Apa és lánya a kocsiban ültek. Tom néha-néha a visszapillantó tükörből nézte Lenat. A kislány azonban csak mereven bámult ki az autóból.

-Megjöttünk! –mondta Tom, és kicsatolta a biztonsági övét.

-Ez mi? –kérdezte Lena, a rozsdás játékokra nézve

-Ez egy játszótér.

Lena furcsán nézett Apjára.

-Tudom, nem a legmodernebb, de sok emlékem fűződik ide. –mondta Tom, és megfogta lánya kezét

-Mi? –kérdezte Lena

-Ez volt a kedvenc helyünk Bill bácsival. Mindig idejöttünk, ha otthon nem úgy alakultak a dolgok, mint kellett volna.

-Miért? Mi volt otthon.

-A szüleim elválltak.

-Ők az én nagyszüleim?

-Igen.

-És hol vannak most?

-Loitschében.

-Mikor megyünk el oda?

-Majd nem sokára. Ők még nem tudják, hogy itt vagy.

-És mi volt köztük?

-Tudod, nagyon sokat veszekedtek, és…

-Úgy, mint te meg Anya?

-Igen, úgy.

-És mi történt utána.

-Megutálták egymást. Jobbnak látták, ha elvállnak.

-Ti is megutáltátok egymást Anyával?

Tom nem válaszolt semmit. Csak lehajtott fejjel men a hinta felé.

-Akarsz hintázni?

-Ühüm.

Tom beültette a kislányt, és elkezdte lökni őt.

-Nem válaszoltál Apa… ti is utáljátok egymást?

-Nem tudom Lena. Tudod van úgy, hogy a felnőttek haragszanak egymásra, olyanokat mondanak a másiknak, amit egyébként nem szeretne. De ezzel megbántja a másikat. Ilyenkor könnyen azt lehet hinni, hogy ezek ketten utálják egymást, és a háta közepére kívánják a másikat, pedig nem így van. Csak nem merik egymásnak bevallani, hogy nagyon is szeretik egymást. Pedig csak egy szó, és mégis nehéz kimondani.

-Akkor te szereted még Anyát?

-Hát ez az… szeretném, ha ő is szeretne engem. De eddig úgy néz ki, hogy nagyon is utál. Valahol meg is értem.

-De ha szereted, akkor miért kiabálsz vele?

-Nem akartam veszekedni vele, pont nem előtted. Így alakult. Tudtad, hogy ezen a helyen mondtam először Anyának, hogy szeretem?

-Nem!

-Pedig igen. Itt ült, ebben a hintában, ahol most te. Én ott, mellette. Néztem őt, és arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű, majd egyszer csak kimondtam: Szeretlek.

-És ő mit mondott?

-Hogy ő is.

Lena mosolygott. Tetszett neki ez a történet.

-Apa!

-Tessék?

-Ha most hazamennénk, és Anya mondaná neked, hogy szeret, akkor mit tennél?

-Fogalmam sincs. De ilyen aligha lesz, szóval ne is beszéljünk róla.

-OK! Kérdezhetek valamit?

-Persze.

-Neked van most szerelmed?

-Szerelmem? Az nincs.

-De hallottam valami Sarahról.

-Kitől hallottál róla?

-Bill bácsi mondta, hogy összejöttél vele, amikor Anyával beszélgetett. Hallottam.

-Igen. Bill bácsi sokszor túl hangosan beszél…

-Szóval?

-Tudod… ez egy hosszú, és elég szomorú történet.

-Nem baj!

-Jól van, elmondom. Aztán elmondod a véleményedet, rendben?

-OK.

-Amikor Anya kiköltözött Angliába, rájött, hogy terhes veled. Felhívta Vikyt, hogy elmondja… -Tom csak mesélte a történteket. Úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap történtek volna. Lena néha elmosolyodott, néha legörbült a szája. De nem érte őt sok dolog váratlanul, nem sok újat mondott neki Tom, mert ezt én mind elmondtam már neki. Semmi értelme nem volt, hogy elhallgassam előle, mert joga van tudni az igazságról… -És megkértem neki a kezét. Azt hittem, ezzel el fogom felejteni Anyát. Viszont amikor megláttam őt tegnap előtt, akkor újra éreztem valamit, amit elvileg már nem lenne szabad éreznem. A bökkenő csak az, hogy három hónap múlva viszont esküvőm van… Sarahval. –fejezte be Tom

Lena sóhajtott egy nagyot.

-Hát Apa, nem értelek! Úgy veszem észre, hogy szereted Anyát. Viszont ennek a Sarahnak meg nem akarsz csalódást okozni. Nem akarod őt megbántani, igaz?

-Pontosan.

-Miért nem beszélsz Anyával?

-Mert nem tudok. Ma is el akartam neki mondani, és nekem esett. Nem hallgat meg.

-Talán ha szépen megkérnéd.

-Nem tudom Lena… nem tudom.

-Szerintem meg lehetne próbálnod.

-De nagyon mérges rám.

-És? Majd kibékültök.

Tom elhúzta a száját.

-Na menjünk vissza! –állt fel a hintából Tom

-OK! –mászott ki Lena is.

Visszaültek a kocsiba, és hazafelé mentek. Tom elgondolkozva nézte az utat, Lena pedig dudorászott egy kedves, angol dallamot.

Megérkeztek a házamhoz. Kiszálltak, Tom bekísérte Lenat.

-Anya! –kiabált be Lena

-Jövök! –szóltam, és a fürdőből másztam ki, törölközővel a fejem körül.

-Hajat mostál?

-Igen!

-Felmegyek a szobámba. Megnézem Barbiekat.

-Rendben.

Lena villámgyorsan szaladt fel. Tommal egyedül maradtunk az előszobában.

-Jól viselkedett? –kérdeztem hirtelen, hogy ezt a zavaró csendet megzavarjam.

-Igen, nagyon jól.

-Figyelj Tom, én gondolkodtam, és… -kezdtem bele

-Valóban?

-Igen… szóval. Szerintem az lenne a legjobb, ha nem beszélnénk. Tudod igazad volt, hogy nem Lena előtt kel veszekednünk. Persze ha Lenaról van szó, akkor beszélünk majd… de egyébként talán nem kéne. És akkor viszed el, amikor csak akarod.

Tom nem tudott mit szólni. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt akarta hallani.

-Jó, szerintem is jó lesz így.

-Örülök.

-Még valamit.

-Igen?

-Lenat szeretném a nevemre venni.

-OK.

-És egyszer elvinni őt Loitschébe, Anyához, Gordonhoz meg Apához.

-Rendben.

-Akkor én megyek most…

-Szia! –nyitottam ki az ajtót

Mielőtt kilépett volna, rám nézett. A szemében olyan mértékű fájdalom és csalódottság volt látható, hogy azt hittem menten megszakad a szívem.

-Szia! –mondta halkan, és kiment.

Becsuktam az ajtót. Már nem voltam biztos benne, hogy jó volt ezt megmondani neki. Már megint utolsó pillanatban változtattam meg a véleményemet. Pedig milyen szépen elterveztem, hogy ha hazahozza Lenat, akkor elmondom neki, hogy szeretem, és ha ő is, akkor jöjjön vissza, s legyünk újra egy család. De nem. Én annyira egy barom vagyok, hogy inkább azt mondtam neki, hogy ne beszéljünk. Istenem, miért vagyok ennyire szerencsétlen, és bizonytalan? Miért?