-Lena!

-A szobámban vagyok.

Én bementem hozzá.

-Merre jártatok ma Apával?

-Voltunk egy játszótéren.

-Játszótéren?

-Igen. Azt mondta, hogy sok emlék köti őt oda.

-Értem, és miféle emlékek?

-Hát Bill bácsival mindig odamentek, ha otthon a nagyiék veszekedtek.

-Tudom már melyik.

-És mondta, hogy azon a játszin mondta neked először, hogy szeret téged.

Elgondolkoztam. Emlékszik rá…

-Tényleg. Ott mondta először.

-Anya! Kérdezhetek valamit?

-Persze, mondd csak!

-Szóval te szereted még Apát?

-Nem tudom. Az az igazság, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mit érzek iránta.

-Miért?

-Mert egyszer szeretem, egyszer meg gyűlölöm. És sokszor mondok neki olyat, amit nem szeretnék. Érted ezt?

-Igen, azt hiszem. –mondta Lena gondolkozva

-Nem sokára Kaulitz leszel.

-Micsoda?

-Apa szeretne a nevére venni.

-Tom Kaulitz leszek?

-Nem, csak Kaulitz.

-Szóval ennyi lesz a nevem? Kaulitz?

-Lena, ne butáskodj már. Lena Kaulitz leszel majd, és nem pedig König, utánam. Éted?

-Most már igen. Minden világos…

-Akkor jó. –borzoltam meg a haját

-Csinálunk valamit?

-Mihez lenne kedved?

-Menjünk el mondjuk ebédelni valahová.

-Rendben.

Kimentem a szobájából, és bementem a sajátomba. Átöltöztem, vettem magamhoz pénzt, és vártam lent Lenat.

Hamar leérkezett ő is, és a kocsiba ültünk.

-Hova megyünk? –kérdezte

-Hát vasárnap nem sok kajálda van nyitva, szal én egy mekire gondoltam.

-OK! –örül Lena

Beültünk a mekibe, és rendeltünk kaját. Kint foglaltunk helyet, és ott kezdtünk el enni.

-Nézd Anya! –mutatta Lena a happy mail menüjéhez járó játékot.

-Aha, de mi ez?

-Jaj Anya, hát az a Shrek 3-ból a szamár.

-Értem… -mondtam, és a kezembe vettem, a valóban szamárra hasonlító műanyag figurát.

-És ez tud is valamit?

-Igen! –mondta Lena, és megnyomott rajta egy gombot.

A szamár elkezdett iázni, és kb. 10 másodpercig ezt is csinálta, megállás nélkül.

-Hát ez nagyszerű.- mondtam unottan

-Szerintem aranyos. –oktatott ki Lena

-Ahogy gondolod…

Megettük a kaját, és újra kocsiba ültünk.

-Hazamegyünk, ok?

-Jó. –egyezett bele Lena

Elindultunk haza. A kis forgalom miatt hamar oda is értünk. Kiszálltunk, és kinyitottam az ajtót, majd bementünk a lakásba.

-És most? –kérdezte Lena

-Nem tudom, nekem muszáj megcsinálnom agy pár tervet.

-Jó, akkor csináld meg, és én is rajzolok veled.

-OK!

Lena hozott is pár lapot, meg ceruzát, elkezdett ő is rajzolni.

-Mit rajzoljak? –kérdezte, miután elhelyezkedett.

-Amit szeretnél. Én kicsi koromban mindig lerajzoltam a vágyaimat.

-Jól van, akkor én is lerajzolom, amit nagyon szeretnék.

-OK.

Mind a ketten a papírok fölé hajoltunk. Én a ruhákat, Lena a vágyait rajzolta.

Alig akartam haladni szinte. Húztam egy vonalat, de egyből ki is radíroztam, mert soha nem tetszett. Unalmassá is vált egy idő után, hogy nem tudok egy nyavalyás vonalat meghúzni, amikor szinte 4 éven keresztül csak ezt tanultam a főiskolán.

Egy pillanatra letettem a ceruzát.

-Baj van? –nézett fel rajzából Lena

-Nem. Hozok inni, kérsz te is?

-Igen.

-OK.

Kimentem a konyhába, és hoztam be két pohár fekete ribizli szörpöt.

-Tessék. –adtam az egyik pohara Lenanak

-Köszi. –vette el, és szinte egyből be is kortyolta az összest.

Én is visszaültem a helyemre, és folytattam a rajzot. Egész jól haladtam, már csak ki kell dolgozni. Ez a fekete ribizli szörp úgy látszik jó hatással volt rám, mert egyszerre megjött az ihletem.

-Kész! –mondta Lena, a színest letéve

-Megnézhetem?

-Persze. –adta a kezembe a rajzot.

Három ember volt rá pingálva. Egy férfi, és nő, és egy kislány. Egymás mellett álltak, és fogták a kezüket.

-Ez itt Apa, ez te, ez pedig én vagyok. –mutatta sorra a figurákat

Elmosolyogtam magamat, de ugyan akkor el is szomorodtam.

-Ez a vágyad?

-Igen, hogy megint egy család legyünk.

-Jaj, Lena! –öleltem őt magamhoz. –Nem olyan egyszerű az.

-Dehogy nem Anya, csak hinni kell benne.

Hát ez az. Hinni…

Milyen rémisztő, amikor egy 3 és fél éves gyereknek igaza van. Amikor jobban tudja a dolgokat, mint egy lassan 28 éves felnőtt nő.

Nekik minden olyan egyszerű. Mindent termesztésen akar megcsinálni. Akkor mi, felnőttek, miért bonyolítjuk tól a dolgokat. Miért olyan nehéz elhinni nekünk, hogy sikerülhet? Miért félünk a kudarctól? Hiszen annyit éltünk már meg. Ezért? Pont ezért, mert nem akarunk még egyet?

De ha nem, mert úgy gondolkodunk, hogy „próba szerencse”, akkor mitől félünk?

Mi tart még mindi vissza bennünket?

Miért félünk megtenni az első lépést? Nem várhatunk folyton a másikra. Nem várhatjuk el, hogy mindig ő kezdeményezze a dolgokat, és ő harcoljon érte, ő tegye meg az első lépést, amikor mi, önbecsülésünket, és büszkeségünket féltve várjuk, hogy az a másik hozzánk szóljon.

Nem várhatunk az örökkévalóságig, ha egyszer itt a lehetőség.

De akkor miért nem? Miért nem tesszük meg azt a bizonyos első lépést, ha tudjuk, hogy mit kell tennünk?

Miért van az, hogy tisztában vagyunk a dolgokkal, de mégsem cselekesszük azt amit kellene?

„Ne félj a kudarctól, játszd végig a játékot!”

Játék? Milyen játék ez?

Milyen játék az, amiben sírunk, és szomorúak vagyunk?

Milyen az?

És hogy ne féljünk…

Könnyű azt mondani. Bár mind ezek üres szavak, érezzük azért a súlyát. És tudjuk, hogy tennünk kell valamit, jobb esetben még azt is, hogy mit, de mégsem tesszük. Ez a nagy hiba…