T H : Ha két drogost összezárnak

Chapter 01. – Megnyugvást kutatva

Az eső szomorúan kopogott a sártól piszkos, félreeső betonút kanyarulatában. A fák utolsó erejüket összeszedve próbáltak ellenállni a szélnek, és gyökerükkel kapaszkodtak, nehogy kidőljenek. Az eldugott kis utcasarokban álló szálloda ablakai mind sötéten ásították kifelé a nyomort. Utolsó kis hely volt, csendes, magának való, az emberek nem nagyon ismerték, volt, aki csak úgy kósza hírből hallott róla, mások pedig nem is érdeklődtek iránta. Soha, senkiben nem támadt fel a gyanú, hogy esetleg ezen a parányi lerobbant szállón tengetik napjaikat a Kaulitz testvérek, nyilvánosságtól és rajongóhadtól elzártan. Mindenki úgy hihette, az ikrek fényőzű hotelekben, csodás paradicsomokban töltik kényszervendégeskedésüket. Az emberek néha rettentő nagyokat tudtak tévedni…

Bill az ablakpárkánynak támasztott fejjel bámult ki a rejtett utcájukra, s nagyokat lélegezve szívta be az eső illatát. Gondolatai messze jártak, régi időkben, gyermekkorukban, amikor még minden könnyelmű dolog volt, amikor még saját maga dönthette el tetteit, amikor még igazából élt. Titkon számtalanszor visszasírta a múltbéli tréfákat, az elfelejtett szórakozásokat, az összes szép emléket. Ebből mostanra már mi maradt neki? Nincsen semmije, ő már csak egy senki. Ezer meg ezer rajongó él-hal érte, százak istenítik naponta, millióan hallgatják zenéjüket, és mégis… mégis mire ment mindezzel? Nem több egy tizenhat éves kábítószeres gyereknél, aki már nem bírja elviselni a sok vállára szakadó terhet. Ő nem egy mindenható, csak egy egyszerű fiatal, nem kiskorú, igen tényleg nem az, mint a zenéjükben is benne van, de még akkor is fiatal. Nagyon fiatal. És ez túl sok neki. Ez már tényleg túl sok neki. Nem segít rajta semmi már, az alkohol rég nem használ, a cigi is múlandó, csak percekig tart a megnyugvás. Drog. Igen, az kell ide. Pont csak annyi, hogy felszabaduljon, de még itt legyen, épp ésszel gondolkodjon, már ha lehet egyáltalán. A rajongóinak szíve mind összetörne, ha ez kitudódna a nagyvilágba. Nem akarja bántani őket, épp ezért kell titokban csinálnia. Bill Kaulitz a mindig is rendes, romantikus lélek – stresszbe sodródva nyugalmat keresett a narkotikumban. Óriási botrány lenne belőle… és épp ezért kell. Minden héten, minden nap, minden órában. Örökké, amíg csak jólesik, amíg csak használ, amíg csak bele nem pusztul. A végzetekig…

Nagyon horkantva kapta fel a fejét. Az ablaknak volt támaszkodva, egész ruhája tiszta esővíz volt, bizonyára belealudhatott gondolataiba. Körülnézett a szobájukban, Tom az egész franciaágyon elterpeszkedve bevágta a szunyát, félig nyitott száján kis vonalkában csurgott ki a nyála. Bill, miután meggyőződött róla, hogy senki nincs, aki kifigyelhetné, vagy leállíthatná, az utazótáskájához lopakodott és kivett belőle egy kis fehéres tartalmú injekciós tűt.

Öt perc múlva már szabadabbnak érezte magát az égen átcikázó madaraknál is.

Újra visszament az ablakhoz, s még egyszer körülnézett a porlepte utcán, majd csöndben becsukta az ablakot. Vagyis inkább csak próbálta, mert a sok szertől kissé imbolygott a keze, valamint az ablak zára sem volt épp tökéletes, ezért kemény koppanás hallatszott az ablak betolásánál.

- Ki az!? – horkantott fel egyből Tom.
- Én, de csak becsuktam az ablakot.
- Minek? – nézett ki értetlenül szőkésbarna hajrasztái mögül a fiú.
- Mert esik. Na aludj tovább, mindjárt én is lefekszem. – válaszolt türelmetlenül a másik, és közben elkezdett átvedleni hálóruhába.
- Most meg mi bajod? És mi az a piros izé a kezeden? – mutatott Tom az ikertestvére karján még akkor is jól látható kis, vörös körökre.
- Semmi. Nekiszaladtam az ajtónak. – vágta rá Bill, majd befeküdt a takaró alá, s nyakáig felhúzta a takarót, elrejtve benne megszurkált kezét.
- Bill… - könyökölt fel Tom, majd kétségbeesett hangon folytatta – azt mondtad, nem narkózol…

Bill nem szólt semmit, helyette mérgesen átfordult a másik oldalára, és mint aki jól végezte dolgát, bevágta a szunyát, nem törődve testvére reményvesztett arcával.

Chapter 02. – Véres leányzó

Bill nem aludt túl jól az éjjel, többször is felébredt valami furcsa, kivehetetlen zajra az utca felől. Előszörre csak fejére húzta a takarót és szunyált is tovább, de miután már tizenöt percen belül harmadszorra ocsúdott fel álmából, úgy döntött megnézi a zaj forrását. Ez a döntése nagyobb hatással lett egész életére, mint eddig bármi más.

A hetek óta felhalmozódott rumlit; kólásüvegeket, Red-Bullokat, üres chipses zacskókat, valamint a hangosan horkoló Tomot kikerülve az ablakhoz bukdácsolt és kilesett a sötétkék bársonyfüggöny mögül. Laposakat pislogva nézett körül az elhagyatott utcán, de a hang forrását sehol nem találta. Jó két perce leselkedhetett már, de semmit nem talált. Fordult is volna vissza, hogy befeküdjön a pihe-puha ágyába, amikor ismét felhangzott a különös hang. Kinézett hát újra az ablakon, s a következő percbe magát meghazudtolóan magas hangon sikoltott egyet. Ösztönösen Tom felé nyúlt, és felrázta ikertestvérét, bár ez felesleges volt, mivel a fiú már a vonyításra is egyből felkapta a fejét.

- Mi van Bill? Mi történt? – kérdezte egyből álmosságtól rekedt hangon, majd mivel testvére nem felelt, feltérdelt és mellé lépve kibámult az utcára.
- Ott… - nyöszörögte Bill kezével mutatva a félelmének okozóját.

A sikátorban, amelyhez a szálloda utcája kapcsolódott egy árny vergődött. Négykézláb állhatott, vagy csak nagyon alacsony volt, minden esetre a földtől csak alig egy méter magasra ért fel, s így próbált valahogy előrébb haladni. Maga után vérvörösen csillogó folyamot húzott, s minden egyes mozdulatnál megroggyantak tagjai, félő volt, hogy ott helyben összecsuklik. A fordulónál, ahol be lehet térni a hotelbe megállt, majd mintha meglátta volna az ablakból figyelő két fiút, gyorsabbra fogta lépteit. Teste alól kaparás hallatszott, valószínűleg körmeit is belevájta a betonba, csak hogy gyorsabban elmenekülhessen. Fájdalmasan nyögött egyet, s az egyetlen utcai lámpa tompa világítása mellett is könnyedén lehetett látni, amint egy adag vér csordult ki a szájából. Sötét, esőtől vizes, arcába lógó haját hátracsapta, előtéve lágy vonású, gyönyörűen ívelt arcát, amelyet több ezer apró, és nagyobb karmolás szelte át. Próbált lépni még egyet, de elterült a földön, s ott kínlódott tovább.

- Bill, azonnal menj, hívd a mentőket! – kiabálta döbbenten Tom.
- Adj egy mobilt! Hol a mobilom? Te jó ég, hol a mobilom?! – harsogta remegő hangon a fekete hajú fiú.
- Mittomén… ott a polcon!

Kiáltozásuk bizonyára kihallatszódott, mivel a lány még kétségbeesettebben próbált eltűnni. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, két lábra állt, és próbált tovább evickélni az utcán, semmi sikerrel. Testét nem tudta megtartani, így hangos csattanással roskadt vissza a talajra, majd nem mozdult többet.

Eközben bent, a szobában a két iker, Tom és Bill, életük talán leghorrorisztikusabb perceit élték át.

03.Testvérek között / 04.A kislány dala

Chapter 03. – Testvérek között

Tom reggel olyan kialvatlanul ébredt fel, ahogy csak egy egész éjjel tartó buli hatása után kelhet az ember. Első pillanatban fel sem fogta, hogy hol van, fordult is volna jobb oldalára, hogy megnézze az éjjeliszekrényén lévő órán az időt, ahogy a szobájában szokott lenni. A baj csak az volt, hogy most nem a szobájában, hanem a félreeső kis szállodában aludt. Nyújtózkodott párat az órája után, de mivel az nem volt ott a helyén, hát csak nem érte el, viszont lezuhannia az ágyról, na azt profin sikerült.

Kelletlenül nyöszörögve dörzsölgette az esés erejétől fájó hátsó felét miközben felkászálódott a durva faparkettáról. Szemével Billt kutatta – meg akarta vele beszélni az éjjel történeteket -, de az nem volt sem a szekrénynél, sem az ajtó, vagy épp a szék mellett. Megfordult, hogy megnézze a franciaágyon is, bár elég kevés reményt fűzött hozzá, hogy ott találja testvérét – Bill ugyan is mindig előbb kelt, mint ő -, így el is csodálkozott rajta, amikor meglátta a fekvőhelyen. Megrökönyödve tudatosult benne, hogy testvére nagyon rossz állapotban keringett, szeme ki volt sírva, teste remegett az elfojtott könnyektől, ruháját helyenként vérfoltok díszítették, s alkarján a vörös foltok úgy rikítottak, mint a közlekedési lámpák szoktak.

- Úristen Bill mi történt!? – kérdezte fájó aggodalommal Tom.

A megszólított fiú nem válaszolt, csak még görcsösebben átkulcsolta kezeivel felhúzott térdét, s gyenge ringatózásba kezdett. Nagy melegbarna szemei lassan megteltek könnyel, küzdött ellene, ez jól látszott, de egy csepp lassan valahogyan mégis utat tört magának, s ezt az egyet megszámlálhatatlan társa követte. Tom nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet, de leült ikertestvére mellé és gyengéden átkarolta vállát. Bill, mint aki csak erre a jelre várt, egymás után törtek ki belőle a szavak, megállíthatatlan folyamként elárasztva mindkettejük lelkét.

- Tudod mit mondott az orvos Tom? Az, amelyiket tegnap a lányhoz kihívtunk… Azt… azt mondta, hogy a csaj… drogos… Tűvel oltja be mindig magát… Tudod miből jött rá erre Tom? Erről! – kiáltotta bele a csendbe.

Miközben beszélt feltűrte pólójának ujját, kinyújtotta a karját és rábökött könyökhajlatára. Azon tűzvörösen ott virítottak az injekciós tűk nyomai.

- Azt mondta… azt mondta az orvos, hogy aki ilyet tesz magával… az nem normális. Érted Tom? Nem normális! Én nem vagyok normális… itt a bizonyíték, tessék. És nem érdekel… Érted? Egyszerűen nem – ér – de - kel. Les.zarom magasból… hogy mikor fogok meghalni… és hogy addig mennyit szenvedek… és erre most jöttem rá… most, teljesen beszívott állapotban… ekkor jönnek a nagy gondolatok… nemde?

- Te jóságos úristen, mi van veled Bill? –Bill gyorsan kibontakozott Tom öleléséből, és megszállottan testvére szemébe bámult.
- Hát még mindig nem érted…? Már nem számít semmi. Meg fogok halni… a szer sírba visz. De már nem érdekel… nem tehetek ellene… semmit sem. Semmit sem… Mert egyszer úgyis mind meghalunk… - tekintetében az elszántság minden egyes kimondott szó után halványodott.

Kezei remegtek, ahogy Tom után nyúlt, s markának szorításából, minduntalan kicsúszott testvére lekonyuló hajrasztái.

- Ne beszélj hül.yeségeket Bill… ez nem így van… Igen is érdemes élni, nézd meg, eddig is miket vittél véghez! Nagyszerű ember vagy… nagyszerű élettel, és nem hagyhatod, hogy valami így… fogságba ejtsen. Figy… - kezdett bele testvére észhez – vagy legalább is valami normálisabb dologhoz – térítéséhez, mondókáját azonban kénytelen rémülettel abba kellett hagynia.

Bill, ha lehetett, még jobban remegni kezdett, s lassan saját teste kikerült uralma alól. Könnyedén érezte, amint csusszan lefele az ágyról egészen a messzeségbe, s tompán érzékelte a padlózatba való ütközést. Nyelvét valószínűleg elharaphatta, szájában ugyanis édesen sós vérének íze keringett. Valahogyan sikerült felküzdenie fejét, így végre bele tudott nézni testvére melegbarna, elveszett szomorúságot árasztó szemeibe. A szempár kérlelve, szinte megesett könyörgéssel nézett vissza rá, mintha csak azt szeretné elérni, hogy ikre vonjon vissza mindent, hogy semmi sem igaz az előbbi beszédéből, hogy ez az egész csak egy játék. Mint régen.

Bill viszont nem tudta visszavonni, megtörténetlenné tenni a dolgokat, és Tom a teljes döbbenet hatása alatt lekúszott reszkető testvére mellé, s gyengéden megölelte őt.

- Nyugodj meg… minden… minden rendben lesz… - suttogta finoman Tom, miközben a fekete hajak rengetegéből törölgette a könnyeket.

Chapter 04. – A kislány dala

Valamikor hajnalban, valahol egy elhagyott szállodában, valakinek, talán a fekete hajú fiúnak megcsörrent a telefonja. Idegtépően rezgett és az egész polc beleremegett, amint a Boulevard Of Broken Dreams teljes hangerővel zengeni kezdett.

Bill kelletlenül megpróbálta átfordítani fejét a másik oldalra, de egy kemény, koppanós találkozás által után az ágy oldalával inkább mégsem tette. Kezére támaszkodva felemelkedett, és körülnézett a szobában. Az ágy lábánál alhatott el, mivel most a földön feküdt, Tom valószínűleg betakarhatta, mellette és félig meddig rajta is, egy pokróc hevert.
- Haló? – Bill riadtan pislogott párat, s csak utána jött rá, hogy tulajdonképpen a hang forrása csak testvére, és nem valami őrülten elvetemült, sikítozó rajongó.
- Persze… Öhm, nem lehetne elintézni, hogy inkább önök jöjjenek ide? De kérem… ha mi innen kimegyünk, megrohamoznak a rajongók. Hát… jó, rendben, akkor rögtön bemegyünk! – mondta még indulatosan Tom, azzal lenyomta a telefont. – Készülődj Bill, be kell mennünk a kórházba, a rendőrök ki akarnak hallgatni, hogy mit láttunk a csajból.
- Höh…?
- Mindegy… öltözz fel.

Az ikrek, hála a modern közlekedési technikának, meg a Georg új jogsijának, hamar eljutottak a kórházba. Útközben akadt egy kis gondjuk pár mindenre elszánt lánycsapattal, de végül is sikerült simán eljutniuk a klinikáig.

A biztonsági őrök azonnal felismerték őket, s máris elkezdték terelgetni a csapatot kihallgatásuk felé. Hiába néztek olyan kérlelően, Georg úgy döntött, inkább nem kíséri el Tomot és Billt, helyette vesz pár üveg Red-Bullt, és megvárja vele őket a kocsiban. A testvérek a tegnap este után kissé feszélyezve érezték magukat egymás társaságában, Tom nem tudta mit is mondhatna, vagy épp tehetne lebeszélés gyanánt, bár gyanította, semmivel nem hatna zavarodott lelkére, Bill pedig nem is akart szólni egy szót sem. Az egyik folyosó kanyarulatában Tom megkocogtatta a másik fiú fekete pólóját, és egy feliratra mutatott;

„Többnyire gyógyíthatatlan kórok”.

Egy kislány épp ekkor szaladt ki az egyik ajtón – nem lehetett több hat évesnél. Haját összefogó csatból már csak pár kósza száll lengedezett ki, arca kórósan beesett volt, szeme alatt vastag karikák húzódtak. Szája viszont, amikor meglátta az ikreket, rögtön örömteli mosolyra húzódott. Lelkesen nevetve kezdett el magyarázkodni az utána siető ápolónőnek, kezével a fiúkra mutogatva. Tom ránézett Billre, aki ugyan olyan szomorúan tekintett vissza rá. Közben Tom közelebb sétált a lánykához, majd leguggolt mellé és kedvesen rávigyorgott. Bill, mint aki kitalálta testvére gondolatát, odahajolt a lányhoz, és a fülébe súgta:

- Akarsz egyet énekelni?

A kislány, mint akinek teljesült leghőbb álma, úgy bólogatott, így Tom törökülésbe helyezkedett, s ölébe vette. Szemben helyezkedett el Billel, így az megszoríthatta az ifjonc kezét, s halkan dúdolni kezdett.

- Keiner mehr da der mich wirklich kennt Meine Welt bricht grad’ zusammen… *

Tom mosolyogva nézte, amint testvére nevetve - végre hosszú idő után először újra -, önfeledten szórakozott.

- Gyerünk Tom, te sem maradhatsz ki! – mondta vigyorogva Bill.
- Nem… én nem tudok énekelni… - motyogta a padlónak, rasztái mögé bújva Tom.
- Ugyan már Tom, kérlek! Naaa… ne legyél már ünneprontó!
- Iden Tom… édegej nekem! – szólalt meg találkozásuk óta először a kislány – Maj énekjek vejed!

Erre Tom huncutul elvigyorodott és megköszörülte a torkát.

- Hát egy ilyen ajánlatot már csak nem hagyatok ki! – azzal elkezdett énekelni.

A Rette Mich –et választotta, talán, mert azt tudta a legjobban, vagy az állt legközelebb a szívéhez, de minden esetre gyönyörű, bár kissé rekedtes hangon dalolni kezdett. A kislány vigyorogva figyelte, majd később Billel ő is beszállt a dalba, s egy ideig hármójuk hangjától volt hangos a folyosó. Több beteg is kijött kórterméből a folyosóra, megnézni honnan származik a hangzavar – a legtöbbjükön fehér köntös volt, s hajuk helyett csak puszta bőr fedte fejüket, orcájuk megnyúlt volt, s mégis mindnek elmúlóban lévő, de még létező életkedv volt a tekintetében.

Billben furcsa érzéseket keltett az énekük. Rég elfeledett álmokat, kellemes jövőt, de szerencsétlen életet… Hosszú hónapok óta először jutott eszébe a gondolat, hogy amit tesz, az talán nem helyes. Hogy talán nem kéne minden áldó nap emberek ezreit becsapni, magát pedig beoltani, talán csak olyannak kéne lenni, mint régen. Szórakozottnak, és boldognak. Mindenek előtt boldognak.

Tom és Bill egy idő után felkelt a földről, s a kislánynak adva két-két puszit tovább mentek az ő intenzíven fekvő betegükhöz, s a körülöttük ülő kihallgató emberekhez.

* Senki sincs, aki tényleg ismer engem… (Wenn nichts mehr geht)

Chapter 05. – Halál Rt.

Bill csendben, lehajtott fejjel vonult végig a folyosón. Nem bírta elviselni ezt az óriási fájdalmat… Itt van ez a csomó ember, akik semmi – de tényleg semmi - rosszat nem tettek az életükben, mégis szenvednek. Nem isznak, nem rabolnak, nem ölnek, nincsenek gyarló gondolataik, és mégis megszállta őket egy félelmetes betegség, ami belülről szorít, és sosem enged.

Tovább haladva még csomó, különböző kórságokat látott megelevenedni a betegeken. Voltak infúzióra bekötöttek, törött karokkal rohangászók, és egy különös csapat is, olyanok, akik csak feküdtek az ágyukon, szemük fel volt akadva, orruk környékén véraláfutások. Ők nem beszéltek senkivel, nem szóltak senkihez, nem néztek semerre, csupán üveges tekintettel próbáltak elveszni valahol a sötétség legmélyén, hogy soha többet ne kelljen szenvedniük, hogy ne érezzék többet ereikben vérük lüktetését, hogy elszálljanak egy messzi világba, ahol már csak ők vannak egyedül -, hogy végre megszabaduljanak a szer utáni kínzó vágytól. Ápolók szaladgáltak a folyosókon, nővérkék futkároztak a gyógyszeres tasakokkal, viszont ebben a parányi kórteremben, egyetlen árva lélek sem mozdult. Mintha kint rekedt volna a világ.

Szóval ilyen lenne, ha befeküdne ide… kezeltetni magát. Milyen furcsa – gondolta magában – ez a sok embert mind azt hiszi, segít majd nekik a orvosság, az elvonókúra… pedig dehogy. Örök életükig itt szenvednek majd, míg mások élik helyettük az életet. Nem próbálnának elszökni, megmozdulni sem tudnak. Tele vannak tömködve különféle nyugtatókkal, itt a gyógyszerek élnek, nem ők…

Bill ha lehetett még halkabbra fogta lépteit, nem akart zavarni ebben a különös életben. Szívében jéghideg tőrökként fúródtak bele a bent fekvő betegek halottas arca. Nem tudta, hogy mit kéne tennie. Talán jobb lenne, ha abbahagyná az egész dolog, és visszatérne önmagához, talán csak egy kis lazításra lenne szüksége, vagy talán csak a feneketlen nagy semmire... Soha életében nem volt még ennyire bizonytalan.

A szakadék szélén állok
És a világba kiáltok
Hogy mi értelme ennek az
Egész világnak? Hogy csak ez
Az egy forma maradt neki,
Hogy ilyen egy pokolbéli,
Nehéz és kegyetlen a lét,
Hogy nem tudod hogy az élet
Avagy a halál rosszabb tét.

Nem ment meg már itt semmi sem,
Nem segít már a szer sem
Nem vágyódsz már semmire, mert
Megkaptál már mindent, Halál Rt.
Az kell ide, segít neked
Meghalni mikor már mindegy,
Mert az emberiség már megint egy
Pokolbéli szörnyeteg.

Végigmentek a létező összes folyosón, amit csak Bill el tudott képzelni, majd amikor már kezdte azt hinni, hogy csak körbe-körbe mennek, végre megálltak egy vaskeretes, fekete ajtó előtt.

„Psychoterápia”

A Tom és Bill előtt menő biztonsági őr benyitott a bejáraton, majd a fiúkat maga előtt beterelgette oda. Ebben a szobában a többitől eltérően csak egy ágy volt elhelyezve, a körül pedig gépek ezrei. Az ikrek meglehetősen illetlenül fogadták az eléjük termett képet, Bill döbbenten pislogott párat, mint aki nem rosszul lát, Tom két ajka pedig eltávolodott egymástól, így szó szerint passzolt rá a leesett az álla kifejezés.

- Hogy… mi van? – nyögte első megrökönyödéséből észhez kapva Tom.
- Nos igen… a lány… eléggé… megviselt állapotban van…
- Megviselt állapotban!? Ennek agyon van nyiszálva mindene! – horkantott fel Bill.
- Na de uram, kérem! Ez egy kórház, itt ne beszéljen így!
- De hát ön… Jól van már Tom, befogom… - értette meg Bill testvére állandó bökdösését.
- És… mi baja? Ki tette ezt vele? – kérdezte mit sem sejtő, gyermeteg butasággal Tom.
- Hát… látja a kezén itt ezeket a vágásokat – szólalt meg hosszú hallgatás után az orvos, s a lány jobb kezére mutatott, amit milliméter pontosan az ér mellett szelt ketté egy hosszúkás, mély seb -, ezeket csak ő maga okozhatta, más nem tudta volna ilyen formában tartani a kést. Valamint… nézze meg ezt is itt – mutatott most a bal csuklóján található kötésre, ami alól még akkor is szivárgott a vér -, senki más nem tudhatta volna ilyen mérnöki pontossággal kivágni a fő erét… csak saját maga.
- Te… uram… jóisten… mi… ez, hogy…
- Igen, minket is nagyon kiborított… de ez még nem minden. Itt ezek; a piros csíkok az arcán – valószínűleg megverték.
- Megv… de hát kik… és miért? És akkor még a keze… Ez…
- Igen, számunkra is kiborító a dolog… Tudja ez még nem egészen minden. A lányban narkotikumot találtunk nagy mennyiségben, bizonyára régóta a hatása alatt lehetett…
- Drogos… - hangzott fel egy elnyújtott, hörgésszerű hang a szoba sarkában ácsorgó viaszfehér arcú fiúból, Billből.
- Ha a maguk nyelvén így mondják… akkor igen, a lány drogos volt. Emellett úgy tűnik, más fajta kábítószert is használt, többek között cigarettát.
- Értjük… és… akkor most mi még is… Öhm… mit tehetünk…? – kérdezte értetlenül Tom.
- Tulajdonképpen semmit, csak gondoltam, elmondom, miért hívattuk be önöket, aztán pedig maguk beszélnek arról, hogy mit láttak az éjszaka. A rendőrség vezetője nemsokára betér hozzánk, addig is, ha kérhetem, fáradjanak át egy másik terembe, ez nem túl ízlésnyerő. Ha gondolják megihatunk esetleg egy kávét, vagy… - de a gyógyító nem tudta befejezni mondókáját.

Az ajtó kicsapódott és egy papírhalmokkal egyensúlyozgató köpcös kis férfi iszkolt be rajta. A kezében tartott laptorony mögül, alig ha láthatott ki, legalább is kacsázó járása erre utalt. Amikor végre elérte a kórteremben lévő egyetlen picike asztalt, kilépett a kupac rejtekéből, láthatóvá téve nevetséges ábrázatát. Kerek fejének tetejét rikító szőke hajszállak bozótja szőtte át, nagy kidülledt szemét szódásüveg-szemüveg keretezte, ami malac orrán talált támaszhelyet, ez alatt dús sötétszőke harcsabajsza az egész száját befedte.

- Örülök, hogy találkozhatunk fiúk. Én Mr. Arsch* vagyok. – köszönt kinyújtott karral mosolyogva az emberke.
- Mr… Mr. Arsch? –. vigyorogtak az ikrek a kézfogás alatt.
- Igen, talán valami baj van? – kérdezte még mindig földöntúli boldog vigyorral az alacsony férfi.
- A fiúk bizonyára csak hallottak már önről – vágott Tom szavába az orvos, mielőtt az bármi hülyeséget mondhatott volna -, de most kérem mondja meg nekem, mégis miért tört be a szobába, tudtommal ez egy kórterem.
- Öhm… igaz is… miért is…? – a doktor arcáról egy pillanat alatt eltűnt a megszállott vigyor, s helyét átvette valami furcsa, töprengő kifejezés – Hát… öhm… azt hiszem… áh igen! – kiáltott fel hirtelenjében – a diagnózis! A lány terhes volt. Nem találjuk a családtagjait, valószínűleg halottak lehetnek.
És mind ezt olyan természetességgel jelentette ki, mintha minden nap árva, drogos, terhes lányok ezreivel lenne tele a kórház.

* Arsch egy német szó, magyarul s*gget jelent.

Chapter 06. – Életben a halálban

- Terhes? – suttogta döbbenten Tom.
- Ezek szerint minden bizonnyal állíthatjuk, hogy igen, terhes.
- Hány éves? – kérdezte csendesen Bill.
- Tizenhat…

A parányi kórteremben lélekszorító hallgatás állt be. Senki nem mozdult, s mintha még a műszerek zúgása is elcsitult volna. Bill szívében fájdalommal telve lehunyta a szemét.

Tizenhat év. Mindössze tizenhat év. Soknak tűnik, és mégis mennyire kevés a rengeteg boldog emlék mellett. Vagy inkább… Kevésnek tűnik, és mégis mennyire rettentően sok, milliónyi szenvedéssel teli emlék mellett. Csak tizenhat év…

- Bill… Bill kimegyek a mosdóba, mindjárt jövök rendben? – kérdezte elgondolkodott testvérét Tom.

Bill válasz helyett bólintott egyet, majd jobb szemöldökét felhúzva, csodálkozva körbenézett. Az orvosok elmehettek valahova, vagy kávét inni, vagy másik betegekhez, minden esetre a szobában nem voltak. Az egyenletesen zakatoló gépek közül is kikapcsoltak párat, már csak a lány szívverését mérő műszer csipogott, két infúziós tasakban lötyögött energiát tartalmazó víz, valamint egy furcsa zöld alakú doboz kattogott sajátos ütemében. Tom után az ajtó halk kattanással csukódott be. Bill zavartan állt a teremben, nem tudta mit kezdjen magával. Itt van egy öngyilkosságot megkísérlő, valószínűleg elmebeteg lánnyal egy helyiségben.

Amint ezt a gondolat végigment az agyhullámain, a betegágyon fekvő lány szemei úgy pattantak fel, mintha erőszakkal feltépték volna.

A lány felnyitott szemei csigalassúsággal haladtak a plafonról lefelé, egyenesen bele Bill tekintetébe.

Amaz zavartan rágcsálni kezdte alsó ajkát és szempilláit rezegtetve nézegetett a lány ágya felé.

- Öö… - nyögte ki Bill értelmesen – én… Bill… ö…
- Samanta… - recsegte a lány arcába lógó fekete hajfürtjei mögül. Látszott rajta, hogy minden egyes szóért úgy kell megszenvednie, eléggé nehezen tudott beszélni a szájába dugott lélegeztető cső miatt.
- Én Bill… - szólt még mindig döbbenten.
- Tudom… már mond… tad. – suttogta vissza gúnyosan Samanta.

Bill nem válaszolt, csak kukán állt az ágy mellett. Kínos csend következett, így ismét beleharapott saját szájába. Ha azt hitte ettől jobb a hangulat, hát keservesen tévedett.

- Csak… csak ne… nem félsz… kicsi… Bill? – lehelte valahogy a lány. Bill megrémülve vette észre, a lány szájából vékony csíkban elkezdett kifolyni vére.
- Úristen, Samanta! – kiáltott fel félelemtől elkerekedett szemekkel.
- Szól… szóltál? – kérdezte halványan elmosolyodva a lány. Mosolya reményvesztett volt, életkedvtelen, szomorú. Halni vágyó.
- Mi történt veled? Most mit csináljak? – hablatyolt össze vissza, miközben, mint a propeller forgott körbe a szobába valami segítség után kutatva.
- Semmi… Bill… ne! – sikított fel hirtelen, amikor a fiú rátalált a nővérke-hívó gombra – Bill kérlek… kérlek ne.
- De hát… te vérzel, ide orvos kell! Mindjárt hívok! – beszélte a fiú mintegy önmagának.
- Nem Bill… - suttogta Samanta és minden erejét összeszedve felemelte kezét, hogy Billére tegye, majd nyugodt hangon fojtatta – Bill… te ezt nem értheted… Nekem itt… nekem nincs… maradásom.
- Ne beszélj h.ülyeségeket! Már hogy is ne lenne! – szólt kétségbeesetten a fiú, bizonyára megrettent, amikor az abnormálisnak vélt lány megfogta a kezét.

Samanta beszélgetésük óta először kedvesen elmosolyodott.

- Nem is ismersz…
- De…
- Nem Bill… nincs de. Nem akarok… szabályok… szerint élni… én nem… nem akarom ezt… én… nekem elegem van Bill… ez túl nehéz és… folyton csak… parancsolgatnak… üldöznek… nem menekülök Bill… Bill kérlek engedj…
- Nem dehogy is, most már minden jó lesz.
- Nem…
- De igen. A rendőrség majd megvéd, ne félj nem fognak üldözni.
- Bill…
- Nem, tényleg megvédenek!
- Bill…
- Komolyan mondom! Hallgass rám, nem éri meg eldobni az életedet!
- Hallgass már meg! – csattant fel Samanta, s egy jó adag vér csordult ki a száján, amitől Bill ijedten hátralépett – Nem… nem emberek… üldöznek… nem… ez a Sors Bill… nekem… mennem kell… én tudom Bill… nem akarom, hogy… parancsolgassanak… nekem… szabadság kell… én…
- És azt hiszed, ha meghalsz attól az leszel? – Bill Samantához hasonlóan nyugodtan beszélt.
- Ne… ne mond… hogy neked még… nem fordult… meg… a fejedben… - a lány érezhette, hogy ezzel most adhatott egy képzeletbeli tőrszúrást a fiú szívébe, ugyan is Bill arcából a maradék vér is kiszaladt – látom… látom igen… én… Bill… neked meg kell… meg kell értened… ez… jó… Bill… jó… el… megyek… el… ez…

Samanta nyitotta a száját további magyarázkodás gyanánt, de hangja benn akadt valahol torkában. Szeme fennakadt, s feje oldalra dőlt, s örökre eltűnt fekete hajának védelmében.

Bill szíve kihagyott egy ütemet.

Aztán egy pillanaton belül azon kapta magát, hogy az asztalt fellökve kiront a halottas szobából, az ajtó visszacsapódik a falról mögötte, és ő csak szalad, ahogy a lába bírja. Nekiszaladt jó pár ápolónőnek, felborított nem egy beteget, de nem érdekelte. El akart menekülni. El, messze. Ahol már nincsenek gondok. Ahol nincs halál. Ahol már nincs semmi… semmi…

Egyszerre nézett semerre és mindenfele, egyszerre látta a feketét és a fehéret, egyszerre érzett meleget és hideget, egyszerre éledezett és halt ki lelke, összegabalyodott benne minden és a semmi egyszerre. Minden egyszerre volt. Egyszerre dobbantak a lábak, egyszerre botránkoztak az emberek, egyszerre szóltak a zene ütemei, egyszerre, mint egy nagy élőlény. Egyszer mind meghalunk, hogy valaki újraszülessen hamvainkból.

Neki vágott valakit a falnak miközben utat tört magának a klinika népes erdejében. Hallotta káromkodni Tomot – akkor valószínűleg testvérét lökte el. Nem érdekelte. Tényleg nem.

Kirobbant a pörgős üvegajtón, futott el, el a messzeségbe.

Megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre. A menedzsere az.

Dühös volt, életében talán először volt igazán dühös Danielra. Minek kell neki is őt zaklatnia? Biztos Tom hívta fel, hogy már megint valami h.ülyeséget fog csinálni. Elege van már ebből.

Ők is csak el akarják érni a sikerüket és ehhez minden követ átmozgatnak, akit csak lehet kihasználnak, aki csak engedi nekik. Azt mondják, számítasz nekik, de az Isten b.assza meg, nem törődnek veled, csak magukra gondolnak! Folyton parancsolgatnak, hogy mit hogyan tegyél, hogy merre menj, hogy mit csinálj, hogy merre nézz, hogy mit érezz, hogy mit viselj, hogy hogyan viselkedj, hogy mikor aludj, hogy mit egyél, hogy mit igyál, hogy mi legyél és, hogy mi ne.

Billben úgy törtek fel a gondolatok, mint holmi óriási, megállíthatatlan vízesés. Kiszaladtak az érzelmek, napvilágot láttak a gondok, előbukkantak a sértések, a parancsok, a szentbeszédek, az önámítgatások, a riadalmak. Ki akart állni egy térre és kikiáltani, hogy ez nem fair, ez ritka sz.ar. Ordítani akart, üvölteni, a világ tudtára adni, hogy ez így k.urvára nem ér, hogy ez az egész életnek nevezett ámítás csak hazugság, hogy nincs értelme semminek. Felszakadt szívében a gát, kitépődött a beforradt seb, és belülről vérzett, úgy, ahogy még keletezésekor sem, ahogy eddig még soha sem. Ereiben vére szédítő erővel lüktetett, testében az életelemek ezerfelé cikáztak felrázva a benne lakó szörnyecskét, szíve ritmikus dobpergésként vert, lelkében a rég elfeledett vadság felküzdötte magát a mélyből. A rég elvesztett gyermeki őszinteség most végre tiszta erővel kilövellt a fiúból, hogy egy másik, egy teljesen új embert faragjon belőle. Egy rémisztően új embert.

Elhagyottnak érezte magát, elhagyatottabbnak, mint valaha életében. Egyedül volt. Egyes egyedül. Körülötte volt az egész média, a szülei, a testvére, a rokonok, a barátok, mindenki ott volt mellette és mégsem volt senkije. Csak egy gomolygó fekete űr. Össze volt préselve egy képzeletbeli rózsaszín buborékban, világtól elzártan, és mégis benne. Egymaga. Egyes egyedül…

Most jött csak rá az igazságra. Elb.aszták az életét. Nem, nem ő b.aszta el. Mások b.aszták el. Azok az emberek, akikről azt hitte, törődnek vele. Akiknek támogatniuk kellett volna őt. A szerettei.

Elrontották az életét.

Tönkretették.

Örökre.

Véglegesen.

Epilógus – Anno nex

Az ablak elhúzott függönyein át beleső hold kíváncsi fénye halványan megvilágította a sarokban kuporgó, halottsápadt arcú fiút, ki csendes magányában, a végső elkeseredettség határán, remegő kezeivel felemelte csillámló kését. Hiába volt bezárva az ajtó, hiába volt bereteszelve belülről, hiába volt minden kikapcsolva, hiába, ő akkor is rettegett. Rettegett, hogy rányitnak. Hogy akkor, ott rányitnak és megtalálják, hogy ellenzik majd tettét, hogy megpróbálják lebeszélni, hogy segíteni akarnak majd, hogy meg akarják majd menteni, s hogy így sosem tudja majd megvalósítani tervét. Pedig már nem volt értelme élni, már nem kellett ez se neki, se senkinek. Lassan, minden rezdülésre figyelve sújtott le gyönyörű, ezüstberakású tőrjével, a könyökhajlatán rikító meggypiros szúráscsomó legnagyobbját kiszemelve áldozatául. Majd amikor bőrén érezte a hűvös fém érintkezését megállt egy pillanatra. Még teketóriázott. Még igen. Még volt választása. Hiába, hogy lelkében érezte, mit kell tennie, még visszafordíthatta döntését. Még elszaladhatott. De már nem sokáig. Most kellett dönteni.

Ülő helyzetében egyik lábát kinyújtotta, így karját szabadon letehette combját fedő kiszakadt farmerjának tetejére. Újra felemelte a markában szorongatott kést, szúrásra készen, de mielőtt megtette volna élete utolsó mozdulatait, még ivott egy kortyot a mellette félig üresen álló whiskyből. Arca keserű fintorra húzódott, de lányos száján apró mosoly bujkált. Eltökélte, mit fog tenni. Innen már nem tudják visszarángatni. Kezében meglendült az egyszerű fegyvernek használt kése.

Lecsapott.

Ajkait apró sóhaj hagyta el. Először fel sem fogta mit tesz, csupán cselekedett, tudatáig semmi nem jutott el. Majd egy röpke pillanat múlva minden duplájára növekedett, s érzékek ezrei árasztották el testét. Érezte feszülni bőrét a fém szorításában, ahogy a vékony, testét fedő felület kettérepedt, érezte lüktetni vérét a vágásnál, érezte szíve izgalommal teli heves dobosát, érezte meleg húsában a jéghideg acélpengét, érezte csontjait repedését, s érezte, amint a forró vére erős hullámban tör ki karjából, elárasztva magát. Mindent érzett. És nem volt rossz. Egyáltalán nem félt. Szinte kellemesnek találta az állandóan nyilalló fájdalmat, a tehetetlen kínt, hogy innen már tényleg soha többet nincs visszaút, a szenvedést, ahogy a testében élő összes sejtecske felbuzdulva igyekezett életben tartani magát. Ki akart ebből törni. El akart tűnni innen. S az életelemei még ilyenkor sem hagyják cserben, próbálnak valami jobbat kihozni a helyzetből, megmenekíteni őt, akár saját maguk árán is. De mind tudták már, ez nem fog sikerülni.

Akkor életében először végre már nem volt mitől félnie.

Lassan, szinte nyugodtan lehunyta szemét, s közben csendesen szuszogott párat. Könnyed mozdulattal megmozdította karjában kését, további vérözönnel árasztva el testét. A fájdalom hevesen áramlott tagjaiban, vére kavarogva járta át testét, szíve erőseket ütve adta ki élete utolsó morzsáit, s lezárt tekintete alól két apró, picike, szende vércsík szivárgott ki. De nem érdekelte. Hónapok óta végre igazán, felelőtlenül, boldogan szabadnak érezte magát.

Kopogtattak az ajtón. Oldalra fordította pillantását. Nem tudnak bejönni. Tehát még van ideje. Úgy végez magával, ahogy akar.

Ránézett csuklójától könyökéig felvágott ereire, majd minden erejét összeszedve megmozdította karját. Vére úgy spriccelt ki kezéből, mintha csak egy magas vízesés habjai hullanának alá, s vesznének el valahol egy megvilágosult fiú fekete pólójában. És ő mindezt élvezte. Élvezte, úgy Istenigazából, mazoistaként élvezte, ahogy a világ összes fájdalma összegyűl benne, s egyszerre robban is ki belőle, beterítve mindent, beleszállva mindenkibe, megfertőzve mindenkit, kínlódóvá téve az emberek. Élvezte, hogy mindenkinek mennyire fájni fog, amikor ő nem lesz, hogy mindenki siratni fogja, minden rajongója, minden szerette, mindenki, még azok is, akik nem szerették, akik eddig nem tisztelték, akik meg akarták ölni, akik bemocskolták, akik bántották, akik piszkálták, akik ellene voltak. De majd most mindenki siratni fogja. Minden egyes ember. Mert ő úgy akarja. S ő pontosan ezért élvezte annyira a helyzetét.

Az ajtón újra kopogtak, most valamivel erőteljesebben, mint előbb, s egy kis kiáltás is hallatszott hozzá. Ő nem foglalkozott vele, inkább tovább folytatta önmaga marcangolását.

A hold gyarló tekintetétől követve újra lendítette kését, s most az már egy pillanat múlva a másik kezébe fúródott bele tövig. „Milyen rövid idő alatt, milyen nagy gyakorlata lett benne.” – gondolta. Hallotta megreccsenni csontját, amint a tőr áthaladt rajta, s az csak egyszerűen elporladt az útjában, s szilánkjai szanaszét szóródtak húsában, belülről égetve testét. Karjából kiindulva végigáradt benne egy még erősebb, újfajta érzés. Ki akart szakadni a fájdalmából már, eltűnni a végtelenben, lehullani a feneketlen mélységbe, s csak szimplán a semmivel egyenlőnek lenni. Igen, mindentől jobban szeretett volna.

Kiszabadulni életelemeinek őrjítő lekötéséből, elmenekülni sejtjeinek szorításából, otthagyni testét valahol a mindenség közepén, végre a pokolban lenni, és csak örökké főni a tűforró óriáskondérban, ördögök között lenni. A lélektársaival.

Az ajtót érő ütések zaja állandóan erősödött, s lassan kezdett megroggyanni a támaszként odatolt szék lába is, figyelmeztetve őt, hogy most már nem ártana sietni, egyre biztosabb, hogy jött a nem kívánt felmentő sereg, nem ártana tehát, ha sietne egy kicsit halálával. De nem akart. Élete utolsó perceit még bőven ki akarta használni. Ameddig csak lehetett.

Egész teste kóválygott, feje, mintha vízzel lett volna telve, ernyedten lógott vállán, lábain őrült erővel szaladgáltak a zsibbadás hangyái, szíve minden második ütemet ütötte ki, s azt is szegényesen, kezén lévő vérpatakból dögevők egész csordája lakmározhatott volna, szemét savként marta a belőle kifolyó fájdalom, vérkönnyek, haja az izzadságtól összeborzolódva, néhol fejéhez lapulva állt, s ő így végre szabadnak érezte magát. Mennyire várt már erre az érzésre, amikor már tényleg senki nem tehet semmit akarata ellen, amikor végre ő döntheti el, hogy mit fog megtenni. És ő meghalni akart. Elpusztulni, eltűnni a világból, elfelejteni mindent és mindenkit, elszabadulni.

Élete utolsó erejével felemelte véres kését - s az ajtó kicsapódásával, a tüdejében lévő vér felprüszkölésével, és az elviselhetetlen, boldog fény villanásával egy időben -, és teljes erőből a gyomrába szúrta.

Valami világos fénycsomó a sötétség közepéről fölé hajolva, kétségbeesetten rázogatni kezdte őt. Ő nem mozdult meg, nem válaszolt, nem szólt, nem nézett, de milliméterre kinyitott szempillái alól is tisztán látta ikertestvére halálittas tekintetét.

S a hold csendes szomorú pillantása továbbra is követte a fal mellett heverő, összegömbölyödött, kócos hajú, kifordult szemű, feketés-vörös vérben fekvő élettelen Bill dermedt testét.