Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán -
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szívem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,
Szívemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Nem lehet hitetlenül hitről papolni,
Nem lehet búzát éretlenül aratni,
Nem lehet sokáig háború lelkedben,
Nem lehet folyton a múlt a jelenben!

Nem lehet örök értelmetlen szó az úr,
Nem lehet, hogy kezed csak mocsokba nyúl,
Nem lehet, hogy elfeledd mit is alkottál,
Nem lehet, hogy megfojtson téged a mocsár!

Nem lehet, hogy mindig csak gúnyos légy,
Nem lehet cinikus mosolyban békesség,
Nem lehet végtelen kereszt a válladon,
Nem lehet boldogság púp a hátadon!

Nem lehet, hogy azt gondold, Minden Te vagy,
Nem lehet, hogy igazság minden szavad,
Nem lehet, hogy elviseld, csak ennyi jutott,
Nem lehet, hogy elfogadd, minden elbukott!

Nem lehet kérdőjel minden mondat végén,
Nem lehet semmi a végtelen szélén,
Nem lehet, hogy szívedben nincs semmi jóság,
Nem lehet, hogy mindig tudd mi a valóság!

Nem lehet, hogy a gonoszságnak adj teret,
Hidd hát el, hogy mindent Neked sem lehet!

Született: rózsaszín világban, mosolygó arcok között
Volt: álmokkal teli fellegek fölött
Járt: virágos mezőkön vitték szellők
Nőtt: foszlottak szerte a bárányos felhők

Megnőtt: más lett minden

Nézett: ártatlan szemekkel könnyfátyol mögött
Látott: szürke falat, szikla öklöt
Megdöbbent: hová a mézes élete
Sírt: csúf a világ, szörnyeteg
Félt: bújkáló sötét árnyaktól
Érzett: szeretett, szenvedett, vágyott

Álmodott: szeretetről, virágról
Remélt: valós álmot
Tett: pofon válaszolt
Felébredt: közönyt, vadságot látott

Álmodott
Felébredt
Álmodott
Felébredt
Álmodott...
Ember volt.

Az éjszaka úgy indult, mint szokott
Pörögve, sebesen, csak az idő fogyott
Az égbolt fekete, mint a pokol
Hová a fény soha nem hatol

Félelemmel vártuk az új napot
De a sötét éj még mindig tartott
Bíztunk benne, talán így marad
S többé nem lesz nappal.

Ám egy pillanat sem telt el
Kintről fény szivárgott be
Féltünk tőle akár a vámpírok
Pedig nem mi vagyunk a vérszívók
A mi vérünket szívják az üres nappalok
Az élet, a zsongó tömeg, szabályok
És más napfényes dolgok!

Barátaim, Nektek egyet mondhatok,
S ne várjatok tőlem igazán nagyot,
Nem nekem való már ez a fajta élet,
Néha nem tudom, sírjak-e, vagy féljek!

Léha, monoton, lehangoló napok
Szűnjetek meg, hamar sorvadjatok!
Ragyogjon fel napsugár az égen,
Azt hiszem nem sok, amit most kértem.

Vágyak mezsgyéjén szaladok végig,
Nem bírom tovább, nem maradok én itt!
Sorban állnak a vonalak a kódban
S ezek közül mindvégig csak egy voltam.

De lezárom már éltemnek e szakát,
Át kell lépnem a Rubicon vonalát,
Jelentős változás lehet csak megoldás,
Minden és semmi közül könnyű a választás.

A jövő engem is gyakran elbizonytalanít,
De tudom, hogy az élet folyvást csak tanít,
Ugorjunk in medias res, a dolgok közepébe
Jöjjön, minek jönnie kell, állok hát elébe!

Ideszülettem erre a világra
Ezt az életet kell élnem
Pedig nem én kértem
Bánat-öröm
Halál-szerelem
Szűk végletek melyek
Között lézengek
Nem választhatok
Bár átfordíthatok
Örülni a halálnak
Búsulni a szerelemnek
Míly fenkölt képek
De ahogy az utcára lépek
Szellemileg kivérzek
Csak a mának élek
A pénznek, a szernek, a vétkeknek
Néha a sikernek
Ki hozott ide bennetek?

Veletek keresem magam lelkesen
De nélkületek már nem lelem a helyem
Mi maradhat így nekem?
Félve, ámbár kiváncsían várom
Az út végét
Hol a biztos utolér!

Egy pillanat melyben látod az álmodat.
Egy pillanat melyben várod vágyadat,
Egy pillanat mely ritkán jön el,
Egy pillanat mely bár sosem múlna el,
Egy pillanat mely mosolyra késztet,
Egy pillanat melyben ott a szeretet,
Egy pillanat mely boldoggá tesz,
Egy pillanat mely szabaddá tesz,
Egy pillanat melyre vágyunk,
Egy pillanat mely elhozza az álmunk...