Írta: Maddy051280
A mű eredeti címe: The Healer and the Warrior
Fordította: Vígh Anna-Mária (Minou)

Jogi nyilatkozat: A történetben szereplő helyszínek és nevek kitalálója és tulajdonosa J. R. R. Tolkien. A történet Maddy munkája, a fordítás az enyém. Engedély nélkül máshol közölni tilos!

- Igencsak különbözöl a többi gyógyítótól, akikkel eddig találkoztam, kisasszony – a férfi hangjában nevetés bujkált. – Biztos, hogy hivatásos vagy?
- Természetesen az vagyok. Az Ispotály vezetője a fejemet venné, ha úgy kezelnélek egymagamban, hogy nem vagyok tökéletesen alkalmas erre – a nő nagyon is jól tudta, hogy a másik nem egészen erre gondolt.
Levette a gézt a sebről, ami most élénkpiros volt, az alapos fertőtlenítés jó jeleként. Egy apró, ezüst spatulával gyógyírt kent a friss seb területére. A szakmájára való összpontosítás segített visszanyerni lélekjelenlétét.
- Nagyon fiatal vagy gyógyítónak – úgy tűnt, a harcosnak eltökélt szándéka volt, hogy nem tágít a tárgytól. – Az összes többi, aki kezelt engem, már inkább korosodó asszony volt.
- Attól tartok, én voltam az egyetlen gyógyító, aki még nem tért nyugovóra, mikor érkeztél, uram.
Mikor befejezte a feladatát, félrerakta a gyógykenőcsöt és a spatulát, majd felnézett. A férfi haja kezdett megszáradni, és az arcát keretező arany hullámok és a korábbi rosszalló tekintet hiánya meglágyították vonásait. Az olajlámpások erős, kissé sárgás fényében szemei sötét borostyánszínben izzottak. Tagadhatatlanul gyönyörű férfi volt. De a nő helyzetében erről nem volt helyénvaló dolog tudomást venni.
- Amennyiben egy érettebb gyógyítóval szeretted volna kezeltetni magad, csak szólnod kellett volna. Hívathattam volna valaki mást.
- Nem kívántam volna, hogy más lásson el, kisasszony. Te határozottan jobb kedvre derítettél.
Incselkedő hangja inkább az ellenkező hatást váltotta ki. A nő visszatért a rá váró feladathoz, tiszta gézdarabkát fogott, és a sebre nyomta, hozzátapasztva a kenőcshöz. Majd a leghosszabb kötözőanyagot kiválasztva az egyik végét a gézre helyezte.
- Lennél olyan szíves, és rátennéd erre az ujjad?
Míg a harcos rögzítette a kötszer egyik végét, a gyógyító fürge, gyakorlott mozdulatokkal körbetekerte a mellkasán és a vállán. Ezáltal túlságosan is közel került a férfihoz. Amikor az megszólalt, a szája közvetlenül a nő füle mellett volt. Még a fátyol anyagán keresztül is érezte leheletének melegét.
- Akkor hát áruld el, hogy lehet az, hogy a gyógyítók legifjabbika nem vonult még nyugalomba egy ilyen kései órán?
A nő szabályos háromszög alakúra hajtotta a kötözőcsík végét, majd egy parányi, ezüst kapoccsal rögzítette.
- Ki mondta, hogy én vagyok itt a legfiatalabb? – kérdezte, fennakadva ezen az állításon.
- Nem lehet más gyógyító, aki még nálad is fiatalabb. Hiszen még alig léptél a húszas éveidbe.
A fiatal nő elengedte ezt a füle mellett, és úgy döntött, az eredeti kérdésre válaszol.
- Az egyik betegemet ápoltam, akinek komoly fájdalmai vannak, mióta Pelennor mezejéről idehozták az Ispotályba. Ő a rohírok egyike.
A férfi arckifejezése egyszeriben elkomorodott, és a sötét, homlokráncoló tekintet ismét visszakerült a helyére.  Ez a hirtelen hangulatváltozás olyasmi volt, amit a nő könnyen képes volt megérteni. Megvolt a maga tapasztalata arról, ahogy a háború okozta gyötrelmes szenvedésnek csak a gondolata is bánattal töltötte el az ember szívét, minden előre látható jel nélkül. Most már azt kívánta, bárcsak ne próbálta volna elhárítani a férfi csipkelődését, bár ne próbálta volna elterelni a rohír figyelmét a zavaráról ezzel a hirtelen támaváltással.
- Tudod a nevét, vagy hogy honnan származik? – kérdezte a férfi, s minden könnyedség elpárolgott a hangjából.
- A neve Hleogar, és egy Kelet-Emnet nevű helyről jött ide.
- Tehát nem a hivatásos lovasseregből való – jelentette ki a férfi.
- Úgy tudom, ő egy pásztor, azok egyike, akik engedelmeskedtek a király hívó szavának.
- Hogy beteljesítsék esküjüket Úrnak és Földnek – mormolta a harcos, inkább saját magának. Tekintete visszatért a gyógyítóhoz, és ismét kifürkészhetetlenné vált. – Súlyosan megsebesült?
- Nagyon súlyosan, uram – ismerte be a nő. – Alig, hogy életben maradt, ahogy oly sokan a népedből. És még sokkal többen hunytak el e falak között. A Valák akarata szerint nem kaptunk elég erőt ahhoz, hogy mindannyiukat megmentsük.
- Segített nektek valaki is a népemből ezekben a nehéz időkben?
- Ó, igen. Akit csak Elfhelm úr nélkülözni tudott Anórien és a Fehér Város őrségéből, ideküldték, hogy segédkezzen a feladatunk elvégzésében. Honfitársaid közül, kik életüket vesztették, egy sem ment névtelenül a sírba - a gyógyító elrendezte, majd újrarendezte az edénykéket és fiolákat a tálcán. – Nem térnek már haza, de legalább a gyászoló családok nem maradnak kétségek közt, hogy mi történt a szeretteikkel. Tudni fogják, hogy békében nyugszanak Pelennor mezején. Habár testüket idegen föld takarja, végső nyughelyüket becsben őrzik.
Ekkor az elmúlt hetek minden szörnyűsége, a borzalmak, amiket nem is oly rég elfojtott magában, hirtelen a felszínre törtek, és a nő védekező mozdulattal összekulcsolta a karjait.
- Csak azt remélem, hogy ezek a családok soha nem fogják megtudni, milyen kegyetlenül szétzúzott és megcsonkított állapotban voltak e testek, mikor a sírba helyezték őket.
Mindössze egy apró fejrázással kezdődött, aztán egyre hevesebbé vált, egyszerűen nem tudta abbahagyni, mintha ez a tagadó mozdulat kitörölhetné a borzalmas képeket az emlékezetéből.
- Soha azelőtt nem láttam még ilyen sérüléseket. Soha, még a legsötétebb rémálmaimban sem képzeltem, hogy egy ember képes lehet ily meggyötört, szétszabdalt, összezúzott testben élni! Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is azt fogom kívánni, hogy valaki meghaljon, hogy végre megszűnjenek a szenvedései! Soha…
Fogalma sem volt, meddig lett volna még képes folytatni, ha a rohír nem csitította volna el. A férfi átható pillantással figyelte őt. Egyszer csak felemelte a kezét, és ezúttal nem fogta vissza magát. Tenyerébe fogta a nő arcát, hogy lecsillapítsa eszeveszett fejrázását, elkapta a pillantását, egy hosszú pillanatig tartotta, s közben egyikük sem szólalt meg. Mindketten látták a másik szemében tükröződő emlékeket az iszonyatról: a csata borzalmairól és következményeiről. Látták a közös gyászt, melyet minden egyes elvesztett életért éreztek.
- Szenvedtél értük… velük együtt – suttogta a harcos, részvéttel a hangjában.
- Hogy ne szenvedtem volna? Az én gondjaimra voltak bízva, és én nem tehettem semmit, csak néztem őket. Néztem, ahogy a remény utolsó szikrája is kihunyt a szemükben. Meghaltak, és én semmit sem tudtam tenni. A sebesülteknek, akiket én ápoltam, a fele meghalt, és én nem tehettem semmit.
Hangjában érződtek a visszatartott könnyek, a könnyek, amiket heteken keresztül nem engedett kicsordulni. Abbahagyta a pislogást, pupillái természetellenesen tágak voltak. Egyik pillanatról a másikra kiült vonásaira mindaz a kimerültség, amit napok óta érzett, szürke árnyék ereszkedett az arcára.
Látta önmaga apró, megkettőzött tükörképét a rohír szemeiben, és látta az aggodalmat. Aztán a férfi magához húzta őt, karjaival átölelve, és csak tartotta.
- Shhh! – csitította.
A nő megmerevedett, ahogy hirtelen a meztelen, kemény mellkasnak nyomódott, arcát a férfi nyakának görbületébe temetve. Amilyen helytelen volt a férfi részéről, hogy megérintette az arcát, olyan illetlen dolog volt ez a szoros ölelés. A gyógyítónak valószínűleg sikítania kellett volna, és ellökni magától a tolakodót. De olyan végtelenül fáradt volt, a férfi teste pedig meleget árasztott és vigaszt nyújtott. Mióta is nem ölelte már meg senki sem? Az édesanyja halála óta, mikor rövid vigasz-öleléseket kapott az édesapjától és a testvéreitől. Ám a felnőtt, ellenkező nemű rokonok közötti testi érintkezés nem számított illendő viselkedésnek. Így hát, habár a családja szerető és gyengéd volt, a nő már majdnem elfelejtette, hogy milyen megnyugtatóan tud hatni egy másik ember testének melege.
Míg a teste végre békét lelt a rohír ölelésében, addig elméjében azt üvöltötte egy hang, hogy ez őrültség. Azt, hogy bizonyára elvesztette a maradék józan eszét. Mi történt? Az egyik pillanatban még évődött ezzel a férfival, aztán végtelen szomorúság söpört végig rajta, és most meg a karjaiban pihen. Egyszerűen csak kiborult volna? Még soha nem hagyta így el magát! Nem engedhette, erőt vegyen rajta a kétségbeesés. Elméje azt követelte, hogy engedelmeskedjen az ésszerűség parancsának, ám a teste maradni akart. Ha a harcos bármi más mozdulatot tett volna az ölelésen kívül, a nő valószínűleg elugrott volna. De a férfi nem mozdult, s nem követelt semmit. Csupán egy másik emberi test vigasztaló közelségét kínálta.
A nő arca a férfi nyakához simult. A halántékánál érezte a másik egyenletes, erőteljes pulzusát. Ajkai alatt apró sebhely dudorodott a férfi bőrén. A szesz szagát érezte rajta, amellyel nemrég lefertőtlenítette a sebet, és a kenőcsét, amellyel enyhítette a kellemetlen érzést. Haja szappanillatú volt, s ezen kívül volt a férfinak egy saját, egyéni illata is.
Megpróbált nem gondolkozni, csak érezni, ám ahogyan az várható volt, mindössze idő kérdése volt, hogy az elméje megnyerje a belső csatát. Ez így nem volt rendjén. Nagyon nem. Megfeszítette izmait és elhátrált. A rohír elengedte. Mikor tartózkodó arckifejezéssel felnézett rá, látni vélte a férfi szemében ugyanazt a zavartságot, amit ő is érzett az imént történtek miatt. Egy pillanatig szótlanul néztek egymásra. Aztán a férfi ajkain halvány mosoly jelent meg. Örömtelen mosoly volt ez, komor és szomorú.
- Kisasszony, én egészen biztos vagyok benne, hogy minden tőled telhetőt megtettél. Nem is lennél képes másként cselekedni – amíg ezt mondta, szórakozottan megfogta a nő egyik kezét, alaposan megvizsgálta, s közben finoman masszírozta a nő ujjait. – Tudom, milyen az, mikor az ember alkalmatlannak, a feladat elvégzésére képtelennek, a körülmények rabjának érzi magát. Végül a lehető legjobban kell teljesítenünk; akárhová is kerültünk ebben a játékban, amit életnek nevezünk. Van, hogy ez elegendő, máskor viszont nem. Így hát folytatjuk a harcot, míg csak képesek vagyunk harcolni.
- Én nem harcolok – a nő ezt meglehetős erővel mondta, minden egyes szót megnyomva. A férfi kissé meglepettnek tűnt, de ugyanazzal a meggyőződéssel mondott neki ellent.
- Dehogyis nem. Te is harcos vagy. Velem egész idő alatt küzdöttél. Csakhogy a fegyvereid némileg különbözőek. Ahogy korábban mondtad: te nem okozod a sérüléseket, hanem meggyógyítod őket. Tiéd a végső küzdelem: a halál elleni a harc.
- Ez csupán tétlen küzdelem. Figyelned kell és várni, hogy véget érjen a csata. Aztán összeszeded a darabkákat, és megpróbálod összeilleszteni azt, ami szétszakadt. Ez volt és mindig is ez lesz az asszonyok sorsa a háborúkat vívó férfiak világában. Figyelj, s várj!
- Szeretnéd megváltoztatni a sorsodat, hogy kevésbé passzív szereped legyen? – kérdezte a rohír kételkedő tekintettel. A nő ezért nem is hibáztathatta, hiszen tisztában volt a saját testalkatával.
- Arra célzol, akarok-e fegyvert fogni és magam menni a csatába? – megrázta a fejét. – Nem, uram! Ez nem az én utam, nem az én természetem. Ugyan min változtatna, ha az asszonyok harcra kelnének? Az ember nemcsak férjét, fiát, apját és bátyját gyászolhatná, hanem még húgát és lányát is.
- Úgy hát mi a kívánságod?
- Az, hogy ez a csata, mit megvívtunk, legyen az utolsó.
- Nem hiszem, hogy a vágyad teljesülhet.
- Ahogy én sem hiszem. Mindenestre imádkozom, hogy ez legyen az utolsó háború, aminek tanúja voltam. Azt az egyet megtanultam, hogy egy elvesztett csata után a második legszomorúbb dolog egy megnyert csata.
- Túlontúl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen bölcs legyél.
A gyógyító azt kívánta, bárcsak ne utalna a harcos folyton a fiatalságára. Ettől valahogy úgy érezte, mintha valódi tapasztalat híján lenne. Visszahúzta a kezét, melyet a férfi továbbra is két tenyere között tartott.
- Nem mintha te olyan ősöreg lennél – jelentette ki védekező hangon.
- Nem hiszem, hogy akad bárki is, aki nem öregedett éveket az elmúlt pár hónap alatt…
A nő nem tehetett róla, de egyszeriben a legfiatalabb testvére jutott eszébe, az, akinek elsődleges életcélja - természetesen a nők hajkurászása után – az élet élvezete volt, és az, hogy gyötörje testvéreit. Senki és semmi nem fogja soha megváltoztatni. Talán jó is volt, hogy legalább ez az egy dolog állandó volt a szüntelenül változó világban. Ettől a gondolattól alig észrevehetően elmosolyodott.
- Nos, itt van például a legifjabb bátyám. Nagyjából tizenkét éves kora óta nem lett érettebb.
- Vannak testvéreid?
A nő bólintott, majd megkérdezte:
- Neked van testvéred?
- Egy húgom.
A gyógyító még sosem látott mosolyt, mely ily szeretetteljes és ily csüggedt lett volna egyszerre. De a szeretet egész biztosan ott volt.
- Igazán szerencsés lány!
Volt valami a hangjában, amitől a férfi gyanakvóan nézett rá.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezt nem dicséretnek szántad?
- Neki csak egy bátyja van. Nekem három!
Úgy tűnt, mintha a férfi egy vigyort próbálna elnyomni, majd az arckifejezése ismét komorrá vált.
- Sértetlenül élték túl a háborút?
- Igen, szerencsések voltak. Harcoltak és túléltek. A Valák könyörületesek voltak a családunkhoz. De egy unokafivérem odaveszett, és az egyik nagybátyám is.
- Én is elvesztettem az unokafivéremet és a nagybátyámat.*
Hogy mennyire súlyos volt ez a veszteség, az tisztán látszott a férfi sötét szemeiben. A gyógyító nem talált eszébe megfelelő szót vagy gesztust, amivel vigaszt nyújthatott volna.
- Hosszú idő fog eltelni addig, míg Középfölde sebei begyógyulnak, mély hegeket hagyva maguk után – mondta végül.
- Egy sebhely jó emlékeztető, hogy az ember óvatosabb legyen a jövőben – a férfi a vállán lévő egyenetlen felszínű sebhelyre tette a kezét, ahol nem sokkal azelőtt a nő ajkai megérintették.
- Ha ez igaz volna, uram, neked kevesebb lenne belőlük.
A harcos megdörzsölte a sebhelyet, majd egykedvűen megrántotta a vállát.
- Ez a fajta seb nem jár következményekkel.
- Kivéve, ha elfertőződik, és nem kap megfelelő kezelést.
- Ah! – az egyik egyenes szemöldök ívvé görbült. – Visszatértünk hát a kezdetekhez.
Úgy tűnt, mindketten vissza akartak ugrani a beszélgetés elejére, korábbi elmecsatájukhoz, hogy elűzhessék maguktól az elkeseredettség sötét felhőit.
- Valóban. És ez eszembe juttatja a lábadat.
- Mi van a lábammal? – a férfi lenézett a törölközővel eltakart combjaira. Kissé összezavarodottnak tűnt, szemlátomást nem igazán értette az utalást.
- Ezt te mondd meg nekem. Te sántítasz.
- Én nem sántítok! – állította undorral a hangjában, mintha épp rühességgel vádolták volna.
- Uram, láttam, ahogy keresztülsétáltál odakint a gyepen. Igenis sántítasz!
- Semmiség.
- Hol is hallottam ezt korábban?
- Kisasszony, fáradt vagy! Pihenned kell. Felejtsd el a lábamat.
Le akart szökkenni a padról, de a gyógyító pont előtte állt, s nem volt hajlandó utat engedni neki. Csak úgy tudott volna leszállni, ha rálép a lábára. A rohír sóhajtott.
- Nézd, ez nem egy mély vágás, semmi veszélyes. Bizonyára kificamítottam vagy megrándítottam valamit.
- Nem sérült meg egy izom vagy egy ín? – a gyógyító végre ismét a saját szakterületén mozoghatott, ahol kényelmesen érezte magát. Nem úgy a harcos, aki nyilvánvalóan legszívesebben tudomást sem vett volna a dologról.
- Honnan kéne tudnom? Nem én vagyok a gyógyító.
- Ebben az egyben talán egyet érthetünk. Hogyan történt?
Egy hosszú pillanatig csak mereven nézett a nőre, de végül megadta magát.
- Felteszem, nem jutok ki innen, amíg nem adok kielégítő választ.
Nézte, ahogy a nő megrázza a fejét, és bájosan mosolyog. Ismét sóhajtott, még hangosabbat, mint a legutóbb.
- Nos – fogott bele, majd megállt, és igyekezett visszaemlékezni az esetre. – Közelharcot vívtunk a Fekete Kapunál. Ez olyasvalami, amihez nem vagyok hozzászokva. A csizmám lovaglócsizma, mely nem egyébre, mint lóháton való küzdelemre készült. Valószínűleg kificamítottam a bokámat.
- Tehát a bokád az, ami fáj, és ami miatt sántítasz?
Erre a kérdésre félig ingerült, félig derűs tekintettel válaszolt, de elkezdte forgatni a jobb lábát, s minden erőfeszítésével azon volt, hogy megtalálja a fájdalom forrását.
- Nem, nem a bokám. A fájdalom a térdem környékéről ered… a térdem alatt.
- Mi történt, amikor megsérültél?
- Már nem tudom felidézni – amennyiben a hangját figyelmeztetésnek lehetett venni, úgy kezdte elveszíteni a türelmét. – Abban a percben igencsak lefoglalt a néhány száz Orkkal való küzdelem.
- Minddel egyszerre küzdöttél? – mi volt ebben a férfiban, amitől a nyelve gyorsabban járt, mint az esze?
A rohír tekintetét más ember meglehetősen veszélyes előjelnek tartotta volna.
- Fenyegetett már valaha életedben a megfulladás veszélye? – kérdezte fogcsikorgatva.
- Ó, igen – felelt a nő lassan. – Épp ma este, egy kicsivel korábban.
Majdnem meg is bánta a szavait, mert a férfi most valóban meghökkent pillantást vetett rá.
- Te aztán tudod, hogyan üss övön alul! – morogta.
- Három fiútestvér bámulatra méltó kiképzést biztosít.
- A tény, hogy túlélted, bizonyítja, hogy nem vagy oly törékeny, mint amilyennek látszol.
- Nem vagyok törékeny – a nő vékony vonallá szorította össze a száját.
- Ez csupán megítélés kérdése – a férfi megfordította az állást, és ezt tudta is.
- Ez összehasonlítás kérdése – a gyógyító mindkét kezével gesztikulált. A férfi szeme a padon ülve is az övé fölött volt. – Hozzád viszonyítva talán kicsinek tűnök.
- Én nem magamhoz hasonlítottalak – mondta mély hangon, le nem véve a szemét a nőről. – Hanem a többi nőhöz.
A nő hátralépett és kettőt pislogott. A rohír egészen enyhén oldalra hajtotta a fejét, és ismét azzal a felbecslő tekintettel méregette őt. Ez már kívül esett a területén, és ezzel tisztában is volt. De ami ennél is rosszabb, hogy a férfi is. A harcos felhúzta az egyik szemöldökét, majd lassan a másikat is. Incselkedő kihívás volt a tekintetében. A nő ajkai szétnyíltak, de nem tudott mit mondani, egyetlen szó sem akadt a nyelvére. Nem maradt más, csak levegő, és még az is kevésnek tűnt.
Aztán egyik pillanatról a másikra a férfi vonásai megenyhültek, és szomorú, bűnbánó mosoly bujkált a szája szögletében. Hangjából eltűnt a csipkelődő hangszín, és most őszinte jóindulatot mutatott.
- Miért nem teszed a lábammal, amit jónak látsz, hogy végre túllegyünk ezen, és nyugovóra térhess? Igazán nem akarlak tovább feltartani.
A nő hálás volt, amiért a férfi végre felhagyott az ugratásával.
Vett egy mély, nyugtató lélegzetet, majd letérdelt előtte, hogy megvizsgálja az alsó lábszárát. Határozott mozdulattal megfogta a harcos jobb lábát és a saját combjára helyezte. Hallotta, hogy amaz fojtottan köhögni kezd, de nem törődött vele. A lábai éppoly formásak voltak, akár a kezei, ám a bőrkeményedések arra utaltak, hogy e lábak az idő nagy részében csizmába voltak szorítva.
- Időnként mezítláb kéne járnod. Igen jót tenne a lábadnak.
- Igazán? – a hangja valahogy feszülten csengett.
Továbbra is kerülve a férfi tekintetét, a gyógyító felhúzta a törölközőt a jobb lábán és elkezdte kitapogatni az inakat. Lassan végigcsúsztatta ujjait a sarokcsonttól a térdhajlatig, enyhe nyomást gyakorolva az ínszalagokra mindkét oldalon.
- Szólj, ha éles fájdalmat érzel.
- Szólok.
Valami nem volt rendjén a hangjával, de mostanra a nő minden figyelmét a vizsgálatra összpontosította. Változtatott a kéztartásán, az egyik kezét közvetlenül a térdkalács fölé helyezve, a másikat pedig ökölbe szorítva végighúzta a férfi vádliján.
- Semmi?
- Semmi… majdhogynem… legalábbis semmi fájdalom.
- Remek. Akkor hát az ínszalagok nem sérültek.
- Az jó.
- Valóban. Beletelik némi időbe, mire begyógyulnak.
Körbefogta a térdkalácsot a hüvelyk- és mutatóujjával, majd enyhén megcsavarta. A férfi meg se rezzent.
- Itt nincs semmi gond – állapította meg, az összpontosítás ráncaival a homlokán.
Hallotta, amint a férfi az anyanyelvén motyog egy pár szót. Valami gond igenis volt! Óvatosan felnézett, és látta, hogy a rohír szemében elfojtott vidámság csillog. Most meg mi rosszat tett?
- Uram? – kérdezte gyanakvóan.
- Kisasszony, egészen biztos vagy benne, hogy az épületben senki sincs ébren, és senki sem térhet be ebbe a szobába?
- Nem hinném, hogy ez előfordulhat. Miért kérded?
- Ne is törődj vele – amaz egy legyintéssel elhárította a kérdést, és a gyógyító meg mert volna esküdni, hogy egy halk nyögést hallott. – Nincs jelentősége.
Nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy a férfi valamit roppant mulatságosnak talál, de elképzelni sem tudta, mi lehet az.
- Tehát amikor az ínszalagok nem sérültek, akkor minden rendben? – valahogy nem tűnt úgy, mintha igazán érdekelné a téma.
- A legkevésbé sem. Egy izom is begyulladhatott. Azt állítottad korábban, hogy a fájdalom forrása pont a térded alatt van. A térdkalács vagy a hajlat alatt?
- A térd hátulja alatt.
Fontolóra vette ezt az információt, majd egyik kezével megnyomta a férfi lábát a combjánál, a másik kezével, ujjait széttárva, megragadta lábikrája felső részét, s lassan csúsztatta lefelé, ujjhegyeire helyezve a nyomást. Hirtelen, a fájdalom okozta reflex hatására a férfi lába kiegyenesedett, megrúgva a nő bordáit, és hátrabillentette őt a fenekére.
- Izomszakadás – állapította meg a gyógyító némi elégedettséggel, a könyökén támaszkodva.
A rohír leugrott a padról és lehajolt, majd a nő hóna alá csúsztatta a kezét, és legkisebb erőfeszítés nélkül visszahúzta őt a lábára.
- Jól vagy? – kérdezte, aggódó, de egyben jól szórakozó hangon. – Figyelmeztetned kellett volna.
- Nem számítottam rá, hogy a reflexeid ennyire erőteljesek. Milyen felelőtlen dolog is volt tőlem.
Ekkor vette észre a férfi felvont szemöldökét, és azt, hogy kezei az ő csípőjén pihennek. Habár meglehetősen csekély volt annak az esélye, hogy létezne még hozzá hasonló ember, de megfogadta, hogy ha mégis felbukkanna egy, azonnal elküldi egy másik gyógyítóhoz.
- Ha jól értem, egy elszakadt izom nem olyan súlyos dolog, mint egy elszakadt ínszalag? – a hangjában ott bujkál a remény, hogy elkerülheti a további kezelést.
- Így van. Egy sérült ín hosszabb ideig gyógyul, de akárhogy is, az izomszakadást is kezelni kell. Bekötözöm.
- Azt már nem! Semmi ilyesmit nem fogsz tenni – ellenkezett szilárdan a harcos. – Nem fogok bekötött lábbal szaladgálni fel-alá.
- Egyáltalán nem szabadna fel-alá szaladgálnod. Pihentetned kell a lábadat, vagy sokkal tovább tart a gyógyulás.
- Mennyivel tovább?
- Ha bekötözted volna a lábikrádat, és nyomást gyakoroltál volna a sérülésre, közvetlenül miután elszenvedted, akkor…
- Azon a ponton mással voltunk elfoglalva – vágott közbe igen udvariatlanul.
- Hogyne! Bocsánatodat kérem. De ha most megtesszük, a hónap végére rendbe fogsz jönni. Amennyiben nem, úgy a gyógyulás eltarthat még egy pár hónapig.
- Ezt nem tűrhetem. Nem kell a kötözés!
- A kötszerek, amiket használunk, egy különlegesen szőtt anyagból vannak. Alig fogod…
- Semmi kötszer! És ne próbálj arra emlékeztetni, mire is kell majd használnom a lábamat. Én a rohírok egyike vagyok, rémlik már? A séta nagy részét különben is a lovaink végzik el.
- Biztos vagyok benne, hogyha az egyik lovatok szenvedne hasonló sérülést, hagynád pihenni.
- Kisasszony, akár hajnalig is itt állhatunk hevesen vitatkozva. De ez igen ésszerűtlen dolog lenne. Ágyba akarlak fektetni – elharapta a mondatot, a tekintete még sötétebb lett. – Úgy értem, igen nagy szükséged van az alvásra, és azt akarom, hogy legalább az éjszaka hátralévő részét átaludd. Elégedj meg annyival, hogy kezelted a vérző sebet, és hagyd az izmomat békén. Most felöltözöm.
Az utóbbi mondat figyelmeztetésnek hangzott, de a gyógyítót nem olyan fából faragták, hogy túl könnyen feladja, vagy legalábbis nem teljesen.
- Létezik egy kenőcs, amely elősegíti a gyógyulási folyamatot. Ezt a gyógyírt lógesztenyéből** nyerik ki – magyarázta, majd hozzátette, - Gondoltam, ez tetszeni fog neked.
A rohír úgy meredt rá, mintha nem igazán tudná értelmezni, mit is lát maga előtt. A gyógyító valamiféle nyers visszavágásra számított. De vagy a kimerültség lett ismét úrrá a férfin, és szeretett volna már nyugovóra térni, vagy egyszerűen csak megtanulta az elmúlt órák alatt, hogy a kompromisszumkötés volt a legtöbb, amire számíthatott.
- Add ide azt a kenőcsöt – mondta végül, jó adag beletörődéssel a hangjában.
- És most felöltözöm.
A csempézett tűzhelyhez sétált, igyekezvén leplezni a bicegését. A gyógyító csak most vette észre, hogy a férfi összeszedte korábban gondatlanul ledobott páncélingét és zubbonyát, nadrágjával együtt szépen összehajtogatta és a tűzhely párkányára helyezte. Kardöve mellettük lógott, csizmái a kád mellett álltak, valószínűleg csuromvizesen.
- Akarod, hogy bedörzsöljem a kenőcsöt a lábikrádba?
- Nem! – vakkantotta, megfordulva a sarkán, és a nőre meredve. Majd összeszedte a jómodorát, és udvariasabb hangon megismételte. – Nem, köszönöm. Majd én megcsinálom… holnap.
Mivel látta a nő kételkedő arckifejezését, bosszús vigyorral hozzátette:
- Becsületszavamat adom rá!
- Ebben az esetben összekészítek némi kötöző anyagot és a kenőcsöket, amiket magaddal vihetsz.
- Kenőcsök? Egynél több?
- Egy a sebre, egy a lábadra.
Egy morgás kíséretében megfordult, és magához vette a ruháit. A gyógyító pillantása a tiszta ingre esett, amit korábban a raktárhelyiségből hozott.
- Uram.
- Igeeen? – ez az egyetlen szó egy hosszú sóhajként hagyta el a férfi ajkát, aki ezúttal csak a fejét fordította el, hogy szembenézhessen a nővel.
- Az új inged, uram.
A harcos három hosszú lépéssel átszelte a szobát, és kiragadta az inget a gyógyító kezéből. Nagy nehezen sikerült kiböknie egy barátságtalan „köszönöm”-öt. Talán jól volt ez így, hogy hamarosan mindketten a saját útjukra lépve néznek a hőn áhított alvás után, különben még azon kapná magát, hogy ismét fojtogatja a nőt.
A gyógyító a polcokhoz lépett, ahol a gyógyíreket tárolták, hátat fordítva a szoba többi részének. Elkezdte áttöltögetni a kenőcsöket kisebb edénykékbe, majd egy-egy parafa dugóval bezárta azokat. A tiszta gézdarabokkal és néhány csík kötözőanyaggal együtt mindezt egy vászonzsákba helyezte, közben fülelve a rohír irányából érkező hangokra. Ismét elhangzott néhány szó, amiket az anyanyelvén motyogott az orra alatt. Nem kellett hozzá túl nagy képzelőerő, hogy az ember káromkodásként azonosítsa be őket. Épp most derült ki számára, hogy a csizmái teljesen eláztak. A nő megfordult, és igyekezett komoly arcot vágni a harcos erőlködését figyelve, miközben az próbálta felrángatni a szétázott bőrdarabot a lábára. Ez a művelet nyilván fájdalommal járt számára.
Ekkorra már magára öltötte a bő inget és szarvasbőr nadrágját, amely nyilván látott már jobb időket is. Miután végre sikerült beleküzdenie a lábát a csizmába, megragadta koszos zubbonyát, és némi megvetéssel szemlélte, ám azután mégiscsak magára kapta.
- Ezt le kell cserélnem.
A gyógyító nem látta szükségesnek, hogy megjegyzést tegyen arra, ami egyértelmű. A harcos visszatért a padhoz, majd ráfektette páncélingét és kardját. Aztán a fiatal nőhöz fordult, aki ekkor odanyújtotta neki a vászonzsákot.
- Ebben megtalálsz mindent, amire a következő pár napban szükséged lesz a sérüléseid ellátásához. A fekete edényben találod a sebre való gyógyírt, a barnában lévő kenőcs pedig a lábadra van. Remélem, jó hasznukat veszed majd.
- Legalábbis szándékomban áll így tenni.
- Ha szükséged van még valamire, kérlek, ne habozz visszatérni az Ispotályba.
- Tudom, hol talállak meg.
A nő nem volt biztos benne, hogy valóban akarja, hogy a férfi rátaláljon.
Látta, hogy a harcos tekintete a tálcára vándorol, melyen még ott árválkodtak vacsorája maradékai. A férfi kinyújtotta a kezét, és magához vette a két megmaradt almát.
- Nem baj, ha elviszem ezeket?
- Természetesen nem. Még mindig éhes vagy?
- Nem, köszönöm. Bőségesen elláttál étellel. Ez a lovamnak lesz, megvesztegetésül, hogy ossza meg velem a rekeszét ma éjjel.
- Az istállóban fogsz aludni? – kérdezte a gyógyító, kissé összezavarodva.
- Valahogy nem sikerült szállást találnom, mielőtt idejöttem. És mostanra a szállásmester már bizonyára az igazak álmát alussza.
- De kell, hogy legyen egy hely, ahova mehetsz.
A férfi megrántotta a vállát.
- Mi Éorl fiainak hívjuk magunkat. Ahol a lovaink kényelmesen alszanak, ott mi is így teszünk.
- Holnapra újabb fürdőre lesz szükséged.
A rohír arcán megjelenő lefegyverző vigyor legföljebb egy kisfiúé lehetett, de nem egy felnőtt emberé. A nő érezte, hogy összerándul a gyomra, és olyasvalami volt ez, ami eddig ismeretlen volt számára, de mostanra kezdte megszokni.
- Igazán páratlan vagy, kisasszony.
- Ó – ezt meg hogyan kéne értelmeznie? – Köszönöm? – kérdezte, és a hangjába vegyülő kétely még inkább elmélyítette a férfi mosolyát, amely most már elérte borostyánszínben izzó szemeit.
- Igen, ezt valóban bóknak szántam, kisasszony.
- Ez esetben: köszönöm!
A rohír most el fog menni. És ő azt akarta, hogy elmenjen, nem igaz? Ágyba fekhet, aludhat, és holnap visszatér majd a régi önmaga. El is fog feledkezni a férfiról. Annyi teendő vár még rá, annyi sok beteget kell még ápolnia. Nem lesz ideje, hogy a lovas úrral való különös találkozásán tűnődjön. Az elméje nyugalmat fog lelni.
A harcos körbenézett a helyiségben, végigfuttatva tekintetét a mostanra kihűlt vízzel teli kádon, a használt törölközőkön, a vacsorája maradékain, a kezeléshez használt gyógyszereken.
- Ugye nem állsz neki rendet rakni, miután én elmentem? – kérdezte, sürgetve a választ. – Ugye ágyba fekszel, és pihensz?
- Igen kitartóan ragaszkodsz ahhoz, hogy ágyba juttass engem, uram - miért néz rá úgy, mintha elharapta volna a nyelvét? – De ne aggódj. Vannak szolgálók, akiknek az a dolguk, hogy kitakarítsák, és tisztán tartsák a kórtermeket. Biztosíthatlak, hogy nyugovóra térek, miután elmentél.
- Akkor hát nem is tartalak fel tovább.
A rohír a kardja és összegöngyölt páncélinge után nyúlt, majd a gyógyító felé fordult. Még egyszer, utoljára rávetette átható pillantását. Aztán meghajolt.
- Megköszönöm a segítségedet és a törődésedet. Valamint bocsánatot kérek az udvariatlan viselkedésemért és a szerencsétlenül megfogalmazott mondatokért. Ég veled, gyógyító kisasszony.
Azzal sarkon fordult, és kilépett a kezelőhelyiségből. A kert kapujában azonban megtorpant, mintha nem lenne biztos benne, melyik irányba is induljon. Majd végül hátranézett a válla fölött.
- Megtudhatnám a neved, gyógyító kisasszony?
- Az én nevem Lothíriel. És a tiéd, uram?
- Éomer, Éomund fia.

VÉGE (egyelőre)