Írta: Maddy051280
A mű eredeti címe: The Healer and the Warrior
Fordította: Vígh Anna-Mária (Minou)

Jogi nyilatkozat: A történetben szereplő helyszínek és nevek kitalálója és tulajdonosa J. R. R. Tolkien. A történet Maddy munkája, a fordítás az enyém. Engedély nélkül máshol közölni tilos!

A gyógyító a kert felé vezető ajtót választotta, ahol pár lépés után bele tudott olvadni az árnyékba. Szüksége volt egy percre, hogy összeszedje magát. Visszatért a lilaakácos boltívhez, és a kovácsoltvas szerkezetnek támaszkodott.
Mindössze húsz éves volt. Az elmúlt hét évben ideje nagy részét az Ispotályban töltötte. Először az édesanyját kísérte el, aki azt remélte, hogy itt meggyógyítják betegségéből. Ahogy nap, mint nap figyelte a gyógyítókat, a fiatal lányt magával ragadta mesterségük. Felajánlotta a segítségét, eleinte csak egyszerűbb feladatokban, és mikor a gyógyítók felismerték tehetségét, elkezdték tanítani őt. Olyan ösztönösen jött az egész. Nem csak a szükséges tudás megszerzése. Valami a lelke mélyén természeteses módon összekapcsolta őt a beteg és szenvedő emberekkel.
Négy évvel ezelőtt az édesanyja szörnyű halált halt, és bár ez a szeretetreméltó asszony beteg volt, mióta csak a lány az eszét tudta, a végső veszteség csaknem kettéhasította a szívét. Nem volt képes belfalasi otthonában maradni, hiszen ott a saját gyászán kívül a családja szenvedését is végig kellett néznie. Megegyezett édesapjával, hogy visszatér az Ispotályba, ahol immár komolyabban is el akarta sajátítani a gyógyítás mesterségét. Apja egy gyenge pillanatában, a feszült helyzet hatására beleegyezett. És később meggyőzte önmagát, hogy a háborús nyugtalanság éveiben Minas Tirith városa a lehető legbiztonságosabb hely lánya számára.
Nem volt ez valódi elválás a családjától. Alig telt el úgy egy hónap, hogy apja és három bátyja közül valamelyik ne látogatott volna üzleti ügyben a Fehér Városba. Mindig szívesen látta rokonait, s így kapcsolatban tudott maradni velük. Ám az elmúlt négy év ugyanakkor az elszigetelődés ideje is volt. A hozzá hasonló korú és rangú fiatal lányokat ekkoriban feleség-szerepre szánták, hiszen ez volt az egyetlen elfogadható pozíció egy olyan nő számára, aki az övéhez hasonló rangú felmenőket mondhatott magáénak. Ebből ő kétségtelenül kimaradt. Lévén, hogy három fiútestvére és sok más férfirokona volt, hozzászokott a másik nem társaságához. Azonban sosem volt még közeli kapcsolatban olyan férfival, aki akár udvarlóként is szóba jöhetett volna. A férfiak vagy családtagok voltak, vagy páciensek. Már-már nevetségesnek tűnt, de mint a férfiakból álló család egyetlen nőtagja, soha nem szerzett még valódi tapasztalatot a férfiakról, és soha nem is érezte szükségét ennek.
Ez a harcos hirtelen, szó szerint a sötétségből felbukkanva jelent meg, és olyan hatással volt rá, amit nem volt képes értelmezni. Mindössze annyit tudott, hogy nem volt a megszokott önmaga. Normális esetben nem szokott sem udvariatlanul viselkedni, sem zavarba jönni. Egy férfi meztelen mellkasa csak egy testrész volt, amit kezelnie kellett. És így is kell hozzáállnia. Ott bent, abban a kórteremben, az csak egy sebesült test, amelyet el kell látnia.
Eltökélten, hogy elűzi magától ezeket az összezavaró, alkalmatlan érzéseket, végül útnak indult az Ispotály túlsó végén lévő raktárhelyiségek felé. E kései órán a világítás alig pislákolt, ezért beletelt egy kis időbe, mire megtalálta a szekrényt, ahol a tartalék ruhákat tárolták. Számos ing szétnyitása majd ismételt összehajtogatása után talált csak egyet, amely megfelelő méretűnek tűnt.
A konyhából a személyzet összes tagja elment már, és a tüzek kialudtak. Mivel így nem tudta betartani a meleg ételre tett ígéretét, egy tálcára hideg húst, sajtot, kenyeret, néhány almát, és egy korsó könnyű bort készített össze.
Amint súlyos rakományával visszaindult a kórterembe, rádöbbent, hogy sokkal hosszabb ideig volt távol, mint ahogy tervezte. Remélte, hogy a rohír nem vesztette el a türelmét. Habár talán az tenne legjobbat a lelkiállapotának, ha a férfi, mire ő visszatér, már nem is lenne ott.
Hivatásának ellentmondó gondolataiért aztán elszégyellte magát. A férfi megsebesült, és ellátásra szorult. Ő pedig gyógyító volt.
Ez alkalommal az épület belsejéből lépett a kezelőszobába. A kád felé pillantott, majd megdermedt, és csak meresztette a szemeit. Páciense még mindig ott volt. Azóta is a kádban volt, és mélyen aludt. Használnia kellett volna a törlőkendőt, amit a nő szemérmességből a kád szélére helyezett. Ám ahelyett, hogy elfedte volna magát vele, a törölköző csuromvizesen lógott a kád oldalán, s a férfi azon pihentette karjait. Egy másikat összetekerve a nyaka alá rakott, párna gyanánt.
A nő letette a tálcát a padra. Ahogy közelebb lépett a kádhoz, megfeledkezett szándékáról, hogy csupán egy kezelésre váró, sebesült embert lásson benne. Váratlan lehetősége adódott, hogy megfigyelje a férfit, míg az aludt. Márpedig mélyen aludt, légzése szabályos és egyenletes volt. Vonásai kisimultak, az állandó homlokráncolás és a szúrós tekintet nélkül egész fiatalnak látszott, a szeme körüli néhány vonalat a szél és a napsütés véste be, nem a kor.
A legmegkapóbb férfi volt, akit valaha látott. Még nevetségesen vonzó bátyjainál is sokkal inkább. Talán éppen ez volt a különbség. Ő Gondor sötét hajú, tökéletesen borotvált férfiúihoz volt hozzászokva. A harcos sűrű, hosszú haja, mely most frissen volt fésülve és mosva, aranyfényben játszott, még így vizesen is. A legtöbb nő megirigyelné ezt a szép színt.
Arca jóval sötétebb volt, mint a teste többi része, ahogy ez az életüket az év nagy részében a szabadban töltő férfiaknál gyakori. Hosszú végtagokkal született, és az északi síkságok lovas életmódja vaskos izmokkal és sebhelyek lenyűgöző gyűjteményével látta el. Erős férfi volt. Mindazonáltal nemcsak fizikai erővel bírt, hanem ritka, lelki erővel is, amely még álmában is sugárzott belőle.
Ahogy az alvó férfit nézte, ismét érezte azt a furcsa kis rándulást a gyomrában. Látott már épp elég meztelen testet. Eszméletlen, sebesült, szenvedő férfiakét. Soha azelőtt nem érzett késztetést ara, hogy máshogy nézzen rájuk, s nem a gyógyító szemével. És most azon kapta magát, hogy igencsak élvezi a gyönyörű férfitest látványát.
Egy hirtelen támadt gondolattól bánatosan elmosolyodott. Az apja dührohamot kapna, ha megtudná, hogy a lánya egyedül van egy kórteremben az éjszaka közepén egy meztelen idegennel, akit mellesleg jólesően bámul. Gyógyítói karrierje azon nyomban véget érne, és visszavinnék őt a családja otthonába. Habár annak az esélye, hogy az apja valaha is tudomást szerez erről a jelenetről, igen csekély volt, ez a gondolat mégis visszatérítette a rá váró feladathoz.
A gyógyító a harcos mellkasára nézett. A víz nemcsak, hogy leválasztotta a szövetdarabot a sebről, de a hosszúra nyúlt áztatás feloldotta az alvadt vért és gennyet, és a seb most egészen tisztának tűnt. Eljött az ideje, hogy kiszállítsa a férfit a kihűlő fürdőből.
- Uram – szólította meg halkan.
A mély lélegzés nem változott. A nő újra próbálkozott, ezúttal hangosabban.
- Uram!
Semmi reakció. A férfi mély alvónak tűnt. A kimerültség leteperte, és a gyógyító sajnálta, hogy meg kell zavarnia. De mégsem hagyhatta ott a vízben. A harmadik sikertelen szóbeli ébresztési kísérlet után sóhajtott egyet és közelebb lépett a kádhoz. Úgy látszott, meg kell ráznia egy kicsit a férfit, hogy magához térjen.
Ezt követően minden villámsebességgel történt. Mikor a férfi vállára helyezte a kezét, annak teste valósággal felrobbant az érintése alatt. A nő egyik pillanatról a másikra a földön térdelt, s egy kar acélpánt gyanánt kulcsolódott a torka köré. Hatalmas kéz feszítette fölfelé és oldalra az állát, elviselhetetlenül kimerevítve a nyakát. Nem jutott levegőhöz, és a nyaka majdhogy nem kettétört. De még mielőtt igazán elöntötte volna a pánik, a férfi szabadon engedte, oly hirtelen, hogy előreesett, és épphogy csak meg tudta tartani magát a karjain. Meggyötört torkából feltörő fuldokló köhögése sem nyomhatta el a férfi ismeretlen nyelvű káromkodását.
Valami mozgást észlelt maga mögött, hallotta egy lepel suhogását. A rohír most mellé térdelt, csuromvizesen, egy törölközőbe csavarva. Megragadta a nő felkarját és felrántotta térdelő helyzetbe.
- Mi az ördögöt képzeltél? – kérdezte összeszorított fogakkal, dühös hangon, sötét, villogó szemekkel. – Meg is ölhettelek volna.
A gyógyító, megdöbbenve ettől a hangszíntől és az igazságtalan vádtól, párat pislogott, vett egy mély lélegzetet, és igyekezett megtartani a méltóságnak legalább a látszatát. Nem volt biztos benne, hogy a hangja megfelelően működne.
A harcos ismét kiköpött egy szót a saját nyelvén, majd felállt, a nőt magával húzva, vissza a lábára.
- Mondj valamit, nőszemély! – most már a vállát szorította, készen arra, hogy megrázza a nőt, szemeivel annak arcát fürkészve. A harag lassan eltűnt a szemeiből, átadva helyét az aggodalomnak. – Jól vagy?
Micsoda kérdés! Épp most ugrott rá egy csuromvizes, meztelen ember-hegy. Kereste a helyes kifejezést, de a legteljesebb zavarodottság állapotában semmi értelmes nem jutott az eszébe.
- Jól vagyok… azt hiszem – mondta végül, s a szavak újabb köhögést váltottak ki. Lerázta a férfi fájdalmat okozó kezeit, és hátralépett, biztonságos távolságot teremtve önmaga és a támadó között. – Annyira jól vagyok, amennyire az elvárható az embertől azok után, hogy kis híján megfojtották.
- Miért szorítottál meg?
Ez hihetetlen! Micsoda vakmerőség! A férfi támadta meg őt, és most azzal vádolja, hogy ő a hibás?
- Megszorítani? – hangja tükrözte felháborodását. – Én nem szorítottalak meg! Alig értem hozzád. Csak megpróbáltalak felébreszteni.
- Van más módja is egy alvó ember felébresztésének – makacskodott a férfi.
- Hozzávágni valamit egy biztos távolságból? – vágott vissza a nő ingerülten.
- Csak szólítanod kellett volna, egyszerűen szólni. Tapasztalataim szerint igencsak rátermett nyelved van.
- Igenis szólongattalak! Háromszor is, de te… ájult voltál!
Fáradtan, vádlón meredtek egymásra. A gyógyító meglepetésére a harcos volt az, aki megadta magát. Lehajtotta a fejét, és behunyta a szemeit. Lassú, mély lélegzetet vett.
- Egy pillanatra azt hittem, megöltelek.
Felnézett a nőre, aki így láthatta az önvádat azokban a sötét szemekben, és a haragja nyomban elpárolgott.
- A szorításomban voltál… Ha megfeszítetted volna magad, a nyakad nagy valószínűséggel elroppant volna.
- Nem volt időm megfeszülni. Amint megragadtál, olyan hamar el is engedtél – a nő szokásos nyugalma visszatért. – Nem volt időm arra, hogy bármit is érezzek. Még félelmet sem, csupán haragot utólag, mikor engem vádoltál.
A férfi szája széle megrándult, mintha mosolyogni akarna, de a tekintete komor maradt.
- Sajnálom. Mélyen megbántam. Minden, amint mondhatok, hogy reflexből cselekedtem, és ez olyasmi, amit nem tudok irányítani. Annyi év lankadatlan éberség után az ilyesfajta reflexek egy harcos természetének részévé válnak. Felteszem, az önvédelem miatt – Szünetet tartott, mielőtt befejezte volna, hangjában még mindig önvád csengett. – Ez nem bocsánatkérés. Azzal nem szolgálhatok. Ez csak magyarázat.
Egy harcos, aki úgy érzi, igazolnia kell a képzettségét? A képességeket, amik biztosították a túlélését? Azokat a képességeket, amiknek köszönhetően két véres csata után alig több, mint egy karcolással állt most itt? Harcosok testvéreként és lányaként érezte, hogy ez így nincs rendjén.
- Uram, bocsánatkérésre nincs szükség, és nem is várom el. Ez csupán egy félreértés volt. Megértettem a magyarázatodat.
- Nem félsz most tőlem?
- Nem, uram. Épp most tanultam meg, hogy nem kell félnem tőled, sem amikor alszol, sem amikor ébren vagy. A kettő közötti rövid pillanatban viszont nem árt, ha résen van az ember.
Akkor először nyílt mosoly terült szét a rohír vonásain. A nőt ez váratlanul érte, és jelentős vonzerőt gyakorolt rá.
- Gondor szokatlan asszonyokat nevel.
- Továbbítani fogom ezt a dícséretet Gondor felé – felelte a nő kedvesen, majd hozzátette, - Már amennyiben ez dicséret volt.
- Természetesen az volt. – Vizes vagy,
Az utóbbi megjegyzés kissé váratlanul érte a nőt, de be kellett látnia, hogy a férfinak igaza van. Ruhája és köténye is átázott, amikor a férfi mindent összefröcskölve kiugrott a kádból, azután vizes mellkasához szorította őt. Ugyanígy járt a fátyla is, ami meglazulva és félrecsúszva fityegett a haján. Megpróbálta megigazítani, de a csomó szétbomlott, felfedve szorosan összefont, éjfél-sötét haját.
A torkát megpillantva a rohír a nő arcához emelte a kezét, de mozdulata félbe maradt, még mielőtt megérintette volna.
- Megsebeztelek.
A gyógyító végighúzta ujjait a nyakán és az állán. Nem kellett látnia a kérdéses területet ahhoz, hogy tudja: másnapra a kék és a lila minden árnyalatában fog pompázni.
- Majd később gondoskodom erről. A fátyol alatt nem fog látszani a horzsolás.
- Én látom. És lesz egy másik is, a hátadon, ahova a térdemet nyomtam.
A gerince körül lüktető fájdalom alapján a nő tudta, hogy igazat beszél. Jókora kékesfekete foltra számíthat a lapockái között. Az elkövetkezendő néhány éjszakát valószínűleg a hasán fekve kell majd eltöltenie.
- Kisasszony! - a kéz közelebb mozdult. Erős, érdes kéz volt, hosszú, kemény ujjakkal. Mindössze egy ujjnyira állt meg a nő arcától, habozott, de ezúttal sem érintette meg. Mikor újra megszólalt, undor volt a hangjában, mely önmaga ellen irányult. – Soha életemben nem bántottam nőt.
A gyógyító ezt el is hitte. A testvérei akármelyik férfi ellen könyörtelenül harcolnak, ha kell. Egy asszony azonban nem ütközne semmilyen ellenállásba, ha meg akarná ütni valamelyiküket.
- Uram, azt hittem, már leszögeztük, hogy ez mindössze egy téves helyzetmegítélés volt mindkettőnk részéről. És én nem nő vagyok, hanem gyógyító.
Egy pillanatig a férfi nem szólt semmit, csak nézett rá. Szemében ismét pajkosság csillant, és a szája széle megrándult.
- Már majdnem megtévesztettél – dörmögte.
A gyógyító ezt annyiban hagyta, és hátat fordított a férfinak.
- Keresek magamnak egy száraz ruhát. Miért nem törölközöl meg, és foglalsz helyet, hogy kezelni tudjam a sebedet?
- Ez utóbbihoz igen kitartóan ragaszkodsz – hangjába ismét némi humor vegyült.
A fiatal nő kinyitott egy szekrényt, amely tartalék ruhákat rejtett, arra az esetre, ha a gyógyítóknak kezelés közben összepiszkolódna az öltözetük. Kivett egy tiszta kötényt, majd kioldotta és levetette a sajátját. Gyorsan lecserélte azt a szárazzal, és új fátylat is vett, megbizonyosodván arról, hogy az összes horzsolást eltakarja. Ahogy visszafordult a pácienséhez, látta, hogy a rohír nem mozdult el a helyéről, csak nézte őt. Most a viseletét tanulmányozta.
- Valóban, a gyógyító – csipkelődött.
- Valóban! És a gyógyító szeretne kezelni téged, ha lennél olyan szíves, és elkészülnél, uram.
Azzal ismét hátat fordított a férfinak, és félrerakta a tálcát, melyen az ételt hozta. Majd eszik, miután végre ellátta a sebét. Miközben gézeket és kötszereket készített elő, bádogedényeket és fiolákat nyitott ki, a háta mögül jövő zajokra figyelt. Azok hamarosan megszűntek.
- Hol kívánsz engem?
A saját lelki nyugalma megőrzése érdekében ezt a szavak gondtalan megválasztásáként könyvelte el, nem pedig szándékosan kétértelmű megfogalmazásként. Megfordult és a férfira nézett, őrizve arckifejezése komolyságát. A rohír a dereka köré csavarta a törölközőt, így eltakarva magát a lábfejéig. A felsőtestét fedetlenül hagyta a kezeléshez. A nő sokadszorra is lenyelte a férfinak szánt bosszús választ, csak intett neki, hogy üljön le. Amaz engedelmesen a padra telepedett.
- Csak meg kell mosnom a kezem. Aztán elkezdhetjük.
Miközben az üst csapjából folyó víz alatt a kezét szappanozta, érezte a férfi tekintetét a hátán, valami motozást hallott, majd a félreismerhetetlen roppanást, amint valaki beleharap egy almába. Megtörölte a kezét egy tiszta törlőkendőbe, majd visszatért a padhoz és közelebb tolt a férfi bal oldalához egy alacsony állványt, amire ráhelyezte a tálcát az étellel.
- Nyugodtan egyél, miközben ellátlak. Sajnálom, hogy nem tudtam legalább egy kis meleg ragut hozni neked. A konyhában már eloltották a tüzeket.
- Igen hálás vagyok azért, amit kaptam. Be kell vallanom, ki vagyok éhezve, és ötletem sem volt, hol szerezhetnék valami élelmet ezen a kései órán.
Ahhoz képest, hogy farkaséhesnek vallotta magát, figyelemre méltó visszafogottsággal evett. Aprókat harapott a kenyérből és a csirkéből, majd alaposan megrágta. A gyógyító eddigi tapasztalatai szerint a legtöbb igazán éhes férfi nem foglalkozott az asztali illemmel. Még a legfiatalabb bátyja is, akit pedig szigorú etikett szerint tanítottak, disznó módra tudott viselkedni, amikor az üres gyomor megtöltéséről volt szó. A férfi korábbi alapos felbecslése eredményeként nyilván a „Hölgy” kategóriába kerülhetett. Elrejtett egy mosolyt, és érezte, hogy egyre kevésbé érzi magát kellemetlenül a harcos társaságában.
Leemelt egy kicsiny olajlámpást az egyik polcról, meggyújtotta, és a padra helyezte, így jobb megvilágítást biztosítva a sebnek. A rohír kérés nélkül a feje mögé emelte a kezét, hogy a gyógyító megvizsgálhassa a sérülését. A nő lehajolt, hogy szemügyre vegye, s közben érezte, hogy a férfi tekintete is vizsgálja őt. A seb nem volt behegedve, de immár tiszta volt, és nem szivárgott belőle nedvesség. Nem szükséges összevarrni, állapította meg a gyógyító. Enyhe nyomást gyakorolt a bordákra. A harcosnak arcizma se rándult. A csontok nyilvánvalóan nem szenvedtek károsodást.
- Valóban nagyon szerencsés voltál, uram. Az enyhe elfertőződést leszámítva ez a seb nem jelent veszélyt. Sok sérülést kezeltem már, mely hasonlított ehhez, de a csontok is szét voltak zúzva. Az ütést, ami a bordáidat érte, bizonyára felfogta valami.
A férfi lenyelte a szájában lévő falatot, mielőtt válaszolt volna. Ennyit az illemet nem ismerő, primitív, társaságban udvarias viselkedésre képtelen északiak legendájáról.
- Nehéz vértezetet viseltem a páncéling felett. A penge csak felületes vágást ejtett a mellvért és a hátlap között.
- Tehát ezért… - a nő elharapta a mondatot, még mielőtt hangot adott volna az elméjén éppen átfutó gondolatnak.
- Ezért… micsoda? – firtatta a harcos, némi bort töltve egy agyagkupába.
A gyógyító szívesebben hagyta volna megválaszolatlanul ezt a kérdést, de tárgyilagosan tekintve a helyzetet, erre nem volt oka. Leszámítva persze szerencsétlen válaszát a férfinak, melyet elhatározása szerint nem állt szándékában megismételni. Így hát a logika őszinte feleletet kívánt.
- Ezért olyan kidolgozottak a hátizmaid - A nő a szeme sarkából látta, hogy a harcos lassan felé fordítja a fejét. Szándékosan nem nézett egyenesen a férfia. Nem akarta látni az arckifejezését, de érezte magán a tekintetét. – Természetesen az erőteljes hátizomzat elengedhetetlen ahhoz, hogy megtartsa a vért súlyát. A honfitársaid közül a legtöbben csak páncélinget hordanak, ami kevesebb védelmet nyújt. Rengeteg törött csontot csontot és szétzúzott forgót kezeltünk.
Fogott egy darab gézt és átitatta tiszta szesszel. Egy pillanattal azelőtt, hogy a sebre nyomta volna, semleges hangon figyelmeztette a férfit:
- Ez csípni fog egy kicsit.
A harcos majd’ hogy nem leugrott a padról, ahogy azt a nő előre sejtette, miközben rohír szavak folyama ömlött belőle. Elhajította a kupát, borral árasztva el a tálcát és eláztatva a kenyér maradékát.
- Sajnálom – közölte a nő.
- Ó, tényleg? – a férfi ellenségesen meredt rá, a derekára csavart kendőbe törölgetve balját. – Bema nevére, mi a mennykő volt ez?
- Ez egy erjesztett magokból lepárolt szesz.
- Valamiféle brandy?
- Nem javasolnám, hogy megidd, hacsak nem szeretnéd súlyosan meggyengíteni a látásodat. Ez a párlat jóval erősebb, mint az, amit fogyasztásra készítenek. Ez fertőtlenítésre szolgál, és még nem végeztem a sebeddel.
Még egyszer öntött a szeszből a gézre, és bár a rohír bizalmatlan tekintettel méregette, nem húzódott el, amikor a nő ismét a sebhez nyomta. Csupán a lélegzetét tartotta vissza egy pillanatig, majd nyitott szájjal lehelte ki.
- Ez úgy éget, mint a bélyegzővas – panaszkodott csikorgó fogakkal.
- Netán személyes tapasztalatod van a tüzes vassal való megbélyegzésről? – érdeklődött udvariasan a gyógyító.
Rövid szünet állt be a beszélgetésbe. Úgy tűnt, a harcos azt mérlegeli, válaszoljon-e, és ha igen, hogyan. Végül megfontolt hangon így szólt:
- Elvégeztem egy elméleti összehasonlítást. Amennyiben izzó vassal bélyegeztek volna meg, az bizonyára nem kerülte volna el a figyelmedet, miközben tekinteteddel alaposan megvizsgáltál.
- Kivéve, ha rajta ülsz a bélyegen.
Minden lehetséges találó felelet közül ez volt a legszerencsétlenebb. A férfi kivetette a csalit, és ő ráharapott. Ki tudja, mióta, most először elpirult, és biztos volt benne, hogy ezt a férfi is észrevette.

tovább a 3. fejezetre >>