A bandának elég érdekes neve van, de a Hoobastank tagjai mégis normális srácok. Normális életük van. Általános dolgokat csinálnak, és hasonló humorral rendelkeznek, mint a rajongóik. Ezért alakult ki jó kapcsolat a Hoobastank - Dan Estrin (gitár), Markku Lappalainen (basszusgitár), Chris Hesse (dob), és Doug Robb (énekes) – és a rajongók között. Szövegeik olyan felfoghatatlan képességekkel rendelkeznek, melyek a normális fiatalok gondolkodásmódjáról és érzései érdekében szólnak, és késztetik cselekedetre őket.

„Amikor turnézunk és fellépünk valahol, mindennapi ruhákat viselünk, és átlagos embereknek nézünk ki. Szeretem ezt. Nem kell kiöltöznünk, sminkelni magunkat mielőtt elhagyjuk a buszt.” – mondja Robb.- „Soha nem állítjuk be túl komolynak magunkat, és nem félünk beégetni magunkat. Amikor a srácokkal beszélgetünk a fellépéseknél, hétköznapi dolgokról ejtünk szót. Ez nem afféle „rajongó beszélget a rock sztárral” dolog. Természetesen a banda a közös témánk, de nem ez az egyetlen dolog, amiről beszélünk.”

OKÉ, mégsem teljesen normális, mindennapi fiúk. Az első albumuk platinalemez lett, a „Crawling in the Dark” és a „Running Away”-nek köszönhetően, irtó sokat dolgoztak még szünetet tarthattak. De a második albumuk, a The Reason, megmutatta, hogy szokatlan érzékük van a zeneíráshoz, számaik érdeklődési körei szélesebbek, hangulatosabbak, és érzelem teljesebbek, mint debütáló albumuk volt. Ezt nevezzük fejlődésnek.

Az 1990-es évek közepén, Agoura Hills-ben, LA külvárosában alapult a banda, ekkor a négyes még középiskolába járt, azóta a Hoobastank már egy zeneszerző géppé nőtte ki magát. Az utcán töltött hosszú idő zárkózottá tette a lelkiismeretes természetű Estrin-t és Robb-ot (mindkettőjüknek saját stúdiójuk van, hol demók kiadásával foglalkoznak) garantálták, hogy a The Reason számai egyszerre a kemény rockot és a melódikus szépséget is tartalmazza. Robb szerint „a kemény számok még keményebbek, a lágyak még lágyabbak lettek. Ha az első album valahogy az út közepén volt, akkor ez most mindkét oldalon közlekedik!”

„Igen,”-teszi hozzá Estrin- „a dalok egy része, mikor először megírtam, már akkor eléggé vacakul sikerült, és akkor jött Doug és még vacakabbá tette őket.”

Buta vicceket félretéve, az album hasznot húzott a holisztikus megközelítésű producerből, Howard Benson-ból ( P.O.D, Cold, Crystal Method)

„Howard a szövegre, a dallamra és a szám szerkezetére központosított, nem az egyes részekre.” Magyarázza Robb.

Az album első kislemeze az „Out of Control”, bemutatja a négyes agresszívabb oldalát. Ezt a számot rögzítették utoljára a lemezre ,azután írodott, hogy azt gondolták, már végeztek az albummal. A szám témája eltér az album általános témájától.

„A lemez néhány daláról elmondhatjuk, hogy a hitről, vagy az életkedv elvesztéséről szólnak,” mondja Robb. „A többség pedig a megválaszolatlan kérdésekről vagy az emberek által helyesnek látott dolgok kétségbevonásáról. Nem csak a hitről. Az „Out of Control” arról szól, hogy felnyílnak szemeid a vakság után, melyet valami olyan dolog okozott, melyhez hűen ragaszkodtál. Egy olyan emberről szólhat, mely odaadóan dolgozott egész életében, és ennek most vége, most elveszett lett, és nos, irányíthatatlan.”

Számos kemény rock szám található a The Reason-ön, a „Just One” zúzós gitárszólójától, a „Same Direction” pörgősségéig. A„Disappear”szinte epikus hangvételű, mégis mindegyiken lehet valahogyan „rázni”. Ahogy a lassabb részek, a számcím (Disappear - eltűnni) is megmutatja az átfogó ragyogást, és Robb gyengéd hangját, gitárral kísérve. Ez egy bocsánatért esedező szerelmes dal, melyen nem kellett túl sokat dolgozniuk, hogy ilyen legyen. Feldolgozták Rod Stewart’s „Do Ya Think I’m Sexy” c. számát, de ez nem került fel a lemezre. Eredetileg a „Deuce Bigalow, Mate Gigolo” c. filmnek készítették. „Ez nem olyasvalami, amit mindenáron ismertnek akarunk tudni, de valami jó dolognak tartjuk fel. Talán a következő…”Deuce Bigalow, Electctric Boogaloo”-ra.”

Egyébként nem volt mindig minden csak vicc és játék. 2003 augusztusában, a srácok kis méretű motrokkal száguldoztak Myrtle Beach-en a „House of Blues”-nál. Estrin, aki ezen a napon vette a motrot, 10 mérföld/órával haladt, mikor nekivezetett egy ládák közé kifeszített kötélnek, és megütötte fejét a járdabetonban. Elsőre nem tűnt rossznak a helyzet. Felállt, felszállt a turnébuszra, de nyilvánvaló volt, hogy egyre rosszabbul lett, ezért elvitték őt kórházba. Estrin kisebb koponyatörést szenvedett alatta képződött vérröggel. Ha aznap este nem távolítják el a rögöt, akár meg is halhatott volna.

A gitáros nyugodtan így magyarázza az esetet: „Ez nem egy igazi motorbiciklis baleset volt, csak a sisakot viseltem volna akkor. Felkeltem és mindenki csak nevetett rajtam. A fejem nem volt sokáig a földön. Olyan volt mint egy vicc, de kiborított, hogy ilyen egyszerű dolog, milyen komollyá válhat.”

Mégsem lassította le őt ez az eset. „Rájöttem, azok közé az emberek közé tartozom, akik nem várhatnak arra, hogy a dolgokat a kezükbe adják. Mikor sérült voltam, pihennem és gyógyulnom kellett volna, de még akkor is olyan keményen dolgoztam, mintha egészséges lennék. Kivéve, hogy lemondtam pár fellépést, folyamatosan dolgoztam”

Kevesebb, mint egy hónap alatt minden újra normális lett. Mert a zene az oka mindennek, amit tesznek.