Van esély arra, hogy ugyanaz a Tom leszel? Mellettem…
Tom nem szólalt meg. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd újra kinyitotta és Emmára nézett.


- Gyere – intett Valeria a Kölyöknek, mikor benyitott -; beszélgessünk.
A Kölyök mély levegőt vett, ránézett Georgra és Gracielára, majd követte Valeriát.
- Bocsánat. Nem volt szándékos… - kezdte rögtön a Kölyök mikor beléptek egy másik szobába, amely teljesen üres volt.
- Ülj le – intett Valeria, a Kölyök pedig szó nélkül engedelmeskedett. Leült egy nagy, sötétkék fotelbe, melyben még kisebbnek tűnt és így még rosszabbul érezte magát. Valeria óriásként járkált előtte.
- Figyelj, Kölyök. Kell néhány szabály.
- Persze.
- A legfontosabb, hogy hallgatnod kell rám. Tudom, hogy ez nem tetszik, de most nálam laksz, én vigyázok rád és mellesleg idősebb is vagyok nálad.
- Jó. Nekem megfelel. Te dirigálsz.
- Hát, ez könnyen ment – húzta ki magát Valeria. – Úgy döntöttem, hogy mivel nem akadékoskodtál, ezért már csak annyit teszek hozzá, hogy többé nem játszhatsz azzal a fegyverrel.
- Rendben.
- Bocsánatot kérsz Emmától, ha végeztek Tommal, rendben?
- Persze.
- Akkor készen is vagyunk – mondta Valeria, majd elindult az ajtó felé.
- Vale… - szólt utána a Kölyök.
- Igen? – fordult vissza Valeria.
- Most nagyon haragszol rám?
- Nem – mosolyodott el a lány. – De mostantól figyelj arra, amit mondok, oké.
- Oké – a Kölyök felállt és Valeriával együtt kimentek a szobából.

- Lehet, hogy mindenkinek jár egy esély – mondta Tom. – Neked is. De ha ismét elszúrsz valamit…
Emma elmosolyodott és még jobban sírni kezdett.
- Komolyan beszélsz?
Tom bólintott.
- De ne hidd, hogy ez el van felejtve, mert nincs. És többé nem akarom meghallani azt a nevet, hogy Josh.
Emma elnevette magát miközben még mindig sírt, majd Tomhoz lépett és szorosan átölelte. Annyira jó érzés volt ismét érezni az illatát, érezni őt maga mellett.
- Egyébként én is szeretlek – jegyezte meg Tom csak úgy mellékesen.
Hát, igen. Valami nem változik.