Ahogy beléptem a kétszárnyú ajtón rögtön megcsapott a cigifüst. Na meg a techno-zene. A saját hangomat sem hallottam az üvöltéstől, visongástól és a bömbölő zenétől odabent.

- Hé, Luc, biztos jó helyre hoztál minket? – ordítottam a mögöttem jövő embernek.

Lucas a legjobb barátom volt. Azért a legjobb, mert ő tényleg barát volt és nem a népszerűségem miatt volt a közelemben. Magas volt, szőke hajú, kék szemű, és kidolgozott testű. Az a tipikus „szőkeherceg”.

- Hidd el, cica, ez Kanada legfelkapottabb szórakozóhelye – vigyorgott rám.

- Ha te mondod – vontam meg a vállam.

Azt hiszem, ideje bemutatkoznom. A nevem Réka Braun és 17 éves vagyok. 1991. február 22-én születtem, a testvéremmel együtt. Igen, van egy ikertestvérem, Tamcsi. És olyanok vagyunk, mint két tojás. Csak a hajunk és a hangunk különböző. Tamcsinak hosszú, derékig alá érő, szőke haja van, az alja feketére festve. Velem ellentétben, akinek ugyanolyan hosszúságú és formájú, csak fekete alapszínnel és piros melírral. Mindkettőnknek zöld macskaszemei vannak.

Az életünk pedig igen mozgalmas volt eddig. Anyai ágon magyarok, apai ágon németek vagyunk, ezért félig magyar a nevünk. Életünket Németországban éltük, de rengetegszer voltunk Magyarországon is. Éppen ezért mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéljük. Azonban a „karrierünk” rengeteg más helyre is szólít minket, így megszereztük az angol felsőfokú nyelvvizsgát is.

Igen, mondhatom, hogy karrierünk van. Azaz csak lesz. Mindketten imádunk táncolni, ez az életünk. 3 évesek voltunk, mikor életünk első táncórájára mentünk, azóta ennek szenteltük az életünket. Rengeteg elismerést kaptunk, több műsorban is szerepeltünk, színházak, művészeti iskolák és főiskolák kértek föl minket különböző bemutatókra. Sőt, még oktattunk is.

Ezért kerültünk most is ide, Amerikába. Egy gálán több kategóriában is megválasztottak minket a legjobb táncosoknak, és ehhez két éves kijöveteli lehetőséget kaptunk Kanadába, a leghíresebb táncművészeti iskolára. Nem volt muszáj mind a két évet kihasználni, de már így is letelt belőle egy teljes év. Azóta rengeteg barátot szereztünk, Lucast is itt ismertük meg. Ő is Németországból jött ide, és azóta már a legjobb barátunkká nőtte ki magát.

Azon az estén Lucas elrángatott egy kicsit kikapcsolódni. Természetesen Tamcsi is jött velünk, de elvileg néhány haverunkkal is kellett találkoznunk. Nem öltöztem ki túlságosan. Egy fekete csőfarmer, egy bordó, pánt nélküli felső és a kedvenc, szintén bordó magas sarkúm volt rajtam. Tamcsi ugyanilyen öltözékben volt, csak ő a bordó helyett a lila színt választotta. Bár még így is éreztük a körülöttünk álló részeg fiúk vizslató pillantását.

Kerestünk egy szabad asztalt és Lucas hozott valami jó italt. Elvoltunk így egy darabig, majd fél óra elteltével Lucas telefonja csörögni kezdett.

- A többiek küldtek sms-t – kiabálta, hogy halljuk is. – Azt írták, kint várjuk meg őket.

Bólintottunk, majd átverekedtük magunkat a tömegen és kimentünk az utcára, hogy megvárjuk a többieket.

Azonban arra nem számítottam, ami odakint történt.

Igazság szerint már 3 éve azon imádkoztam, hogy ne történjen meg.

És most mégis ez történt.

Tamcsi már kint volt az épületből. Utána köveztem volna én. Hanem ütközök össze valakivel.

- Bocsi – szólaltunk meg egyszerre.

Csak akkor néztem rá.

És azt kívántam, bárcsak ott helyben elnyelne a föld.

- TE?! – tántorodtam hátra.

Ennek hatására egyenesen Lucasnak mentem, aki mögöttem jött.

- Valami gond van? – nézett rám Luc.

Én azonban csak meredten bámultam az előttem álló személyre. Döbbenten néztem és ezzel ő is így volt. Soha többet nem akartam vele találkozni, és most mégis megtörtént.

Hosszú, fekete, melírozott hajával, gyönyörű, gesztenyebarna szemeivel, varázslatos nézésével és a jobb szemöldökében tündöklő piercingjével olyan volt, mint egy mesebeli álom. Tudtam, hogy lányok tízezreinek valóban egy álom. Nekem viszont egy rémálomhoz hasonlított…

- Réka... – suttogta.

Annyira ismerős volt. Annyira ismertem a hangját. Annyira tudtam, milyen gyönyörűen mondja ki a nevem.

Annyira fájt.

- Nem! – akartam kiabálni, de csak egy szánalmas nyöszörgésre futotta.

A szemem szúrni kezdett. Tudtam, hogy azonnal el kell tűnnöm innen.

- Réka? Mi a baj? – lépett mellém Tamcsi. Aztán ő is odanézett. És ő is megdöbbent. – Bill?!

Egy könnycsepp végigfolyt az arcomon. Nem! Bill nem láthat sírni! Nem láthat gyengének! Nem tudhatja… nem tudhatja, hogy még mindig mennyire hiányzik…

Megfordultam és rohanni kezdtem. Ez nem is volt nehéz művelet a magas sarkúban, mivel rengetegszer táncolni is abban szoktam.

- Szerintem jobb lesz, ha felszívódsz – morogta Tamcsi Bill felé fordulva, majd utánam eredt.

- Te tényleg Bill vagy? Az a Bill? – tátotta el a száját Luc.

- Hát attól függ, mit értesz az „az” alatt.

- Bill Kaulitz? A volt barátja?

Bill komoran bólintott.

- Öcsém! Hallod, te aztán jól elcsavartad a fejét.

- Mi? – értetlenkedett Bill.

- Felvázolom. Az egész sulink az ikrekért van oda. Mindenki ott van minden fellépésüket, a tánc suliban ők a legjobbak. Mindenki őket akarja. Tamcsi néha-néha elmegy egy randira valakivel, de nagyon megválogatja. Réka… ő a teljes elérhetetlenség. Talán ezért is imádják őket. Réka senkit nem enged közel magához. Csak Tamcsi és én vagyunk neki. …Ne nézz így! Nem a pasija vagyok, hanem a legjobb barátjuk.

- De… miért nem enged magához senkit?

- Senkinek nem mond konkrét indokot. Csak én és Tamcsi tudjuk. Miattad. De én mondom, haver, nagyon ügyesen csinálja! Egyszer az egyik „menőgyerek” megfogta a fenekét… Akkora pofont kapott cserébe, hogy két napig piroslott az arca – kuncogott Lucas.

Szerencséje, hogy nem hallottam, hogy ezt elmondja neki. Különben elbúcsúzhatna az apaságtól.

- De én ezt nem értem… Ha csak ti tudjátok, akkor miért mondtad el nekem?

- Hát nem egyértelmű? Használd ki, hogy itt vagy!

Azzal Luc vállon veregette Billt, majd elsietett utánunk.

Nem volt nehéz dolga. Csak a kiabálás irányába kellet jönnie. Igen, igen, már megint a nővéremen vezettem le az idegeimet.

- Te csak ne add itt nekem a hegyi beszédet! Lehet, hogy a te kis Tomocskád egy könnyűvérű strici lett, de Bill nem lett az, és ez fáj! Szedte volna fel az összes körülötte ugráló ribancot, és vitte volna fel őket az ágyába... – kiabáltam az utca kellős közepén, de ez zokogásba ment át. – N-ne haragudj…

- Nyugodj már meg, hugi! Úgyis nemsokára elmennek… remélem – ölelt át Tamcsi.

- Minden oké? – jelent meg Luc.

- Már igen. De szerintem mi hazamegyünk…

- Mondd meg Johnnyéknak, hogy sajnáljuk, de majd bepótoljuk – mondtam.

- Rendben. Ágyő, hölgyeim – hajolt meg Luc, majd adott nekünk 3-3 puszit és visszament a diszkóhoz.

Mi pedig lassan hazabandukoltunk Tamcsival. Ez az este nagyon el lett rontva…

Másnap reggel nyúzottan ébredtem. Kikászálódtam az ágyból és ahogy megláttam magam a tükörben, sikítani támadt kedvem. A hajam szerteszét állt, a szemem karikás, vörös, és duzzadt volt a sok sírástól. Leheltem magamba némi életet. Felöltöztem, megmosakodtam és megcsináltam a hajam. Leszaladtam a lépcsőn – kisebb nagyobb sikerrel, ugyanis minimum háromszor majdnem leestem –, és a konyhába érve Tamcsival találtam szemben magam, aki már teljes készenlétben állt.

- Hát te hova készülsz? – kíváncsiskodtam.

- Hát… én csak… izé…

- Pasi?

- Nem egészen.

- Áhá! Tudtam. Jó szórakozást! – kacsintottam rá, majd továbbmentem.

- Nem szórakozni fogunk…

-Ahaaa…

- Komolyan.

- ANYÁÁÁÁÁD! – ordítottam föl, mivel sikerült jól belerúgnom az asztal lábába.

- Az a tiéd is. Mit csináltál? – jött be Tamcsi.

- Ez a kurva asztal… Ki fogom dobatni a francba. És a lépcsőket is kicseréltetem. És kidobom a szőnyegeket.

- Wow, úgy látom mozgalmas reggeled volt. Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy felzaklatott Bill jelenléte.

- Akkor nem ismersz.