15. Fejezet

Olivia

- Na mi van rajta? - néztem Alizra, aki csak bámult a cetlire. Nem szólalt meg, ezért kikaptam a kezéből. Leejtettem, és vettem is elő a telefonomat.

- Szia Anya. /.../ Te jó ég/.../súlyos?/.../Megyünk a következő busszal/.../

- Gyere. Apa állapota súlyos, küzdenek, hogy ne essen kómába. Most megy fél hatkor egy busz, menjünk. - remegett a hangom a sírástól. Aliz nem csinált semmit, csak állt, és könnyes szemekkel nézett rám. Odamentem hozzá, megöleltem, és megfogtam az arcát.
- Figyelj Hugi! Szedd össze magad. Be kell hozzá mennünk. Kérlek. - sírtam.

- Menjünk. - motyogta, és elkezdett ő is sírni. Siettünk a buszhoz, pedig egyáltalán nem voltunk késésben. De menni akartunk. Minél előbb. Várni a buszra rettenetes volt, állni, toporogni, miközben apukánk kórházban van. Aliz sírt, én pedig dühösen rugdostam a köveket. Végre jött a busz, és negyed óra buszozás után már rohantunk a kórház bejárata fele. Automatikusan rohantunk a lépcsőhöz, de megállított a recepciós.

- Hova hova?

- Izé.. azt szeretnénk kérdezni hogy Adam Rittner hol van? - lihegtem. Aliz közben görcsösen fogta a kezem.

- Csak hozzátartozóknak adhatjuk ki.

- A lányai vagyunk.

- Igazolványt tudtok mutatni?

- Nem. Otthon hagytuk, mert amint megtudtuk rohantunk ide.

- Sajnos így.. - kezdte, de félbeszakítottam.

- Kérem.. - néztem rá fájdalmasan, és újra folytak a könnyeim. Pötyögött valamit a gépbe, és megmondta, hogy hol fekszik.

- Intenzív, 4. emelet, 326-os szoba.

- köszönjünk. - kezdtünk el rohanni a jobb oldali lépcső felé, és utánunk szólt, hogy a másik lépcső fele menjünk. Mikor fordultunk, sikeresen elcsúsztam, és úgy elestem, mint annak a rendje. Mint egy jó vígjátékban. Bárcsak az lett volna.. De nem az volt. Rohantunk felfele, a liftet se használtuk, és a folyosó elején megnéztük a számokat. 310. futottunk tovább, és a folyosó végén megláttuk a 326 -os szobát, de nem volt bent senki.

- Hívd fel anyát!

- Az asztalon hagytam a telefonomat, add ide a tiédet. - tartottam idegesen a kezem.

- Anya hol vagytok??/.../ És az merre van?/.../ Mi most a 326-os szobánál a negyediken./.../Oké, egy emelettel feljebb.

És futottunk fel a lépcsőn, aminek végén ott várt anya. Mindketten megöleltük, majd elmondott mindent. Apa az autópályán haladt, és egy kamion elévágott. Apát a tűzoltók szabadították ki az összeroncsolt autóból. A mentősök már a helyszínen tudták hogy nagy a baj. Felrepedt a feje, összetörtek a bordái, eltört a csípőcsontja, és belső vérzése van. Elvesztette az eszméletét, és most két orvos fáradozik, hogy ne essen kómába, illetve, hogy egyáltalán túlélje. Anya remegett a sok sírástól, és bedagadt a szeme. Vártunk. Tehetetlenek voltunk, senki nem jött ki, senki nem mondta hogy mi a helyzet bent, nem tudtunk semmit csinálni, csak várni. Borzasztó volt. Csend volt, bentről nem hallottunk semmit.

- Elmegyek kávéért. - állt fel anya.

- Anya.. hányadik kávéd? - kérdezte Aliz.

- A 225.! Nem mindegy?! - kiabált rá. Aliz rámnézett, én meg magamhoz húztam.

- Aliz! Drágám! Ne haragudj. Kérlek. Csak annyira ideges vagyok. - ölelte meg.  Aliz nem szólt semmit, csak anya karjai között kezdett el zokogni. Anya elment kávéért, és hozott nekünk is. Nem segített sokat, sőt semmit. Már fél 10 is elmúlt, mire kijött egy nővér.

Egy emberként ugrottunk fel, és rohantunk oda hozzá.

- Az állapotát nem sikerült stabilizálni, és lélegeztető gépre kellett tennünk. A belső vérzést elállítottuk, de .. - elakadt a szava.

- De mi?!

- De kómába esett. Ha most lekapcsolnánk a lélegeztető gépet, akkor a szervezet nem tudna életben maradni. Ha hetekig nem ébred fel, akkor.. - végignézett rajtunk - de reménykedjünk, hogy felébred. - simogatta meg anya vállát, majd elindult.

- Várjon! Még mit csinálnak odabent? - szóltam utána.

- Elpakoltak, majd leszállítják a lélegeztető géppel a szobájába.

- Lányok menjetek haza. Felhívom Peter-t (szomszédunk), hogy jöjjön el értetek.

- De anya.. Ne. most nem tudnánk otthon ülni, és semmit sem csinálni.

- itt sem tudtok semmit csinálni. Hazamentek, zuhanyozzatok, és feküdjetek le. - vette elő a telefonját, és hívta Peter-t.

- Lányok, ha valami gond van, akkor itt vagyunk a szomszédban. - mondta Peter, mikor szálltunk ki a kocsiból.

- Köszi. - csukta be Aliz a kocsiajtót.

Nem szóltunk egymáshoz, csak elmentünk zuhanyozni. Borzasztó érzés volt, és ráadásul még anya is hazaküldött minket. Még hogy aludni. Ki tudna ilyenkor aludni?! Én előbb végeztem mint Aliz, törölközővel a fejemen befeküdtem az ágyamba, és bekapcsoltam a TV-t. Utána nem sokkal jött Aliz is. Odaállt az ágyam mellé, mire én arrábbmentem, és befeküdt mellém.

- Oli.. Mi van.. ha nem ébred fel?

- Ne is gondolj ilyenekre. Fel fog ébredni!

- De ott van az a lehetőség is, hogy nem. ÉN nem tudom, mit csinálok. Öngyilkos leszek.

- Dehogy leszel. Mi lenne velem nélküled? Figyelj, felhívom Pete-t, jó lesz vele beszélni. Kihangosítsam?

- Aha.

- Szia Pete/Ilyen későn?/Ne haragudj, csak valakivel beszélnünk kell.. - minden szóról szóra elmondtunk neki. Ő csak nyugtatott és nyugtatott minket, mert időközben, ahogy meséltük, sírni kezdtünk.

Éjjel egykor felhívtuk anyut, de a helyzet változatlan, ő pedig bent marad a kórházban.  2-fél 3 fele Aliz a vállamra hajtotta a fejét,majd elaludt. Én sem sokáig maradtam már fent, elnyomott az álom. Reggel a telefonomra ébredtem, anya hívott, hogy apát már leszállították a 326-os szobába, ha megyünk be, akkor odamenjünk.

- Anya akkor ugye ma nincs suli?

- Nincs. Dehogy van. Majd gyertek. - és letette. Felkeltettem Alizt, elkészülődtünk, és indultunk a kórházba. A recepciós csak bólintott, mikor beértünk. Sétáltunk felfele a lépcsőn, közben megfogtam Aliz kezét. Most nagyon nagy szükségünk volt egymásra. Anya mesélte, hogy beszélt apa orvosával,aki a legjobbakat reméli, de ő kimondta azt, amit a nővér nem. Ha apa nem ébred fel a kómából, akkor meghal. Délután háromkor odajött hozzánk.

- 5 óra fele bemehetnek hozzá, de csak pár percre. De a látvány esetleg felzaklathatja önöket.

- Köszönjük Doktorúr!

- Ha bármi kérdésük van, megtalálnak.

***

- Cső! - pacsizott le Bill Tommal.

- Csajok?

- Nem voltak suliban. Nem tudom mi van velük.

- Biztos lógnak. - röhögött Tom.

- Nem hiszem. Nekem rossz megérzésem van..

- Jajj ne már Bill! Tudod hogy az rám is kihat. - lökte oldalba testvérét Tom. -Amúgy meg megsem dicsérted a sapkámat.

- Tényleg! Jó a sapkád. Dehát már fel sem tűnik hogy új, annyi van. Nem kéne felhívni őket?

- Kiket? A sapkákat?! - nézett értetlenül Tom.

- Scheisse Tom! A lányokat! - Bill elővette a telefonját, és leült az egyik padra.

- Igen tessék?

- Szia Aliz, Bill vagyok. Baj van? Sírsz?

- Bill.. Apukánk.. apukánk.. - elvettem tőle a telefont, képetlen volt beszélni. - Oli vagyok. Bill.. apukánk súlyos balesetet szenvedett. És lehet, hogy nem éli túl. - hangom remegett de végig tudtam mondani.

- Te jó ég.. Nem tudom mit mondjak.. Ez borzasztó, nagyon sajnálom

- Nincs mit sajnálni Bill. Megkérhetlek valamire?

- Persze, ha bármi van, és tudunk segíteni, szóljatok.

- Csak annyi, hogy a suliban ha kérdezik hogy tudsz-e valamit, mond azt hogy nem.

- Persze. És Oli.. Tényleg ha bármi van, mi itt vagyunk.

- Köszönjük. - suttogtam, és letettem a telefont.

Pontban ötkor egy nővér odajött hozzánk, és mondta hogy bekísér apához. Szörnyű volt. Csövek lógtak mindenhonnan, arca fehér és beesett volt. A gép pityegett mellette, és a lélegeztető gép is szuszogott. Csak álltunk, és egyszerűen nem tudtuk hogy mit csináljunk.