-         Biztos vagy benne?- David

-         Persze! Sikerült meggyőznöm, azt mondta találkozik magával.- Richie

-         Nem tudom hogy háláljam meg! Rengeteget segítettél!

-         Nem kell hálálkodnia. Lizyért teszem. Egyébként tudta, hogy itt volt Tom?

-         Hogy mi? Tom?!  

-         Igen. Beszélni akart Lizyvel. Eléggé felhúzta, nem tudom mit mondhatott neki…

-         Hát ez nem lehet igaz!

-         Jaj ne aggódjon, Lizy durcizott egy ideig miatta, de nem vészes!

-         Mégis mi a fészkes fenét akart tőle?!

-         Nem tudom. Vagy a maga érdekében akart vele beszélni, vagy hát… - ekkor Richie kajánul elmosolyodott.

-         Igen?

-         Láttam hogy bámulta Lizyt… szerintem tetszik neki. – huncut nevetés hagyta el a száját

-         Na azt próbálja meg! – csattant fel David

-         Miért? –röhögött Richie

-         Mert ő a lányom! Tom egy felelőtlen, elkényeztetett, szexmániás kamasz, akit kizárólag a farka irányít!  Nem fogom engedni, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen Lizyhez! Annyi kiscsajt szedhet fel, amennyit akar, ne pont az én lányom kelljen már!- dühödött fel

-         Ok. Nyugalom! Lizynek amúgy sem volt még senkije, és nem hinném, hogy pont egy ilyen Tom félével szeretne legelőször összeállni…

-         Szívből remélem, hogy úgy van, ahogy mondod!- nézett komolyan Richie szemébe

-         Lizy! Ha tényleg egy undorító, egoista barom, ahogy az előbb állítottad, akkor mégis miért beszélünk róla még mindig?!- Jan

-         Jó, jó, befejeztem. Csak felhúzott… Legszívesebben megtépném a rasztáit, lehúznám az idétlen bő gatyáját és tökön rúgnám az acélbetétesemmel!

-         Ez tudod mit jelent… - mosolygott Matthias Janra

-         Azt, hogy egy bunkó és utálom! – fordultam mérgesen feléjük

-         Nem, nem. – csóválta a fejét Matthias- Azt, hogy vonzódsz hozzá. Háhá - röhögött

-         Szerintem is!- helyeselt Jan

-         Ti teljesen hülyék vagytok?! Mondom, hogy ki nem állhatom!

-         Jaj, mindig így kezdődik... Ha annyira utálnád, nem járna állandóan rajta az eszed! – Matthias

-         Ez nem igaz! Most mi van még ti is fel akartok húzni?

-         De igaz Lizy. Két órája ülünk itt a szobádban és eddig még nem telt el úgy 10 perc, hogy ne kezdted volna el szidni Tomot. Különben mit csinált az a szerencsétlen azon kívül, hogy megmondta a frankót?

-         Képest volt és megölelte Lizyt! Borzasztó, nem? – vihogott Jan

-         Letapizott!- válaszoltam dühösen

-         Lizy!- nevetett Matthias- Csak megpróbálta szépen, bár a maga bugyuta módján elmagyarázni neked, hogy nagyon bejössz neki. Ennyi. Nem kellett volna olyan durván elutasítanod. Főleg, hogy neked is tetszik!

-         Nem tetsziiiiiik!- hisztiztem- Miért nem tudjátok felfogni? Különben meg nem hallottátok hogy beszélt velem és fogalmatok sincs, hogy mi történt valójában!

-         Hé, hé! Nyugalom! Ok. Nem tetszik. Felfogtuk. Higgadj le. Inkább azt mondd meg mikor fogsz beszélni az apáddal! - Matthias

-         Hjajjj nem tudom. – válaszoltam egy nagy sóhaj kíséretében

-         Mégis mit gondolsz róla? Mi volt az első benyomásod?- Jan

-         Az, hogy ő is legalább annyira fél, mint én. Láttam az arcán, kicsit meg is esett rajta a szívem. És igaza van Richie-nek. Annyi jár neki, hogy találkozom vele és megpróbáljuk megismerni egymást.

-         Tom is ezt mondta, nem?- vigyorgott eszeveszettül Jan

-         Áááááá!!!!- ordítottam és mérgesen hozzávágtam a párnámat

-         Hát akkor csatára fel!- mondta nevetve Matthias, majd felkapott egy másik párnát és emberesen hozzám vágta. Őrült kacagás tört ki, miközben püföltük egymást.

-         Kopogtak! – szólalt meg hirtelen Jan

-         Gyere be! – kiabáltam, de közben még mindig vertem Matthiast

Richie jelent meg az ajtóban.

-         Sziasztok srácok! Lizy! Keres valaki…

-         Szia Elizabeth!- köszönt kedvesen David, miután előbújt Richie háta mögül.

-         Fiúk, ne haragudjatok, de…- szólaltam meg

-         Persze, megyünk! – gyorsan megpusziltak és már indultak is az ajtó felé.

Magunkra maradtunk Daviddal. Feszült pillanat. Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb túl kell esnünk az első komoly beszélgetésen. Nagyon ideges volt, tördelte a kezét. Bizonytalanság tükröződött rajta, kicsit el is mosolyodtam, látván azt, ahogy fel-alá járkál és próbál belekezdeni a mondókájába.

-         Üljön le!- mondtam

-         Köszönöm!- válaszolt- Kérhetek valamit?

-         Öhm… hát attól függ mit.

-         Tegezz, légy szíves. Már Richie-nek is mondtam. Nem vagyok még olyan öreg.

-         Rendben.

-         Nézd, tudom, hogy én akartalak megismerni, most pedig csak dadogok meg reszketek itt előtted, de kérlek bocsáss meg, én…

-         Megértelek. – mondtam csendesen- Nem kell magyarázkodnod.

-         Köszönöm! Nem tudom hol kezdjük…

-         A legelején. Ki az anyám és hogy ismerted meg? Miért nem mondta el, hogy gyereket vár tőled és miért halt meg?- nem tudom miért, vagy hogyan, de egyszerre száz és száz kérdés fogalmazódott meg bennem. David egy pillanatig tétovázott, majd vett egy hatalmas levegőt és belekezdett…

Órák teltek el, de csak perceknek tűntek… David csak mesélt és mesélt. Minden kérdésemre szemrebbenés nélkül válaszolt. Alaposan megfigyeltem őt. A kezét, a száját, a gesztusait. A szemei fáradtak voltak, de ahányszor csak felnézett rám mindig kedvesen csillogtak. A hangja lágy volt és csendes. Fájó emlékeket osztott meg velem, láttam rajta, hogy felszakadtak a régi sebek, de ennek ellenére folytatta a történetét. A kezdeti bizonytalanságot és félelmet felváltotta a kíváncsiság és az őszinte érdeklődés. David nem okozott csalódást. Kedves volt és készségesen válaszolt a kérdéseimre. Repült az idő.

-         Elizabeth én szeretném, ha minél hamarabb megcsináltatnánk azt az apasági tesztet. – mondta őszintén

-         Hát… -haboztam

-         Nem azért, mert biztos akarok benne lenni, hogy tényleg a lányom vagy. Azért, mert ki akarlak vinni innen téged! – nézett rám őszintén

-         És? Kiviszel. Aztán mi lesz? Hova megyek? Hozzád? Ugye tudod, hogy nem akarom, hogy eltarts? Nem ismerjük egymást, lehet, hogy az apám vagy, de ugyanolyan idegen vagy számomra, mint bármely más ember, aki szembejön velem az utcán. Megtanultam már, hogy nem szabad bíznom az emberekben és te semmi olyat nem tettél eddig, ami alapján nekem meg kellene bíznom benned! Megcsináltathatjuk azt az átkozott tesztet, de nem fog változtatni semmin.

-         A saját apád vagyok Elizabeth! A vérem vagy! Ez mindent megváltoztat! Neked az sem jelent semmit, hogy azonnal iderohantam hozzád, mikor megtudtam, hogy létezel? – kétségbeesett tekintettel meredt rám

-         Nekem a srácokon kívül az égvilágon semmi nem számít! Értékelem a szándékod, de én nagyon jól megvoltam 15 éven keresztül nélküled és te is nélkülem! Hát ezentúl sem lesz másképp.

-         Elizabeth!

-         Lizy. És nem akarok többé vitatkozni erről.

-         Te is tudod, hogy szükséged van rám, nem bánnak itt jól veled!

-         Az lehet. De én itt éltem le egész eddigi életemet! Nekem ez a koszfészek az otthonom, ez jelenti a világot! Nem úgy megy, ahogy te gondolod, hogy fogod magad és elviszel innen! Nem kérek belőle! Azt hiszem végeztünk ezzel a beszélgetéssel. Kérlek menj el! Ja és mondd meg a tapló rasztás gyereknek, hogy ha még egyszer ide mer jönni, szembe köpöm! Na szia. – azzal kirúgtam az ajtót és jelzésszerűen kitártam a karomat. David szomorúan nézett rám, majd lassú léptekkel odasétált hozzám.

-         Lizy, én igyekszem! Nekem is nehéz. Kicsit gondolhatnál rám is. Csak jót akarok!- azzal otthagyott…