A címben idézett mondás a tibeti emberek életfilozófiáját tükrözi, s érvényes az étkezésükre is. Ebben főként a mértékletességre
és az ételek harmóniájára törekszenek. Előnyben részesítik a meleg falatokat, még a gyümölcsöket sem hűtik le. Jobban megismerve őket, kiderül: nem csupán jakvajas teát kortyolgatnak campával...
Ha Tibet, akkor jakvajas tea. Az olvasó még fel is idézheti magában a nagysikerű hollywoodi produkciónak, a Hét év Tibetben című filmnek azt a jelenetét, amelyben Brad Pitt kissé beleborzong, amikor az ominózus jakvajas levet megissza. Ez a furcsa ízű tea csupán a nyugati világban kelt megrökönyödést, a tibetieknek nemzeti ital, életük elengedhetetlen része.
Ha kórházban fekvő rokonukat látogatják meg, nem virágot vagy gyümölcsöt, hanem egy üveg jó erős vajas teát visznek neki a mielőbbi gyógyulás reményében. Amikor egy tibeti vendéget vár, egy csészényi vajas teával fogadja, amelyet két kézzel nyújt át, s csak ezután tér rá a szokásos üdvözlésre. De nemcsak ilyen helyzetekben kortyolnak teát, hanem akkor is, ha fáznak, ha éhesek, ha fáradtak vagy betegek. Hiszik: jótékony hatású étrendjükre, amely főként húsból, kevés zöldségből és gyümölcsből áll. A Himalája lakói azt tartják, teájuk elősegíti a hosszú életet, ráadásul enyhíti a nagy magasságok miatt jelentkező kellemetlen tüneteket: a légszomjat, a szédülést, az ingerlékenységet.
Népszerű italuk még a csang, az alacsony alkoholtartalmú tejszerű, enyhén csípős, édeskés ízű árpasör. Ha valaki meglátogat egy tibeti családot, akkor biztosan megkínálják egy pohárral belőle. A buddhista szerzetesek azonban kizárólag teaivók, az árpasört kerülik.
A tibetiek lelkes hívei az ugyancsak nemzeti eledelnek számtó campának, amit teához fogyasztanak, sőt megesik, hogy kis gombóccá gyúrva, bele is teszik. A campa pirított árpaliszt, amit egy tálba szórnak, ujjal egy kis vajat kevernek hozzá és apró gömböket formálnak belőle. Készítik zöldségek- kel és hússal is. Magasabb tápértékű, mintha búzából volna. A buddhista szerzetesek kedvelik a tojás nélküli, spagetiszerű főtt tésztát, levessel, kevés zöldséggel, sárgarépával vagy zöldborsóval tálalva, valamint a sótlan főtt rizst, amibe kevés darált birka- vagy jakhúst kevernek. Ezek az aszkéta életű férfiak azonban a rituálék alatt kizárólag a jakvajas teát és a hús nélküli campát fogyasztanak.
A tibetiek kedvelt étele az érdekes nevű momo, a birkahússal, illetve zöldséggel töltött tésztabatyu, amit megpárolnak vagy olajban megsütnek. Népszerű eledelük még a tukpa, a tésztadarabokkal, kis birkahúsgombócokkal főtt lebencsleves szerü étel és a jak-steak, ami jókora vastag, sült jakhússzelet. Az egyébként nomád életmódú tibetiek a húst megszárítják, majd a csontról lekapargatva tárolják.
A jak- és báránytejből készült joghurt is kapós, nagyon finom tejszínt készítenek belőle. Az Indiában élők ételeiket vízibivalyhússal készitik. Marhával a hinduk vallásos hitének tiszteletben tartása, sertéssel pedig az állat tisztátalansága miatt nem élnek. Tibeten és Indián kívül, a nagyvilágban mindenütt jelenlévő tibetiek mára már alkalmazkodtak az adott ország szokásaihoz, ételeihez, hiszen hazájukon kivül másutt nehezen lehetne kizárólag ősi eledeleiken élni.
Az újév ünneplése Tibetben a buddhizmus előtti időkre nyúlik vissza, akkoriban még a bön vallást gyakorolták (animisztikus, sámánisztikus belső-ázsiai vallás), s minden télen szertartást rendeztek.
Ma az újévi előkészületek az óév utolsó napjaiban kezdődnek, ilyenkor az emberek nagyon elfoglaltak, hiszen mindent ki kell takarítani, a tibeti szólás szerint "loszár lészár", azaz "új év, új munka". A házakat újrafestik, és rengeteg ételt készítenek: frissen pörkölt árpalisztet, édes burgonyát, édes rizst, csangot , teát, vajat, süteményeket, gyümölcsöt és édességeket. Mindenki új ruhát varr magának vagy manapság inkább vásárol egyet. A konyha falára, ami általában fekete a füsttől, az édes fehér árpaliszt és víz keverékével felrajzolják a nyolc szerencseszimbólumot. Az újévi ünnepség fő eledele, amit minden vendégenek meg kell kóstolnia a khabsze, a mi csörögefánkunkra emlékeztet olajban sült sütemény, és a csang.
Az újév első napján - amit láma lászárnak neveznek - hajnalban a családfő elsiet, hogy hazahozza az újév első vödör vizét. A forrásnál, vagy kútnál füstölőt éget, és khatakot, fehér áldozati selyemsálat köt a csap köré, majd áldozatot mutat be a föld alatti kígyószellemeknek, a nágáknak. Amikor hazaér, felkel-tenek minden családtagot, forralt csangot szolgálnak fel , és "tashi delek" (jó szerencsét) kiáltással köszöntik egymást. Ezután mindenki felölti újévi új ruháját. A házioltár előtt leborulnak, imákat mondanak és mécsest gyújtanak. Ezt követi a nagy közös reggeli, édes tésztákkal, édes rizzel, teával, sörrel.
Az újév második - királyi újévnek hívott - napjától kezdve az emberek meglátogatják egymást. A házak tetején új imazászlókat feszítenek ki, füstölőket gyújtanak, mindenhonnan fehér füstcsíkok szállnak az ég felé. Gyakran kimennek a helyi láma vezetésével a közeli dombra, ahol a helyi istenségeknek, a földszellemeknek is füst- és teaáldozatot mutatnak be. Körbeállva azt kiabálják: "kji, kji szo szo lha gyal lo" (legyenek győzedelmesek az istenek), majd mindenki az ég felé szórja a jobb kezében tartott campát. Ez a dobálózás gyakran elfajul, és ahol érik, beszórják egymást árpaliszttel, aminek különösen a fiatal fiúk és lányok örülnek.
Tendzin Gyaco a 14. dalai láma, Tibet száműzetésben élő legfőbb vallási és politikai vezetője októberben hazánk vendége volt. A 65 éves, Nobel-békedíjas buddhista szellemi irányítóban a tibetiek Avalokitésvara, az Együttérzés Buddhájának megtestesülését tisztelik. Hitvallásuk szerint a világi és egyházi hatalom egyszemélyes birtoklása és gyakorlása megköveteli, hogy mindkettőben egészen korán meglehetős képzettségre tegyenek szert. Tendzin Gyacót már ötéves korában, 1940-ben hivatalosan trónjára emelték, hatévesen kezdte meg vallási tanulmányait és mindössze huszonöt évesen elnyerte a buddhista filozófia doktora címet. Fiatal kora ellenére 1950-ben kénytelen volt kezébe venni a politikai irányítást, mivel a kínai néphadsereg megtámadta Tibetet. Negyven éve, 1960 óta él az indiai Dharamszalában, ahol politikai menedékjogot kapott. Magyarországi népszerűségét, többek között A száműzetésben - szabadon című önéletrajzi művének köszönheti.
A dalai láma és kilencfős kísérete budapesti tartózkodása során megkóstolt néhány jellegzetes magyaros fogást, például a zöldborsó-, az Újházy tyúk- és a gulyáslevest. Úgy hallottuk, ez utóbbi ízlett neki a legjobban.
Szálláshelyén a következő ennivalók várták: almás, epres és cso-koládés müzlik, különféle magok (mogyoró, mandula, földimogyoró, tisztított tökmag), aszalt és friss gyümölcsök, édes aprósütemények, kekszek, ostyák, bonbonok, gyümölcsös, fekete és zöld tea, azon-nal oldódó kávé, kakaó, tej, jog-hurt, ásványvizek és különféle gyümölcslevek.
Tendzin Gyaco nem vegetáriánus, orvosai tanácsára eszik húsféléket is, de sertést, marhát és halat nem. Amikor azonban olyan szertartást tart, ami meditációt, koncentrációt igényel, akkor egyáltalán nem eszik húst. Tea mellett sima, felforralt, de kissé lehűtőtt vizet és gyümölcsleveket iszik. A dalai lámának az étekezésben nincsenek különleges kívánságai. Úgy eszik, mint egy átlagos tibeti: mindenből - módjával.
Elkészítése: Gyúrjunk a lisztböl hideg vízzel kemény tésztát. Nyújtsuk pár mm vastagságúra, és vágjunk kör alakú darabokat (esetleg használjunk pogácsaszaggatót).Keverjük el alaposan a húst a többi hozzávalóval, és tegyünk egy-egy teáskanálnyit a tésztáinkra. Most hajtsuk félbe a tésztát és nyomkodjuk össze a szélét, így kis kagylókat kapunk. Forrósítsunk olajat egy serpenyöben és süssük a kagylócskák mindkét oldalát aranyos-barnára. Forrón tálaljuk!
A tibeti ételek nem váltak túl népszervé a világban, pedig táplálóak, összetevöiket tekintve kiegyensúlyozottak és bár soha sem túlfüszerezettek, mégis pompás az ízviláguk Ismertté válásukat szinte ellehetetleníti, hogy napjainkban több területen gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a tibeti és a kínai konyha.
Húsételeik föleg jak-, marha-, birka- vagy disznóhúsból készülnek, halat és csirkét csak ritkán fogyasztanak. A marhahús evése nem tiltott még a vallásos tibetiek közt sem, bivalyhúst viszont nem esznek, mert ezt szigorúan tiltják a buddhizmus törvényei. Úgy tartják, hogy ha valaki bivalyt eszik, azt a lámák többé nem részesíthetik semmiféle ezoterikus beavatásban. A tibeti konyhában a kecske és a birka tüdeje és gyomra ínyencségnek számít.
Jellemzöen nagyon kevés füszert használnak, de a szójaszósz, a hagyma és a fokhagyma, az örölt gyömbér ízével gyakran találkozhatunk ételeikben. A vallás még a füszerezést is befolyásolja: Vaisaka hónapban (április második és május elsö felében) tilos fokhagymát enni, tilos továbbá fokhagyma evése után templomba menni, mert a fokhagyma eredményezte rossz szájszagot még a lámaista istenségek sem szeretik...
A tibetiek lelkes hívei a nemzeti eledelnek számtó campának, amit teához fogyasztanak, söt megesik, hogy kis gombóccá gyúrva, bele is teszik. A campa jakvajon pirított árpaliszt, amit egy tálba szórnak, ujjal egy kis vajat kevernek hozzá és apró gömböket formálnak belöle (külleme leginkább a magyar császármorzséhoz hasonlít) . Készítik zöldségekkel és hússal is. A buddhista szerzetesek kedvelik a tojás nélküli, spagetiszerü fött tésztát, levessel, kevés zöldséggel, sárgarépával vagy zöldborsóval tálalva, valamint a sótlan fött rizst, amibe kevés darált birka- vagy jakhúst kevernek. Ezek az aszkéta életü férfiak azonban a rituálék alatt kizárólag a jakvajas teát és a hús nélküli campát fogyasztanak.
A tibetiek másik kedvelt étele az érdekes nevü momo. Ez egy birkahússal, illetve zöldséggel töltött tésztabatyu, amit megpárolnak vagy olajban megsütnek. Népszerü eledelük még a tukpa, ami egy tésztadarabokkal, kis birkahúsgombócokkal fött lebbencsleves-szerü étel, és a jak-steak, ami egy jókora vastag, sült jakhússzelet. Az egyébként nomád életmódú tibetiek a húst megszárítják, majd a csontról lekapargatva tárolják.
A jak- és báránytejböl készült joghurt is kapós, nagyon finom tejszínt készítenek belöle. Az Indiában élök ételeiket föleg vízibivalyhúsból készitik. Marhával a hinduk vallásos hitének tiszteletben tartása, sertéssel pedig az állat tisztátalansága miatt nem élnek. Tibeten és Indián kívül, a nagyvilágban mindenütt jelenlévö tibetiek mára már alkalmazkodtak az adott ország szokásaihoz, ételeihez, hiszen hazájukon kivül másutt nehezen lehetne kizárólag ösi eledeleiken élni.
A tibetiek nemzeti itala a fentebb már említett jakvajas tea. Ez a furcsa ízü tea csupán a nyugati világban kelt megrökönyödést, a tibetieknek életének elengedhetetlen része. Ha kórházban fekvö rokonukat látogatják meg, nem virágot vagy gyümölcsöt, hanem egy üveg jó erös vajas teát visznek neki a mielöbbi gyógyulás reményében. A Himalája lakói azt tartják, teájuk elösegíti a hosszú életet, ráadásul enyhíti a nagy magasságok miatt jelentkezö kellemetlen tüneteket: a légszomjat, a szédülést, az ingerlékenységet.
Népszerü italuk még a csang, az alacsony alkoholtartalmú tejszerü, enyhén csípös, édeskés ízü árpasör. Ha valaki meglátogat egy tibeti családot, akkor biztosan megkínálják egy pohárral belöle. A buddhista szerzetesek azonban kizárólag teaivók, az árpasört kerülik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A címben idézett mondás a tibeti emberek életfilozófiáját tükrözi, s érvényes az étkezésükre is. Ebben főként a mértékletességre
Ha Tibet, akkor jakvajas tea. Az olvasó még fel is idézheti magában a nagysikerű hollywoodi produkciónak, a Hét év Tibetben című filmnek azt a jelenetét, amelyben Brad Pitt kissé beleborzong, amikor az ominózus jakvajas levet megissza. Ez a furcsa ízű tea csupán a nyugati világban kelt megrökönyödést, a tibetieknek nemzeti ital, életük elengedhetetlen része.
